Mi az ihlet?
Kosztolányi egy újabb illúziótól szabadít meg bennünket – ezúttal a művészi ihletettséggel kapcsolatosan. Szerinte az ihlet nem egy átszellemült, élménygazdag állapot, hanem éppen az a távolságtartás, az az objektivitás, ami szükséges bármilyen mű megszületéséhez.
Hogy mi az ihlet, sokan szeretnénk tudni. És bár irodalmi tanulmányaink során újra és újra előkerül a fogalom, elég homályos elképzelésünk van a művészek ihletett állapotáról, a Múzsa csókjáról. Mindenképp van benne valami, amit – metaforikusan vagy szó szerint – a földön, az anyagin túli világból eredeztetünk. Racionálisan közelítve a dologhoz: mindenképp valamilyen pszichológiai jelenségről van szó. Ennek megközelítéséhez pedig nem árt, ha tudjuk, hogy azok az emberek, akik gyakran kerülnek ihletett állapotba, hogyan gondolkodnak, hogyan vallanak erről.
Nyelv és lélek című sorozatunkban Kosztolányi Dezső írásainak a segítségével már többször bepillanthattunk az író műhelyébe. Volt szó arról, hogy íróvá igazán az válhat, aki nem tud írni úgy, mint mások, hogy mű és valóság milyen bonyolult viszonyban lehetnek, hogy a forma és a tartalom hogyan viszonyulnak egymáshoz, hogy a művészetnek mi köze a játékhoz, és hogy milyen értelemben tekinthető foglalkozásnak az íróság. Végül sorozatunk legutóbbi részében néhány írástechnikai javaslatot kaptunk Kosztolányitól. Most pedig nincs más hátra, mint hogy megtudjuk, hogyan vélekedett az ihletről, amit oly sokszor, olyan könnyelműen (és oly tévesen) emlegetünk a művészetekről való beszéd során. Kosztolányi 1909. augusztus 1-jén, az Életben megjelent Az ihlet pszichológiája (Jegyzetek egy író naplójából) című cikke is ezzel a problémával indít.
Ma, ha a bírálók valamilyen költeményt meg akarnak dicsérni, azt mondják, hogy az írója a benne megírt érzelmeket és gondolatokat valósággal átélte.
A múltkor győződtem meg e konvencionális frázis valótlanságáról.
(324. oldal)
Aki szereti Kosztolányit, többek között azért is szeretheti, mert a művészettel, az alkotással kapcsolatos szokásos éteri maszlagot valahogy mindig lehozza nekünk a földre, megmutatja a dolog kínkeserves, anyagi, kétkezi, kisszerű oldalát – de úgy, hogy közben az mit sem veszít a transzcendentális mivoltából. Az ihlettel kapcsolatosan is ezt példázza: ellentmond a szokásos elképzelésnek. A művész, amikor alkot, nem él át, hanem dolgozik. Az írása végén plasztikusan így összegzi ezt a gondolatot:
Ha szenvedünk, hallgat a lant. Az égő házról mindenki írhat, csak az nem, akinek ég a háza. Mi természetesebb, minthogy éppen életkedvünk pillanataiban énekeljük meg szenvedéseinket és halálvágyunkat? Hisz már ahhoz is, hogy tollat fogjunk a kezünkbe, bizonyos életkedv kell.
(325. oldal)
(Forrás: Wikipédia)
Az ekkor 24 éves (!) Kosztolányi saját tapasztalatát fogalmazza meg az érzelmek, élmények átélésével és egy-egy élmény megírásával kapcsolatban. Elmeséli, hogy nemrégiben meglátogatta szülőházát; nagy vonalakban vázolja az ott szerzett élményt is. Ezt elsősorban azért, hogy bizonyíthassa: az élmény nem kifejezhető, nem adható vissza a szavak által:
[…] újra visszatértek az érzelmek, amelyek egy évtized előtt dobogtatták a szívem. S mennyi kincset találtam benne! Mennyi szikrázó és kápráztató érzelmet. Nincs az az Ephraim Mikhael, Henri Régnier, Jean-Arthur Rimbaud, ki különb érzelemárnyalatokat tud produkálni. Hogy fogtam föl akkor a napkeltét, az esthajnalt. Milyen egyszerűen, milyen kifejezhetetlenül.
Ekkor azonban láttam, hogy az érzelmem mélysége a kifejezés által csekélyedett.
(324. oldal)
Az élmény átélése tehát kifejezhetetlen; az alkotás ettől különbözik: benne az élmény ha nem is vész el, de átalakul, anyaggá, szavakká, formává válik:
Az esti csillag izzón vágta szemembe fényes nyilait, s nem gondoltam másra, mint erre [akkor, amikor az élményt átélte]. Ma jelzőket, metaforákat formálok, s az én vén tentatartóm jelenik meg előttem. A gondolatot, az érzelmet ízzé-porrá zúzom, s a kifejezhetőt szoborba öntöm; a többit, ha aranypor is, mint használhatatlant, elvetem.
(324. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
A „tentatartó” már csöppet sem éteri, nem beszélve a gondolatok ízzé-porrá zúzásáról. Kosztolányi képei alapján megjelenik az íróasztal fölött görnyedő könyékig tintás tépelődő szerencsétlen író, illetve a teljes és természetes gránittömböt kalapáccsal és vésővel szétzúzó szobrász képe is. Ezek bizony nem éteri, hanem elég anyagi és mocskos dolgok. Logikusan vetődik fel ezek után az a kérdés, hogy jó-e ez nekünk, hogy ezt tudjuk, hogy elveszítjük a Múzsáról, az ihletről szóló dajkameséinket:
Sajnáljuk-e, hogy az író csak így tud alkotni? Nagy kérdés. Sokan Mallarméval azt mondják, hogy ez a mi kudarcunk. Én azt hiszem, hogy ez az író legnagyobb diadala.
(324. oldal)
Nem is számítottunk másra: Kosztolányi ismét ellentmond a szokásos elképzelésnek. A művészet anyagi mivolta, az ihlet ilyenfajta átértelmezése a művészet diadala. Ugyanis azt jelenti, hogy az ember – valamilyen csodálatos indíttatásnak engedve – képes elvonatkoztatni az átélt élményétől, ez pedig lehetővé teszi számára, hogy megírhassa, megörökíthesse, mások számára is felfoghatóvá tegye az egyébként kifejezhetetlen élményt:
[…] azt a hangulatot, melyet ott a régi ház udvarán éreztem, egyszer, mikor épp távol voltam, s legkevésbé sem engedtem magamat át a visszaemlékezésnek, sikerült kifejeznem. A nagy érzelem ólomsúllyal kapaszkodik belénk, s megköti a szárnyainkat. Az igazi ihlet mindig távol visz tőle, hogy elvonatkoztathassuk magunkat a tárgyaktól; nem szubjektívvé tesz – mint ahogy ma legtöbben hiszik –, hanem objektívvé. Az ihlet technikai diszpozíció.
(324–325. oldal)
Az ihlet tehát nem más, mint az az áldott állapot, amikor megvan a megíráshoz, a megalkotáshoz szükséges távolságtartás. Prózaibb ez így, de mégis megnyugtató.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 324–325. oldal
Csupán egy illusztrációval van gondom.
Próbáltam beilleszteni ide egy képet egy sörösüvegről - nem sikerült. Pedig jobban látszott volna, hogy nem sörtartóról van szó. Ahogyan a cikkhez csatolt illusztráció is tintásüveg (vagy: egy üveg tinta...), és nem tentatartó... Ez utóbbiról is találtam képet, de azt sem sikerült betennem... Sajnálom.
Csupán egy illusztrációval van gondom.
Próbáltam beilleszteni ide egy képet egy sörösüvegről - nem sikerült. Pedig jobban látszott volna, hogy nem sörtartóról van szó. Ahogyan a cikkhez csatolt illusztráció is tintásüveg (vagy: egy üveg tinta...), és nem tentatartó... Ez utóbbiról is találtam képet, de azt sem sikerült betennem... Sajnálom.
@ovninauta: Nyilván mindig mindenkinek megvannak a kedvenc témái, de a nyest vállaltan nem szigorúan nyelvészeti ismeretterjesztő portál – sosem volt az. Emellett az irodalom pedig nagyon is odatartozik a nyelv témaköréhez, mivel egy olyan művészeti ág, melynek anyaga a nyelv. Itt ráadásul nem is szigorúan az irodalomról, hanem a szövegalkotásról van szó. A sorozatban viszont jó pár olyan cikk is volt, amely kifejezetten nyelvészeti kérdésekkel foglalkozott.
A kommentek nyilván lehetőséget adnak a kritikára, de az „ez a téma engem nem érdekel”-típusú kommentekkel nem nagyon lehet mit kezdeni. Természetes, hogy nem érdekelhet minden mindenkit.
Előre kérek elnézést, lehet, hogy egyedül leszek a véleményemmel. Szerintem az ilyen 30-40 részes cikksorozatok inkább valamilyen irodalmi vagy történelmi portálra valóak, esetleg egy teljesen külön aloldalra a portálon belül.
Gondolom, hozzám hasonlóan sokan vannak olyanok, akik a nyelvészetről és a tudományról szóló cikkeket szeretnének olvasni - nos, ennek a cikksorozatnak (és még néhány másiknak, ahogy a román-magyar történelmi cikksorozatnak is) semmi köze egyikhez sem, így csak olyan cikkek elől veszik el a helyet, amelyek valóban a nyelvészetről és a tudományról szólnak.
Természetesen nem a szerzők munkáját kritizálom, csak szerintem a témaválasztás nem illik az oldal profiljához/címéhez.