Kosztolányi foglalkozása
128 éve, 1885. március 29-én született Kosztolányi Dezső. „Nyelv és lélek” című sorozatunk 25., jubileumi részében eláruljuk, miért jött zavarba Kosztolányi, amikor az útlevelében meglátta, hogy a „foglalkozás” rovat mellé az van írva: „író”.
Köszönet Bartók Györgynek és Knausz Imrének, hogy az Örkény-, illetve a Kassák-szöveghelyekre felhívták a figyelmemet!
Ha ma megkérdezzük magunktól, hogy mi volt Kosztolányi Dezső foglalkozása, akkor különösebb gondolkodás és zavar nélkül rávágjuk: „író és költő, kiváló, esszéista, műfordító, publicista”. Ha valaki pontos akar lenni, és emlékszik a végzettségére, akkor mondhatja, hogy magyar-német szakos bölcsész volt; de a végzettség nem mindig árul el sokat a foglalkozásról. Egyszóval Kosztolányi minden volt, ami ezzel jár, mármint azzal, hogy valaki hivatalosan is, megélhetési szinten szövegek írásával és olvasásával foglalkozik. Írtunk már arról, milyen nézeteket vallott az írásról, az író képességeiről és motivációjáról. Most kiderül, hogyan viszonyult saját foglalkozásához.
Szerencsénkre foglalkozása művelése keretében ezt is megírta egy rövidke esszében a Pesti Hírlap 1934. november 18-i számában Foglalkozásunk címmel. Mint sok írásának, ennek is az alaphelyzete egy utazás: egy szakaszban utazik egy svéd posztókereskedővel, egy dán vendéglőssel és egy német cigarettagyárossal. Ez akkor derül ki, amikor a hivatalnok ellenőrzi útleveleiket, amelyekben megtalálható a hivatalos, jól érthető, praktikus információ. Kosztolányi azonban saját útlevelével kapcsolatban egy pillanatra zavarba jön:
Útlevelemben a foglalkozás rovatban ez áll: író. Egy kis lámpalázat érzek. Eltűnődöm, vajon „foglalkozás” lehet-e ez, alkothatja-e egy élet tartalmát, nem megcsúfolása-e az emberek gyakorlati igényének? Eleinte kétkedem. A posztókereskedő posztót szállít, a vendéglős ebédet, vacsorát szolgáltat az éheseknek, a cigarettagyáros pedig keserű mérget, mely nélkül még keserűbb volna itteni vándorlásunk. Mindegyik portékája kézzelfogható valami.
Hát bizony, ha más emberek vagy a hétköznapok szempontjából nézzük az íróságot, valóban furcsa lehet egy lapon említeni a posztókereskedővel vagy a cigarettagyárossal. Világos, hogy a különbségnek nem nyelvi okai vannak, hanem sokkal inkább jelentéstani vagy pragmatikai. Míg a posztókereskedő vagy dohánygyáros munkájának menetéről és eredményéről van elképzelésünk, addig az író munkája kevésbé algoritmizálható, és az eredménye sem feltétlenül világos. Jó, könyvet már láttunk, de az író munkájának az eredménye nem a könyv, amit felteszünk a polcra (az a nyomdász és a könyvkötő munkájának az eredménye), hanem az az izé, ami benne van a könyvben nyelvileg kódolva. Na, ez a cigaretta, a vacsora és az öltöny mellé téve valóban kissé kilóg...
(Forrás: Wikimedia Commons / U.S. Department of Defence)
Hasonló élményüket, hasonlóan praktikus élethelyzetben más írók is megörökítették. Kassák Lajos az Egy ember élete című önéletrajzi regényében következő katonasági jelenetet írja meg:
Szép kifejlődött testtel álltam a sorozó bizottság előtt. A dr. Suszlinger is ott volt, láttam, hogy valamit mond rólam a katonaorvosnak.
– Mi a foglalkozása? – kérdezte tõlem a katona a mérleg alatt.
– Költő – mondtam.
– Micsoda?! – kérdezte mégegyszer.
– Költő.
– Keltő! – kiáltotta be a katona.
Az orvosok hangosan nevettek. [...]
Örkény István pedig az Egy tragikus eset című egypercesben a következő abszurd jelenetet tárja elénk (amelynek itt csak egy részletét idézzük, de érdemes az egészet végigolvasni!):
– Foglalkozása?
– Író.
Már elcsípte az új rubrikát, de nem ír. Orra s tolla nyugtalanul remeg a levegőben. Orrával s tollával bajt szimatol.
– Írnok? – kérdezi.
– Nem.
– Szóval, nem írnok.
– Nem írnok. Író.
– Milyen író?
Meghökkenek. Milyen író? Az ám, milyen? Vallj színt – biztatom magam. Milyen író vagy? Gazember kontár, esőcsináló, népcsaló? Vagy derék középszer, egynapéltű tehetség? Vagy lángész talán? Új üstökös a nemzet egén, fényes csillag néped homlokán?
– Szépíró – mondom szerényen, tárgyilagosan.
– Az más – dünnyögi. Nem néz rám, de érzem, hogy megnyugodott.
– Egyszóval írnok. Írhatjuk, „írnok”?
– Nem írhatjuk. [...]
Szóval az írósággal – legalábbis hivatalos szemszögből – mindig csak a baj van. De ha más szemszögből vizsgáljuk a dolgot – ahogyan ezt Kosztolányi azonnal meg is teszi – hamar kiderül, hogy írónak lenni van talán egyedül értelme a világon...
Igen ám, de maga az élet nem az [ti. kézzelfogható]. Hiába van kitűnő posztóruhánk, sokszor elviselhetetlenül érezzük magunkat benne, és a legremekebb öltönyben is öngyilkosságot követhetünk el, az ebéd és a vacsora csak jelenség, s a cigarettából füst és hamu lesz. Egyszerre úgy rémlik, hogy az én foglalkozásom, mely csak szemlélődik és figyel és tépelődik, a leginkább életszerű, leginkább megfelel az élet rejtélyes mivoltának, ezért voltaképpen a legcérszerűbb mesterség ezen a földön.
(Forrás: Wikipédia)
Kosztolányi hivatalnoka pedig tudja mindezt, és ugyanolyan elégedettséggel nyugtázza az elbeszélő foglalkozását, mint a posztókereskedőjét, a vendéglősét vagy a dohánygyárosét. Persze az már az írás elején kiderült (csak kicsit eltitkoltuk), hogy ez egy metaforikus hivatalnok egy metaforikus vonat metaforikus útlevélhez kötött metaforikus utazásán; az esszé így kezdődik:
Az utazás a szememben előbb-utóbb az élet jelképévé magasodik. Elindulunk valahová, s megérkezünk. Mi a végcél? Ennek is többnyire oly kevés értelme van, mint az élet végcéljának.
Úgy tűnik tehát, hogy a metaforikus hivatalnokok könnyebben lendülnek túl azon, hogyha valaki író, mint az igaziak... – Legalábbis az írók vallomásai szerint.
Forrás
Kassák Lajos: Egy ember élete
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 396. oldal
Örkény István: Egy tragikus eset