Az eszményi nyelvváltozat: standard és kognitív szemantika
A standard vagy sztenderd a gyakori használat ellenére homályos fogalom – a hétköznapokban éppúgy, mint a nyelvészetben. Olyannyira van ez így, hogy nyelvészként újra és újra fel kell tennünk magunkban a kérdést: mi az a standard? Többféle elgondolás és lehetséges válasz létezik. Az egyiket a kognitív szemantika tudománya adhatja.
Standard, sztenderd, köznyelv vagy irodalmi nyelv – ezek a klasszikus elnevezései egy adott nyelvváltozatnak, amelyek hallatán szinte mindenki tudja, hogy mire kell gondolni. Vagy mégsem? Mi van akkor, ha valakinek az iskolázottabb, műveltebb emberek nyelvváltozata ugrik be, míg másoknak valamiféle elvont, nem megfogható fogalom?
A standard nyelvváltozat, ahogy ezt nem olyan régen írtuk már, hétköznapi és tudományos értelemben is problematikus. Nehezen körülhatárolható, fogalmával kapcsolatban nincs konszenzus a szakirodalomban, tulajdonképpen azt sem tudjuk pontosan, hogy hol és kik beszélik. Ráadásul a standardra éppúgy tekinthetünk eszményként, konstruktumként, mint reálisan is létező nyelvváltozatként. Akkor hát mit tegyünk? Hogyan definiáljuk a standardot? Például a kognitív szemantika segítségével.
A kognitív szemantikáról dióhéjban
A kognitív tudományokra általánosságban jellemző, hogy az megismerésen, megismerési folyamatokon alapszanak. Ezek lehetnek állati, gépi, esetleg molekuláris szintűek, ám talán a legérdekesebbek az emberi elme megismerési (kogníciós) képességével foglalkozó területek. Ezekhez tartozik a kognitív szemantika is, vagyis az emberi megismerésre alapozott jelentéstan.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gabriel S. Delgado C. / CC-BY-2.0)
A szóban forgó kognitív irányzat a funkcionális nyelvészet egyik változata. Ennek megfelelően a kognitív szemantika a nyelv dinamikus természetét hangsúlyozza, vagyis azt, hogy a nyelvi kifejezések jelentése rugalmasan alakul a közlés pillanatnyi kontextusában. Az egyes tapasztalati jelenségeket az ember elemző megértéssel feldolgozza (konstruálja), majd közvetíti a másik fél felé. A másik törekszik ennek leképezésére, azaz ő maga is feldolgoz, csupán egy másik perspektívából. Tehát közös erőfeszítéseket tesznek a sikeres kommunikáció érdekében. Ebben a folyamatban nagyon lényeges szereppel bír az úgynevezett prototípuselv.
A prototípuselv
A prototípuselv lényege a kategorizáció, vagyis az az elvonatkoztatáson alapuló csoportosítás, mely alapján az emberi megismerés működik. Ennek során a világ különféle dolgait tárgyakat, jelenségeket, érzéseket, cselekvéseket stb. kategóriákba soroljuk. Ezek lesznek a kategória tagjai, azaz a példányok, amik kategóriá(k)ba sorolódnak be – bár e kategóriák körvonalai nem határozottak, átfedésben lehetnek egymással. A besorolás, besorolódás alapjai a beszélők által felismert egyes tulajdonságok, amelyek az adott kategóriákra jellemzőek.
Példának vegyük alapul a madár szót, ami az egyik legismertebb kognitív kísérlet (lásd: Eleanor Rosch 70-es évek) egyik alapjául szolgált. A madár mint kategória igen tágas, sok minden beletartozhat, és ezek akár jelentősen különbözhetnek egymástól. Miket sorolnak tehát az emberek a madár kategóriába. Mi jut róla eszükbe elsősorban? A Rosch által végzett kutatások szerint például az amerikaiak elsődlegesen az olyan példányokra gondolnak madár alatt, mint amilyen a vörösbegy, veréb, kanári vagy galamb (ezek a központi példányok). A madár kategóriának való megfelelés alapján például a héját, hollót, papagájt vagy sármányt a középső példányok közé (azaz ezek kevesebb kategóriatulajdonsággal rendelkeznek) sorolják a kísérletben résztvevő személyek, míg a legutolsók a strucc, cinege, pingvin vagy a denevér (ezekre csak 1-2 kategóriatulajdonság jellemző). Vagyis a listának vannak egyetemes (pl. két szárnya van) és kultúraspecifikus jellemzői (pl. a cinege, ami nem valószínű, hogy a struccal és pingvinnel egy kultúraspecifikus csoportban szerepelne Európában, ahol nem szaladgálnak ilyen állatok minden sarkon).
(Forrás: Wikimedia Commons / Kshitij Anand / CC-BY-SA-4.0)
A kategóriákba sorolás fokozat kérdése, azaz vannak központi „jó” példányok, és vannak kevésbé jók, ami azt jelenti, hogy az előbbiek több, míg az utóbbiak kevesebb tipikus tulajdonságnak felelnek meg (l. a veréb és a pingvin esetét). Tehát a kategória központi példányai a legtöbb felismert tulajdonságnak megfelelnek, míg a szélső példányok kevesebb ilyen tulajdonsággal rendelkeznek. Fontos azonban megjegyezni, hogy nem minden kategóriában érvényesül ilyen erőteljesen a fokozatosság elve, vannak olyanok is, melyeknél a centrum-periféria elv helyett inkább a sugaras elrendezés érvényesül (l. pl. APA).
Egyes esetekben a kategória tartalmazhat prototipikus példányt is, ami minden tulajdonságnak megfelel, illetve legjobb példányt, ami nem az összes, de a legtöbb tulajdonsággal rendelkezik – ilyenkor a prototípus helye üres marad.
A sztenderd mint prototípus, legjobb példány vagy kategória
Ha az eddigieket a standard fogalmára vonatkoztatjuk, akkor elsőként azt állapíthatjuk meg, hogy a standardra tekinthetünk hogy a standardra tekinthetünk úgy mint kategóriára és mint példányra egyaránt. Ha kategóriaként kezeljük a standard fogalmát, akkor valóban konstruktumról van szó, melynek meghatározott jegyei, markerei, a kognitív szemantika terminológiáját követve tulajdonságai vannak, például: kodifikáció, erre alapulnak a szabálykönyvek, tankönyvek, útmutatók stb.; a hivatalos érintkezésben, szituációkban ezt használják a leggyakrabban; magas a társadalmi presztízse; a társadalmi, kulturális, műveltségi vagy hatalmi elithez köthető; az előbbi csoport sajátítja el alapnyelveként; illetve meghatározhatnánk a standard szintaktikai, lexikai és hangtani elemeit is a tulajdonságok felsorolásánál.
(Forrás: Wikimedia / Chevre / CC-BY-SA-3.0)
A standard mint kategória különböző példányokat tartalmaz, melyek ez esetben az egyes nyelvhasználók (pl. a híradós, rádiós bemondók, budapesti hivatalnokok, ügyintézők stb. többsége) nyelvváltozatai. Ezek különféle mértékben felelnek meg a tipikus tulajdonságoknak. Ilyen értelemben a standard egy reálisan is létező nyelvváltozat, a központi példányok egyike, vagyis a legtöbb kategóriára jellemző tulajdonságnak megfelel. Ha ezen példányok között található olyan, ami az összes tulajdonságnak megfelel – azaz van prototipikus példány –, akkor ez tekinthető az eszményi változatnak. Csakhogy ezt a standard esetében nem tudhatjuk, hiszen az egyes nyelvváltozatok érintkezésének, illetve a nyelv folyamatos változásának következtében nem lehet éles határokat húzni sem a standard és nemstandard változatok között, sem az egyes központi példányok között.
Összességében tehát: általánosságban mint kategóriára tekinthetünk a standard fogalmára, így valóban egy elvont, absztrakt fogalomról van szó. Ellenben konkrét esetekben, például az egyes személyek nyelvhasználatával kapcsolatosan mint példányról beszélhetünk, vagyis tényleges nyelvváltozatról. Ugyanez a helyzet a többi nyelvváltozat – dialektus, szociolektus és különféle regiszterek – esetében is. Meghatározhatunk tipikus jegyeket, markereket ezekre nézve, így kategorizálva azokat, de tisztában kell lennünk azzal, hogy mindez csak néhány nyelvhasználó tekintetében jelent prototipikusságot vagy legjobb, központi példányt.
Felhasznált irodalom
Tolcsvai Nagy Gábor (2011): Kognitív szemantika. Konstantin Filozófus Egyetem, Közép-európai Tanulmányok Kara, Nyitra.
@Fejes László (nyest.hu): azért nem dorgálnám ennyire a szerzőt. Nem baj, hogy vannak még nyelvészeti cikkek, nem vagyunk vele mostanában elárasztva (az okát azt tudom), meg egy kis alap szemantikába sem halt még bele senki. Legalább tágítja a látókört, nem csak etimológiáról, hangtanról, nyelvrokonságról, helyesírásról van cikk. Várjuk a folytatást, hogy abban mit tudunk még meg a sztenderdről.
@Sultanus Constantinus: „Az idegen szavakkal teli szövegeket egyszerűen zavaró olvasni.” Egy xenofóbnak biztosan. Ha azt mondod nekem, hogy zavaróbb kultúrát olvasni, mint művelődést, vagy demokráciát, mint népuralmat, esetleg liberalizmust, mint szabadelvűséget, hát körberöhöglek. Nehogy már a retúr jegy ne legyen természetesebb, mint a menettérti? A tablet mitől rosszabb, mint a táblagép? Vagy mondj egy olyan magyarítást a pendrive-ra, ami jobb lenne nála! Nyomod itt a kirekesztő ideológiádat, miközben bele sem gondolsz, hogy te sem értesz egyet magaddal.
@szigetva: Engem a mássalhangzó és a magánhangzó kerget ki a világból, állandóan összekeverem őket. De azért konszonánst meg vokálist mégsem írnék. :)
@El Vaquero: „Ehhez teljesen felesleges volt ekkora kitérőt tenni.” Nemcsak hogy felesleges volt, de 1. tulajdonképpen a madaras dolog olyan messzire elmegy, hogy nem is világos, mit akar a madarakkal; 2. nyelvi dologra viszont egyetlen nyomorult példát nem ad, végig valahol az elvont fellegekben száll, így aztán még ha sejti is az ember, hogy miről szeretne beszélni, akkor is bizonytalan abban, hogy amit mond, azt tényleg arra érti-e, amire épp gondolunk. Ha viszont az ember még csak nem is járatos a témában, akkor végképp elveszett. Annyira, hogy képes azt hinni, hogy csak az idegen szavak miatt nem érti. :)
@szigetva: @El Vaquero: Abban egyetértek mindkettőtökkel, hogy végül is megszokás kérdése (főleg, ha az illető szakember a témánban); az obstruens nekem is többet mond, mint a zörejhang, mert az utóbbi nagyjából semmit sem mond (minden hang "zörej" valamilyen értelemben), csak ki a jelentéstanban nincs otthon, annak elég nehéz ezt követni.
@Sultanus Constantinus: Szerintem te nem is az idegen szavakra gondolsz a cikk kapcsán, hanem a szaknyelvi szavakra (kategória, példány), amelyek nem is feltétlenül idegenek. Jó példa erre az említett zörejhang, magyar szó, semmi idegen nincs benne, de mégis szaknyelvi zsargon, amit egy laikus nem ért meg előzetes ismeret nélkül, még ebben a magyaros alakjában sem mond többet, mint az obstruens. A zörejhang-zengőhang elnevezések azért nem a legjobbak, mert néha engem is megkever, mindkettő z-vel kezdődik, hang-ra végződik, és ha hirtelen olvasom valahol, akkor el kell gondolkozni pár másodpercre, hogy melyik melyik.
A gond az, hogy a cikk nagyon messzire elmegy a szemantika-fogalmai-példa-madarak vonalon, csak azért, hogy végül eljusson ahhoz a rövid megállapításhoz, hogy a sztenderd nyelv lehet elvont kategória jellemzőkkel, de lehet konkrét nyelvváltozat is. Ehhez teljesen felesleges volt ekkora kitérőt tenni.
@Sultanus Constantinus: Ez nem teljesen általánosítható: nekem nehezebb, ha egy szövegben zörejhang és zengőhang van, mintha obstruens és szonoráns. És a példák tetszés szerint szaporíthatóak. Egyszerűen megszokás kérdése. Persze lehet sznobnak minősíteni, aki az egyiket szokta meg, de sok értelme nincs.
@Fejes László (nyest.hu): Az idegen szavakkal teli szövegeket egyszerűen zavaró olvasni. Miért is? Mert legalább meg kell állni pár másodperce minden ilyen szónál csak azért, hogy dekódold, mit jelent (persze ha tudsz latinul vagy valamilyen újlatin nyelven, ami alapján egyáltalán dekódolni tudod, máskülönben meg kell nézni az idegen szavak szótárában), és ha ezt túl sokszor kell csinálnod olvasás közben, egyszerűen elveszíted a fonalat, mert nem tudsz a szöveg lényegére koncentrálni.
És igen, pontosan a fentiek miatt, sokkal érthetőbb, ha magyarul írod azt, amit lehet magyarul írni, mert egyből átlátható és érthető lesz a szöveg.
@Sultanus Constantinus: Már megint ez a xenofóbia! Na jó, a kedvedért: idegengyűlölet. Az pl. mit mond egy hétköznapi nyelvhasználónak, hogy „megismerési folyamatokon alapszanak”? Vagy hogy „az emberi megismerésre alapozott jelentéstan”? Első olvasásra világos, mi az, hogy „a nyelvi kifejezések jelentése rugalmasan alakul”? Hát „az elvonatkoztatáson alapuló csoportosítás”? Ennek a cikknek általános hibája, hogy borzalmasan távol áll a hétköznapi nyelvhasználattól, és ennek csak egy apró része az, hogy sok az idegen eredetű szó. Ezek azonban általában közismertek, pl. a kategória idegen, de valószínűleg mindenki ismeri – a példány ellenben eredeti magyar, viszont abban a jelentésben, ahogy itt előfordul, nem sokan ismerik.
De persze egyszerűbb rögtön az idegeneket hibáztatni.
A téma nagyon érdekes (lenne), de szerintem a túl sok idegen szó követhetetlenné teszi a laikusok számára (már ha az volt a cél, hogy ők is megértsék). Nekem is legalább kétszer el kellett olvasnom, hogy valamit felfogjak belőle, és még így sem lettem sokkal okosabb: nem igazán értem, hogy ez a "kognitív szemantika" miben és hogyan segít a "sztenderd" értelmezésében -- nekem egyáltalán sem segített. Ha azt mondjuk (blogen hozzászólásából kiindulva), hogy mindaz a sztenderdhez tartozik, ami minden nyelvváltozatnak része és általánosságban elmondható róla, hogy mindenki ugyanarra gondol a hallatán, akkor ez többé-kevésbé megfogható.
Viszont ha már a cikkben a "madár" szó szerepelt példaként, elmondanám, hogy pl. a spanyolban két különböző szó jelöli a 'madár' jelentést, épp az alapján, hogy mennyire "tipikus", már ha jól értelmeztem. Ami nekünk jellemzően eszünkbe jut róla (pl.: veréb nagyságú, fütyörészik stb.), az "pájaro".* A strucc, a pingvin, a gólya vagy akár a sas viszont nem "pájaro", hanem "ave". (Illetve a madarak osztálya mint biológiai rendszertani kategória is "aves", de ez már a tudományos nyelv része.)
.
*Korábbi pássaro < beszélt latin *passeru(m) 'veréb'.
Most futottam bele a szókincs eredete kapcsán, hogy mekkora a köznyelvi szókincs vajon, hiszen ennek százalékos megoszlása lesz a válasz.
A szabványos (standard) nyelv mibenléte szerintem sem fogalmazhatók meg egyszerűen. Hasonló, mintha azt kérdeznénk, milyen egy szabványos autó. Legyen jó, megbízható, feladatorientált, (személy szállítás, áru szállítás, és így tovább) kényelmes, és divatos megjelenésű..
Általában azt hiszem, hogy úgy tekinthetünk a szabvány nyelvre, mintha a példa szerinti szabvány autó személyautó volna (egy a sokféleségből, amelynek a vezetését minden autóvezető elsajátítja). Nem gondolom, hogy a szaknyelvek, a zsargon nyelv, vagy a tájnyelvek bele tartoznának a maguk teljességével, hiszen éppen az a célja a szabvány nyelvnek, hogy egyfajta hidat képezzen az eltérő nyelvhasználók között, úgy szóhasználat, mint nyelvtani fordulatok tekintetében.