Felelősen egy jelentésváltozásról
Hogy illan el a felelősség? A lépcsőháztisztítástól a jegybankelnökségig – egy kis történeti szemantika.
Egy társaságban beszélgettünk (egy tévéadás keretében), amikor feltettem egy szónoki kérdést, ami körülbelül így hangzott: „De miféle felelőssége van Matolcsy Györgynek?” Beszélgetőtársaim értetlenkedve kezdték sorolni, hogy mi mindenről dönthet a Magyar Nemzeti Bank, persze nem kis részben az elnökének, Matolcsynak a vezetésével. Vagyis a felelősség szót mindannyian úgy értették, hogy 'jogkör, hatáskör'. Pedig az én közlési szándékom szerint inkább úgy kellett volna értelmezniük, hogy 'számonkérhetőség'. Arra vonatkozott a kérdésem, hogy mit kockáztat Matolcsy, amikor így vagy úgy tesz.
(Forrás: Borsos József / Wikimedia Commons / Közkincs)
A jelentésváltozás félreértéshez vezet
Valóban, a felelősség szónak feltétlenül létezik az az értelmezése, amelyikben én használtam. Amikor felelős döntést hozunk, az azt jelenti, hogy vállaljuk a felelősséget a döntésünk következményeiért, tehát számon lehet rajtunk kérni a döntésünket, és így kockáztatunk is valamit. Ugyanakkor az az értelmezés is létezik, amelyikre beszélgetőtársaim gondoltak, hiszen például a felelősségi kör kifejezés is éppen arra utal, hogy egy embernek (vagy egy csoportnak, intézménynek stb.) mire terjed ki a hatásköre, mi a reszortja. És szerencsés esetben a kettő együtt is jár, mert ami az ember hatáskörébe tartozik, abban felelősen kell cselekednie, úgy, hogy számon is lehessen kérni rajta.
Nemcsak a magyarra jellemző ez a kettősség. A hasonló értelmű szavak más európai nyelvekben is ugyanígy többféleképpen használatosak, például az angolban a responsibility ugyanezekkel az értelmezésekkel rendelkezik. Ugyanakkor, mint az idézett beszélgetés is mutatja, a magyar nyelvben mintha a felelősség szó egyik értelme, a 'számonkérhetőség' mintha kiveszőben lenne. Vajon miért?
A hatalom álszentsége
Meglepő eredményre jutottam a jelenség történetének vizsgálata során. A magyar történeti szövegtárban több ezer előfordulást vizsgáltam végig, és azt találtam, hogy a felelős, felelősség szavak nagyon sokáig kizárólag olyan környezetben fordultak elő, amelyekben egyértelműen a számonkérhetőségről van szó. Általában <valamiért>, <valakinek> bővítményekkel fordultak elő, és igen gyakran a felelősséggel tartozik, felelősségre von, vállalja, áthárítja a felelősséget stb. kifejezésekben, vagyis a szöveg nyíltan utalt a felelősséggel járó számonkérés eshetőségére. Van néhány eset, amikor ez az utalás gyakran hiányzik. Ilyenek például a reformkorban nagyon divatos felelős kormány, felelős minisztérium kifejezések (utóbbi az 1848-as tizenkét pontban is szerepel), vagy a felelős szerkesztő kifejezés. Ezekben ugyan nincs kimondva, hogy kinek és miért felel a kormány, a minisztérium, illetve a szerkesztő, de csak azért, mert mindenki tudta, állandósult kifejezésekről lévén szó.
(Forrás: kormany.hu / CC BY-SA 2.5)
Megdöbbentő, hogy csak az 1970-es években jelenik meg például a felelős beosztású szókapcsolat abban az értelemben, hogy 'nagyhatalmú, a hatalom magas szintjén dolgozó'. Más nyelvekben nem jártam utána a hasonló szavak használatának, például nem tudom, hogy a németben ma igen gyakori verantwortliche Position 'felelős állás, beosztás' kifejezés mióta használatos.
Úgy gondolom, hogy a kérdéses jelentésváltozás gyökere a hatalom álszentsége. A felelősség szó nagyon gyakran kapcsolódott össze feladatokkal, amiknek az elvégzéséért valaki felelős volt. És valóban, ha egy társasházban egy fiatalembert megfizetnek, hogy takarítsa a lépcsőházat, akkor ő a felelős a lépcsőház tisztaságáért, egyben az ő feladata a lépcsőház tisztántartása. Ennek azonban nincs köze semmiféle hatalomhoz, még a takarítás sem a megbízott személy privilégiuma, hiszen egyetlen lakónak sincs megtiltva, hogy a saját lakása előtt takarítson.
Jól érzékelhető, hogy a hatalommal rendelkezők általában szeretik magukat egyfajta „szolgáknak” beállítani, akiket „a nép” valamilyen feladattal megbíz, és ők tartoznak azt a feladatot „alázatosan” elvégezni. Ezért kezdték a jogköreiket felelősségnek, felelősségi körnek nevezni, különösen olyan időszakokban, amikor a hatalmuk legitimitása meglehetősen kétséges volt, ezért nagy szükség volt annak hangoztatására, hogy ők altruista módon magukra vállalnak egy csomó súlyos, felelősségteljes döntést. Nem véletlen, hogy nálunk éppen a Kádár-kor legálszentebb időszakában, az 1970-es években terjedt el ez a szóhasználat, amikor a leginkább hazudta magát demokratikusnak a rendszer. Bevallom, számomra, mint idősödő és némileg konzervatív nyelvhasználó számára nekem még mindig abszurdnak hangzik az ebből származó szokás, hogy a felelős szót lassan a hatalmas, a felelősség szót pedig a hatalom szinonimájaként használják.
Különösen visszatetsző ez akkor, amikor ez a szóhasználat végképp elszakad a régitől, és már nyomokban sem őrzi a számonkérhetőség mozzanatát. Hiszen (a büntetőjogi felelősséget leszámítva) szinte semmi komolyabb baj nem érheti a hatalom birtokosait. Esetleg nem nevezik ki őket újra, horribile dictu leváltják őket, de ettől valójában a hajuk szála sem görbül, anyagilag sem rokkannak bele. Persze lehet, hogy ők tragédiaként élik át az ilyesmit, de ez csak azt mutatja, hogy a felelősség szó használata milyen álszent. Hiszen ha ők tényleg azért lennének ott, mert a mi szolgálatunkra áldozzák életük egy szakaszát, akkor a hatalomból való távozásuk csak azt jelentené, hogy megszabadulnak egy állítólag önzetlenül vállalt terhüktől.
Hogy az 1970-es évek óta ez a jelentésváltozás szinte teljesen lezajlott, és a felelősség szó – az idézett beszélgetés tanúsága szerint – végképp a hatalom szinonimájává válhatott, az lehet, hogy súlyos tanulságokat hordoz a társadalmunkkal és a politikai életünkkel kapcsolatban. De ennek a megtárgyalása, ha fontos lenne is, már a szemantikán messze túl vezetne.
Nem árt hozzá elolvasni az eredetit, ha már Szabót és Tiszát véleményezni akarjuk.
Szabadgondolkodás.
Irta: Tisza István.
Ha valaki csak néhány évig figyelmen kívül hagyta a radikálisabb magyar szellemi irányzatok fejlődését, elámul- hat azon a gyökeres változáson, amelyen azok e rövid időszak alatt átmentek. Hiszen csak tegnap volt, amidőn a nemzeti múlt kultusza, a nemzeti álmok ápolása terén igyekezett túllicitálni egymást mindenki, aki a magyar fiatalság szélsőségek felé hajló hangulatát akarta megnyerni s most egyszerre mit látunk ? Az atheista és materialista világnézleten felépülő nemzetköziség mind merészebben, mind cinikusabb leplezetlenséggel üti fel fejét s a magyar fiatalság modern prófétái ki akarják leikéből ölni a valláserkölcsi világnézetet, a nemzeti ideált.
Ki beszél ma már Rákócziról, szabadságharcról, nemzeti nagyságról, a nemzetért való önfeláldozásról ? A mai «fiatalokat» a létért való küzdelem sivár ösztöne hevíti. «A Talpra magyar-t» nemjehet üres gyomorral szavalni, kiáltja a magyar ifjúság idealizmusának hivatásos ápolója. (Micsoda lángostorral vágna, ha élne még közöttünk, e mondás szerzőjén végig Petőfi! Ő bezzeg jobban ismerte az üres gyomrot, de kevesebbet törődött a statusrendezéssel, mint ez a méltatlankodó tanár úr.) Micsoda elmaradott ember az, aki még ma is nemzetről beszél? A felvilágosodott modern ifjúság aja- kán emberiség, világpolgárság a cégér, az egyén, a minden közcél szolgálata alul felszabadított és minden kötelességérzet nyűgétől megmentett egyén jóllakása a lényeg. Ez magva annak a hitvallásnak, amely az eszmélni kezdő magyar fiatalság lelkét a maga egyedül üdvözítő dogmái számára kivánja lefoglalni.Ne legyünk elfogultak. Nem mind hitványság, nem mind rosszhiszemű pose, ami e romboló theoriák mögött rejtőzik. Régi baja az emberiségnek, hogy valahányszor jól megy dolga, elbizza magát. Békés, nyugodalmas, az egyéni jólétnek kedvező időkben az egyén túlbecsüli magát, öncéllá válik, saját törekvéseinek középpontjába jut. A mi szegény emberi lényünk úgyis mintha a felfuvalkodott béka sorsára volna kárhoztatva. Állítólag a perzsa sah kezdi rendeletéit azzal: «Én vagyok a világ közepe!», legalább valamikor régen igy hallottam. Igaz, nem igaz, nem tudom, de ha igaz, többé-kevésbbé perzsa sahok vagyunk mindannyian. Olyan szivesen gondoljuk a világ közepének önmagunkat. Olyan jól esik a magunk szűk látkörű, rövidlátó, gyarló szemének nézőpontjáról nézni le az egész mindenségre ; a teremtés urainak képzelni magunkat és azt hinni, hogy minden a mi nagyúri lényünk kénye-kedvére van rendeltetve. Olyan szivesen helyezzük önmagunkat a világ közepébe. Olyan szivesen szabadítjuk fel magunkat mindazok alól az alkalmatlan ethikai korlátok alól, amelyek akkor, amidőn a porszemet szerves kapcsolatba hozzák a mindenséggel, amidőn az atomot beleillesztik magasabb rendű lények életébe, amelyekhez csak azáltal emel- kedhetikfel, hogy törvényeiknek aláveti magát, tényleg szabadabb, igazabb, magasabb rendű élet sorompóit nyitják meg a véges ember előtt. Mert hiszen az egyént csak az emelheti fel, ha magasabb céloknak alárendeli magát; csak az teheti valóban szabaddá, ha hivatásának szolgálatába szegődik.
Nagy katasztrófák, egyeseket, társadalmi rétegeket elsöpréssel fenyegető, az emberi bölcseség alkotta intézményeket és erősségeket alapjukban megrázkódtató események szokták saját porszem mivoltának üdvös tudatára ébreszteni az emberiséget és visszavezetni nagyobb hatalmasságok felé. A mélyebb, nemesebb világnézlet ilyen ujjáébresztését idézik elő a nagy francia forradalom s a napóleoni korszak eseményei. Idestova egy század választ el azok viharaitól. Aránylag békés, nyugodt kort élünk immár közel száz esztendő óta.
Mi sem természetesebb, minthogy az önhittség, az önzés, az egyén túlbecsülése, az étvágy uralma újból felülkerekedik. Fokozzák e szükségszerű történelmi evolúciót a gazdasági és társadalmi berendezkedésünket gyökerestől felforgatófelfedezések, hatványozza a természettudomány s a technika rohamos térfoglalása, az emberi ész diadalmas előnyomulása az exact tudományok terén. Mindez a mi szegény, gyarló emberi értelmünkre nehezedő erőpróbát annál súlyosabbá teszi. Csodálkozhatunk-e, ha jóhiszemüleg, ez előfeltételek természetes produktuma gyanánt lép előtérbe az a világ- nézlet, az a filozófia, amelyik az emberi erő, az emberi értelem túlbecsülésén alapulva, annak halvány mécsesével kívánja megvilágítani a lét problémáit s a mindenséget a mi szegény kis mikrokosmosunk szánalmas méreteire törekszik összezsugorítani.
Mint minden jóhiszemű emberi törekvés, ez is hévvel, szenvedéllyel lép fel. Annál szenvedélyesebb és türelmetlenebb, mentői felületesebb. Egyedül üdvözítő tannak képzeli magát. Küzd a szektárianus szűkkeblűség egész elfogultságával s a lenézés, kicsinylés, megvetés minden átkával sújtja ellenfeleit. A maradiság, a sötétség gyászvitézeivel szemben állanak ők a «szabadgondolkodók».
Álljunk itt meg egy pillanatra. Szabadgondolkodás! Elérhetetlennek látszó sóvárgása volt ez hosszú évezredeken át a nyers erőre támaszkodó tekintély által lenyűgözött emberi léleknek. Utána sóvárgott minden magasabb röptű emberi elme s az emberiség legjobbjai érte szenvedtek, érte véreztek el. Ez a küzdelem ma már a történelemé. A mi napjainkban a gondolkodás szabadságát nem a hatalmon levő tekintély zsarnoksága tiporja el. Ami veszély még erről az oldalról fenyeget, azzal játszva bánik el a 20-ik század pezsgő szellemi élete. A mai nemzedék gondolatszabadságát egészen más veszély fenyegeti. A hypermodern jelszavakból táplálkozó félműveltség terrorizmusa ez, amelynek vásári lármája betölti a modern kultúra egész épületét (hiszen az értelmi világban is annál kongóbb hangot ad minden tárgy, mentői üresebb) s a félműveltség egész türelmetlenségével és elbizakodottsággal hurrog le minden ellenvéleményt.
Nekünk a gondolkodás szabadságát a «szabadgondolkodók» ellen kell megvédenünk. A léleknek azt az igazi szabadságát, amely minden ember számára biztosítja az igazság kereséséhez való jogot és megbecsül az igazság felé törekvő minden becsületes munkálkodást, amely megérteni, tárgyilagosan értékelni kívánó jóakarattal fogadja az emberi elme minden őszinte törekvését; amely nem divatos áramlatok, nem közhelyek szerint ítél, de tért enged minden komoly értékkel biró szellemi irányzatnak s az ellentétes áramlatok szabad mérkőzésétől várja haladásunkat, a felvilágosodást.
Az egész európai kultúrának nagy erőpróbája ez: fenn tudjuk-e tartani a gondolkodás valódi szabadságát ? Megyünk-e, korlátot nem ismerő, becsületes, őszinte törekvéssel az igazság, a dolgok mélye felé ? Tudjuk-e azokat a nagy elméket követni, akik a maguk egész mélységében tárják fel a lét problémáit s az emberi lélek minden kincsét, minden erőforrását segítségül hívják ott, ahol azok felfogásához az értelem önmagában elégtelen ? Bele tudjuk-e az ember egész lelkét, a gondolat, az érzés és az akarat egész világát olyan világnézletbe olvasztani, amely az egyes lelki erejének, összhangjának és békéjének biztos alapja s egyúttal egyedüli forrása az emberiség valódi szabadságát, igazi jólétét munkáló nemzeti nagyságnak ? Vagy pedig azok a dekadens áramlatok hatalmasodnak el felettünk, amelyek olyan facies hipocratica-val vonják be modern gondolkodóink fiatalra festett ábrázatát, s annak bizonyulunk, aminek oly gyakran látszunk: megújhodásra képtelen, kiélt nemzedéknek?
Nagy kérdőjel előtt áll az egész emberiség, de e kérdőjel senkire nézve sem lehet félelmetesebb, mint reánk, a mi kultúránkra, ami nemzeti létünkre nézve. Töredelmesen bevalljuk: mi nemzeti alapon állunk. A hypermodernek szerint nacionalisták vagyunk. Hiszen ők ma már nem beszélnek nemzeti szempontokról, csak nacionalista előítéletekről. Ezek az előítéletek szaturálnak bennünket. Édes keveset bánjuk az egész emberiség boldogulását, ha az a magyar nemzet haladásával, virágzásával, nagyságával nincs egybekötve. Már pedig a magyar nemzet sorsát az biztosította egy viszontagságos évezreden át, hogy szerves kapcsolatban tudott maradni a nyugattal, hogy elsajátította a nyugati kultúra összes vívmányait, de annak csak egészséges hajtásait ültette át a nemzeti élet talajába és reá tudta azokra nyomni nemzeti egyéniségének, speciális viszonyainak, érdekeinek és felfogásának bélyegét.
Éppen olyan életkérdés ez mi reánk nézve most, mint volt a múlt hosszú küzdelmei alatt, de talán sohasem volt nehezebb a feladat. Nő a kultúra terhe. Súlyosbodik a penzum, amelyet a nemzeti léleknek el kell végeznie és minden attól függ: sikerül-e megrostálnunk azt, amit a nyugat nyújt nekünk, szélnek ereszteni a pelyvát, szemétre dobni a konkolyt és nemes magvat ültetni a magyar lélek talajába? És sikerül-e nemzeti irányban végezni a feldolgozás, az asszimiláció munkáját ?
Ennek a kettős munkának vagyunk mi napszámosai. A másodikról, arról, hogy tudunk-e asszimiláló nemzeti munkát végezni, hiába disszertálunk. Az nem mi tőlünk függ. Deák Ferenc, Arany János, nem akart magyar lenni. Magyar volt, mert annak teremtette az Úristen s mert nem is lehetett egyéb. Ők éppen olyan hiába akartak volna nem magyarok lenni, mint ahogy hiába akarnak magyarok lenni azok, akiknek leikéből az idegen kultúra kiölte a magyar gondolkodás, a magyar érzés tőrőlmetszett sajátságait. A kultúra nemzeties jellege az illetők akaratától merőben független, spontán, természetes produktum. Azzal, hogy magyarok akarunk lenni, csak torzképet alkothatunk. Kultúránk jövő fejlődésének nemzeti irányát csak azáltal fejleszthetjük, ha a gondjainkra bizott uj nemzedék leikébe beleültetjük nemzeti életünk és irodalmunk nagyjainak kultuszát, a magyar nép lelki világának s a magyar kultúra örökbecsű alkotásainak ismeretét és szeretetét.
A rostálás munkáját ellenben ^öntudatosan, a vitatkozás, a bírálat, az analízis segítségével kell végeznünk. El kell a búzát választanunk a konkolytól; ki kell rostálnunk a léha szemetet. Már pedig e műveletet csak a szabad vizsgálódás, az érvek szabad mérkőzésének tisztító szele hajthatja végre.
Nem mi akarjuk korlátozni az élet pezsgését, az eszmék harcát, a szabadságot. Mi küzdünk a szabadságért, a komoly szellemi munkán alapuló összes irányzatok szabad érvényesüléséért. Ezt a szabadságot, a gondolat igazi, megtermékenyítő szabadságát akarja békóba verni a modern felvilágosodás jelszavainak terrorizmusa.
Hihetetlen, minő fogékonysággal bir közönségünk a dekadens irányzatok iránt. Tudomány, irodalom, művészet szabad prédája mindazoknak, akik az újdonság, a feltűnés, a rendkivüliség terén egymást kívánják túlszárnyalni. Valósággal drótnélküli távírón érkezik hozzánk a hanyatló latin kultúra minden beteges tünete. Bölcsészeink, szociológusaink, költőink és piktoraink őrjöngő dervistáncban reprodukálják előttünk a súlyosan beteg francia lélek minden kórtünetét. Persze a maguk alacsonyabb fajsulyára redukálva, mert egyet ne felejtsünk el:
A rothadás, a feloszlás tüneteivel találkozunk a francia nemzet kulturéletében lépten-nyomon; de ez egy fényes múlttal biró, szédületes magaslatra felemelkedett nemzeti lélek hanyatlása, amely még a sejtek beteges széthullásában is elárulja azok nemes eredetét. A mi szegény dekadenseink egyszerűen rothadáson kezdik az életet s a feloszlás szecessziós tüneteit mutatják nekünk anélkül, hogy e látvány visszataszító jellegét legkevésbé is enyhíthetné a régi műérték utóize. Nem tehetek róla, nekem mindig olybá tűnnek fel, mint az a jámbor kacsa, amely nagyzási hóbortba esve, fácánnak képzeli magát. Azt hiszi, szegény, hogy csak «haut gout»-ra kell szert tennie, hogy műértő Ínyencek kedves pecsenyéje legyen. Pedig ami haut gout a fácánnál, szegény kacsánál egyszerű polgári feloszlási bűz marad.
Ez ellen a processzus ellen küzdünk mi meggyőződésünk egész erejével, mi, akik arra látjuk hivatva a magyar nemzetet, hogy elsajátítsa, magáévá tegye és saját céljaira feldolgozza mindazt, ami valóban szépet, igazat és nemest nyújt a művelt emberiség kultúrája. Mi, akik nem jelszavakkal akarjuk a nemzet lelkét megtölteni, de munkára, az igazságot komolyan kereső, a dolgok mélyére ható becsületes munkára, egészséges, férfias tettre ébresztjük azt, mi, akik e beteg irányzatok elleni küzdelmünkben az élet, a szabadság, a munka mellett emeljük fel szavunkat, bizonyára nem a sötétség, a reakció elmaradt lovagjai vagyunk. A mi szavunk az embert a dolgok mélyére való búvárkodásra ösztönzi, az igazság útjára, amely elvezet a korlátolt emberi elme határaihoz és arra indít, hogy világnézletünk megalkotásában segítségül hívjuk az emberi ész, szív és jellem minden nemesebb tulajdonát. Ez az út nem a sötétség, nem a szolgaság útja; ez a világosság, a szabadság, az emberi lélek erőteljes, sikeres kifejlődése, a haladás, a valódi felvilágosodás felé vezet.
És ha már időutazunk: itt van az a hátborzongató levél, amit a későbbi Szabó Dezső, akkor még ismeretlen csóró isten háta mögötti középiskolai tanár írt Tisza Istvánnak, az akkori pedagógus-bértábla kapcsán:
epa.oszk.hu/00000/00022/00079/02401.htm
Érdemes elolvasni, elképesztő szöveg, szinte szétfeszíti a jogos indulat, 100 év távolságból is szinte izzik. Speaking truth to power, ahogy az angol mondja.
Hát véletlenül sem akarom akár a Kádár-rendszer, akár a jelenlegi (hát minek is nevezzem) szisztéma politikai erkölcsét védeni, de ezt az érvelést, hogy azért most játszódott le ez a jelentésváltozás, mert ez valami különlegesen hitvány kor, naivnak érzem.
A dualizmus korában dúló elképesztő infrastruktúrafejlesztés (vasutak, folyamszabályozás, impozáns középületek stb.) kitermelte a maga közgépeit, masszív panamáit, pártfinanszírozási botrányait. Ismeretes például, hogy Lukács László miniszterelnököt parlamenti felszólalásában egy ellenzéki képviselő "Európa legnagyobb panamistájának" nevezte, mire az rágalmazási pert indított, melyet elveszített, és ezután lemondott. (Mondjuk ez tényleg egy másik kor, hogy 1) rágalmazási pert indított és 2) elvesztése után lemondott.)
A Horthy-rendszer nevezetes botránya volt a Vass-féle társadalombiztosítási sikkasztás (érdemes elolvasni, hátborzongatóak az áthallások, van itt papminiszter, állami pénzzel kitömött médiumok, túlárazott szociális lakótelep, ki nem fizetett alvállalkozók): hvg.hu/itthon/201118_a_horthykor_legnagyobb_korrupcios_pere_kis_ )
És akkor Kossuthról és az árvaszéki kölcsönvett pénzekről még nem beszéltünk, meg a különböző világháborúk idején a hadifelszerelésre szánt pénzek elsikkasztásáról.
Jól érzékelhető, hogy a hatalommal rendelkezők általában szeretik magukat egyfajta „szolgáknak” beállítani, akiket „a nép” valamilyen feladattal megbíz, és ők tartoznak azt a feladatot „alázatosan” elvégezni.
www.nyest.hu/hirek/latin-szolgak