A sztenderd és ami mögötte van
A standard vagy sztenderd a gyakori használat ellenére nem éppen a legegyértelműbb fogalom. Olyannyira nem, hogy mind a mai napig jogosan tehetjük fel a kérdést: mi az a sztenderd? Hol húzódik a határ standard és nem standard formák, változatok között? Ki beszéli és ki nem a standardot?
Standard, sztenderd, köznyelv – a klasszikus megnevezései azon nyelvváltozatnak, amiről rengeteget beszélünk és vitázunk, ám az igazság az, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, hogy mi is az. Egyesek az iskolázottabb, műveltebb emberek nyelvének tartják, mások az „igényes” jelzővel illetik és annak mentén határozzák meg, megint mások a médiában hallható beszéddel azonosítják. Csakhogy egyik kiindulási pont sem fedi a valóságot, kiindulópontként nem kielégítőek.
Az iskolázottabb, műveltebb emberek nem feltétlen standard nyelvváltozatban beszélnek, és a standard nyelv használata sem feltétlen jelent iskolázottságot, műveltséget. Az igényes jelző nagyon szubjektív, arról nem is beszélve, hogy például bármelyik nyelvjárásra is ráaggathatjuk. A médiában hallható beszéd pedig csak egy kis szeletét mutatja be a nyelvhasználatnak és egy adott nyelvváltozatnak. Így egyik kiindulópont sem megfelelő, egyértelmű.
Állítsuk párhuzamba a standard problémakört a divattal. Tudjuk, hogy bizonyos ruhadarabok beletartoznak az aktuális trendi öltözködési szokásba, míg más ruhaneműk nem. Egy márkás felső biztosan, a zokni papuccsal viselet biztosan nem. De mi a helyzet egy egyszerű, hétköznapi felsővel? Továbbgondolva: mi történik, ha felveszünk hozzá egy divatos kabátot? Valahogy így vagyunk a standard és nem standard nyelvi elemekkel is: nem tudjuk pontosan, hogy mi tartozik bele és mi nem.
Mi lehet a standard?
A standard nyelvváltozat nagyon nehezen körülhatárolható. Maga a szakirodalom sem egységes a standard nyelvváltozat meghatározásával kapcsolatosan, számos definíciót különíthetünk el a standarddal kapcsolatosan. Ez nem véletlen, hiszen még az sem egységes, hogy miként tekintünk fogalomra; a Lanstyák István által használt tagolás értelmében például a standardnak három lehetséges felfogása létezik:
1.) a standard mint eszmény;
2.) a standard mint reálisan is létező, sajátos helyzetű nyelvváltozat;
3.) a standard mint ideológiai konstruktum
(Forrás: Faisal Akram / Wikimedia / CC BY-SA 2.0)
Az első esetben az emberek a standardra mint eszményi változatra tekintenek, azaz úgy gondolják, hogy a standard nemcsak funkcióit, hanem nyelvi jellegét tekintve is fölötte áll az összes többi nyelvváltozatnak. Ebből kifolyólag egyedien gazdag, szép, szilárd (és egyben rugalmas), a folytonos tökéletesedés irányába haladó nyelvváltozat. Különösen azok vélekednek így, akik a standardra úgy tekintenek, mint ami az egész nyelvet, azáltal az egész nemzetet reprezentálja (l. „nyelvében él a nemzet” szállóige). Ezt a felfogást leginkább a nyelvi standardizmus szemlélteti, mely szerint szerint a standard nyelvváltozat (és az annak megfelelő nyelvi formák) alapvetően értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb vagy akár szebb a többinél.
A második esetben, a szakemberek a standardot egy valós, ténylegesen létező dialektusnak tekintik. Ezzel azt a tényt hangsúlyozzák, hogy tisztán nyelvi szempontból a standard nem különbözik más dialektusoktól, ezektől csupán státuszában és funkcionális hatókörében tér el. Ilyen értelemben a standard elméletben az egész nemzeté, ám a gyakorlatban sokkal inkább egy bizonyos társadalmi osztályhoz köthető.
(Forrás: Forrás: Jánk István)
Az előbb említett osztály általában a társadalmi, kulturális, műveltségi vagy hatalmi elit, amely ezt a nyelvváltozatot alapnyelvként sajátítja el, és társadalmi presztízsénél, valamint hatalmánál fogva közvetlenül vagy közvetve dönt arról, hogy mi számít (nyelvileg) helyesnek és mi nem. Az elit rétegbe tartozó személyek olyan állapotokat teremtenek, hogy a standardra – látszólag – a beszélők egészének szüksége legyen. Ezzel a nyelvváltozat „birtokosai” előnyös helyzetbe kerülnek a többi társadalmi rétegbe tartozókkal szemben, vagyis azokkal, akik ezt a nyelvváltozatot nem alapnyelvként vagy egyáltalán nem sajátítják el.
A harmadik esetben a standardra mint ideológiai konstruktumra tekinthetünk. Ilyen értelemben a sztenderd elmeszülemény, ötlemény, konstruktum. Világosan körülhatárolt, tökéletesen egységes és szilárd, következetes nyelvváltozat – amely tökéletesen és következetesen soha nem valósul meg a nyelvhasználók beszédében. Ennek oka, hogy az absztrakció szintjén igen, ám a valóságban nem létezik vagy legalábbis nem olyan értelemben, ahogy azt a beszélők általában gondolják. Ennek oka, hogy a standard nyelv határai nem statikusak, hanem dinamikusak, így a nyelvi formák teljes uniformizáltsága nem elérhető, azaz az egzakt körülhatárolása a standardnak nem lehetséges. Viszont épp ennek a dinamizmusnak köszönhetően a sztenderdizáció mint folyamat és törekvés jelen van a az egyes kultúrákban, ahogy a sztenderdről folytatott diskurzusok is.
(Forrás: Arjit Chowdhury / Wikimedia / CC BY-SA 4.0)
A sztenderdizáció
Ahhoz, hogy egy-egy sztenderd kultúra kialakulhasson, illetve hogy egy-egy nyelvváltozat presztízsváltozattá váljon és a sztenderd alapját képezhesse, létre kell jönnie egy ideológiának, amely szerint az egyes nyelvi formákhoz, elemekhez érték társítható. Ez természetesen nem magától alakul ki, már csak azért sem, mert az európai kultúrákban a történelem korábbi szakaszaiban nem létezett sztenderd, egyes kultúrákban pedig ma sem létezik.
A sztenderdizáció rendszerében való részvétel nem feltétlen a magasabb presztízsűnek értékelt alakok használatának a kérdése: sokkal inkább a standard iránti lojalitás kifejezése. Egy olyan standard használatát kívánja meg, amelyek magas státuszát az egyes központosító intézmények (pl. oktatási, a munkaerő-piaci, a média és a kormányzati adminisztráció) támogatják, illetve számítanak arra, hogy a nyelvhasználókban megvan a tisztelet és az igény az ilyen nyelvi alakok iránt. Vagyis a standardizált rendszerekben élők számára a standard egyfajta tekintélyt jelent, méghozzá a sztenderdizációt irányító személyek irányába.
(Forrás: Nationaal Archief / Wikimedia / CC 00)
Ezek alapján a folyamat burkoltan azt az előfeltevést is magában hordozza, hogy a nyelvhasználók anyanyelvi kompetenciája alapvetően nem megfelelő. Nem tudják tökéletesen az anyanyelvüket, éppen ezért szükségük van a segítségre, az iránymutatásra.
Az iskolai és az otthoni nyelvváltozat
A magyar gyermekek egy tekintélyes hányada nem sztenderd nyelvet sajátítja el otthon. Ezáltal egy, az iskola nyelvváltozatától kisebb-nagyobb mértékben különböző nyelvváltozattal kerül be az iskolába, nagyon gyakran például valamilyen nyelvjárással. Azonban ezt az iskola sok esetben nem megfelelően kezeli, annak ellenére, hogy az otthon megtanult nyelvváltozathoz való viszonyulás a szűkebb közösséggel való azonosulásnak és közösségvállalásnak egyik kifejezője, azaz fontos az identitásjelölő funkciója.
Az egyén különféle identitásait egyre táguló koncentrikus körökként ábrázolhatjuk, melynek origója az én. Ezt veszik körül a különböző identitáskategóriák, úgymint a család, rokonság, kortársak, település és így tovább egészen az emberiségig. Ezen identitáskategóriák erőssége, súlya (azzal együtt megítélésük is) az egyes szituációkban eltérő lehet.
(Forrás: kallerna / Wikimedia / CC BY-SA 3.0)
Mindezek nyelvi vetülete az a nyelvészeti alaptézis, hogy a különféle, kontextusfüggő identitáskategóriákhoz meghatározott nyelvi jegyek tartoznak. Az állítás megfordítva is igaz: a nyelvnek – egyéb funkciói mellett (pl. kommunikáció vagy esztétikai) – alapvetően van egy identitásjelölő funkciója. Természetesen ez nem minden esetben jelentkezik markánsan, hiszen a különböző beszédhelyzetekben a nyelv más-más funkciói kerülhetnek előtérbe. Ám mivel a kultúra egyik fő eleme a nyelv (a maga identitásjelölő funkciójával), ezért az iskolának, azon belül a pedagógusoknak a standard nyelvváltozaton kívül eső nyelvváltozatokat is egyenrangúnak kellene tekintenie a standarddal, összhangban a modern pedagógiai és nyelvészeti nézetekkel.
Ha a pedagógus stigamtizálja a gyerek által használt nyelvváltozatot, akkor nem tesz mást, mint a gyermek közösség- és azonosságtudatának egyik legfontosabb jegyét rombolja. Ez azért is különös és paradox, mert miközben szinte az összes népi hagyományt, szokást, művészeti alkotást megmentendő értéknek tekintjük, épp ezt a népi kultúrát éltető és évszázadokon át továbbhagyományozó népi beszédmódot, a nyelvjárást nem.
Felhasznált irodalom
Lanstyák István 2015: A standardizálás mint nyelvalakító tevékenység. Fórum Társadalomtudományi Szemle (2015) 17, 27–56.
Sándor Klára 2001: „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata.
Szabó Tamás Péter 2012: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Gramma, Dunaszerdahely.
A napokban írtam egy portálon, hogy nekem fura a "teresség" kifejezés, főleg, hogy a tér tulajdonságaként írják ezt le. Azt a választ kaptam, hogy "Akkor hogyan fordítanád le a spacoiusness kifejezést?" Erre írtam, hogy mivel a spacious azt jelenti, hogy tágas, ezért a tér tágasságáról van szó, és nem a tér terességéről. Erre írták, hogy na jó, igazam van, de vegyem tudomásul, hogy a nyelvújításnak is van létjogosultsága. No, hát byelvhasználat és szóhasználat egyesek szerint így függ össze, hogy bármit bárhogyan lehet mondani, mert legfeljebb úgy indokolom, hogy általam most éppen egy nyelvújítás történik :)
@Fejes László (nyest.hu): az utóbbit értem alatta, a kötetlen beszélt nyelvet, amit az átlag pesti ember beszél, használ, de ezt használják a Dunántúl túlnyomó részén is, meg az ország több más részén, meg a médiában (a Mehhhikói most csöndben marad, a retekkluppos hírhangsúlyozás nem irányadó). Pont ez a poén, hogy ez utóbbi köznyelvi sztenderd egy tágabb kategória az irodalmi nyelvnél, sokkal több minden belefér (pl. ban-ben helyett ba'-be', lakom helyett lakok, amely helyett ami, nem lebbezünk fel, stb.).
Nyilván, hivatalos helyekre, legünnepélyesebb dokumentumokra az irodalmi és szaknyelv való, de azt meg nem nem nevezném társadalmilag sztenderdnek, legalábbis nem olyan értelmeben, hogy pl. magyarul tanuló külföldinek azt lenne javasolt tanulnia. A nyelvművelő kézikönyv szerinti változat már elavult, azt semmiképp nem nevezném már sztendernek, olyan jegyek miatt, mint a hosszú r kötelező többszörös pergetése pl., vagy a mechanika [x] hanggal ejtése, vagy az ikes felszólítómód (igyék), és hasonlók.
Nem mintha a nem sztenderd, nyelvjárási magyarral baj lenne, a hétköznapi életben az is teljesen jó. Csak akkor az ember nyilván ilyen nyelvművelői meg elitista gúnyolódásoknak van kitéve, hivatalos helyeken pedig annyiból is lehet hátrány, hogy pl. egy nem sztenderd nyelvezetű kérelmet, beadványt lehet nem vesznek olyan komolyan, nem bírálják el olyan súllyal, mint egy sztenderd nyelvű dokumentumot, esetleg nem bírálják el olyan gyorsan. Pedig a jogszabályok szerint minden beadványt egyenlő komolysággal kéne venni, és nem szabadna, hogy hátrány érjen valakit, mert nem szakszerűen, szabatosan fogalmazott, vagy azért, mert nyelvjárást beszél, vagy mert csak nem volt pénze szakemberre, képviseletre.
Ettől teljesen külön dolog a szaknyelv. Annál nem csak az esetleges megbélyegzés miatt érdemes követni a szaknyelvi terminológiát, hanem azért is, hogy ne legyen az ember pongyola, vagy ne értsék félre.
@El Vaquero: „a szenderdet a köznyelv felöl határoznám meg” Ez már csak azért is érdekes, mert a köznyelv fogalmát is eléggé sokféle értelemben használják. Van, amikor az irodalmi normát értik rajta, van, amikor inkább a kötetlenebb beszélt nyelvnek valamilyen elterjedtebb, esetleg valamiféle presztízsértékkel is bíró, valamennyire normaként elfogadott formáját.
Mi a cikk tétje? Mi mellett, mi ellen akar érvelni? Hol van az előírva, hogy a tanárnak meg kell bélyegeznie a gyerek otthoni nyelvhasználatát? A sztenderdnek ne volna identitásjelölő funkciója? Az embernek egyszeres identitása van? Közegváltás, nyelvváltás... Még egyszer: mi a cikk tétje?
@El Vaquero:
Nem vagyok biztos benne, de mintha az 1800-as években a Nyíregyháza környékén beszélt köznyelvet vették volna alapul a nyelvészeti szakértők..
Gondolom az "aktualizálás" (helyesírási "előírások") is folyamatos, és követi a köznyelvet, bár nem úgy működik mint a műszaki életben (érthető módon)..
Ha a műszaki életben bevett (nemzetközi és nemzeti honosított) szabvány-ajánlásokra gondolok, nyilvánvalóan a legnagyobb termelő cégek szakértői (szakáganként külön külön) foglalkoznak szabványajánlatok készítésével, "honosításával", és tovább fejlesztésével.
Igazán el tudom képzelni, hogy a nyelvészet és az aktualizált ajánlott standard köznapi nyelvhasználat területén is valami hasonló nemzetközi (honosítható) ajánlási "szabványosítási" rendszer létre jöhetne (ha nincs máris ilyen)..
@mederi: jó, de ki írja elő, és milyen jogon. Egyébként meg a sztenderd alatt mindenki mást ért, van, aki köznyelvet, van, aki irodalmi nyelvet, és utóbbiak tévednek a legnagyobbat.
Egyébként én inkább a szenderdet a köznyelv felöl határoznám meg, és inkább egy kizárásos kategória lenne, azt jelölném meg, hogy milyen jellemzők nem tartoznak bele.
A szabvány(os) nyelv (standard) pontosan azt jelenti, mint az elnevezése. Ajánlott előírás.
Adott időszakra egy szakember gárda (pl. műszaki vonatkozásban a kornak megfelelő fejlettségi szintet képviselő tudást összegezve pl. a gyártási követelményeket lehetőleg minden szakágra kidolgozó és ajánlásokat megfogalmazó és folyamatosan aktualizáló társaság) felügyeli és naprakészen tartja az "ajánlott előírásokat" vagyis a standardokat.
A standard nem állandó (folyamatosan aktualizálják), és nem kötelező, de a betartása teszi lehetővé azt, hogy a legkisebb mértékben sem legyen félreérthető az adott területen pl. dolgozó/ tevékenykedő/ tanuló/ beszélő csoportok együttműködése.
A fontosságát szerintem vitatni lehet, de az előre nem visz..
Amikor a diákoktól pl. a szövegértést megkövetelik, nem mondják meg milyen standard szerinti szövegre gondolnak, mert egyértelmű, hiszen a tanár az aktuális ajánlás alapján dolgozik, tanít..
@Fejes László (nyest.hu): A második pont értelmében is.
Egész pontosan lehetne, de nem az.
„A harmadik esetben a standardra mint ideológiai konstruktumra tekinthetünk. Ilyen értelemben a sztenderd elmeszülemény, ötlemény, konstruktum. Világosan körülhatárolt, tökéletesen egységes és szilárd, következetes nyelvváltozat – amely tökéletesen és következetesen soha nem valósul meg a nyelvhasználók beszédében.”
Ilyen értelemben pl. a „palóc nyelvjárás”, sőt a „Józsi nyelvváltozata” is az.
A kérdés még érdekesebb az olyan nyelvek esetében, amelyeket több országban is beszélnek, ezeknek eleve nem lehet egyetlen sztenderdjük (pl. www.elmexicano.hu/2015/05/csak-az-helyes...ridban-mondanak.html )
Esetleg lehetne még úgy is definiálni a sztenderd változatot (főleg ilyen esetben), hogy az a nyelvváltozat, amelyen az írott nyelv alapszik. A spanyol esetében pl. sokan -- szerintem tévesen -- azt hiszik, hogy az egyetlen sztenderd, "követendő és helyes" nyelvváltozat a mai közép- és észak-spanyolországi, holott ma már rengeteg non-sztenderd elemet és újítást tartalmaz, amelyek más változatokban nem fordulnak elő (elég csak a személyes névmások ragozását említeni: a mai kasztíliaiban törlődik a különbség a részes és a tárgyeset között a nemek, illetve a személyek dolgoktól való megkülönböztetése javára, ami újítás a sztenderdhez képest).