A nagy orosz kemény–lágy összeesküvés
A nyelvi jelenségekre különböző elemzéseket adhatunk. Azt tartjuk a legjobb elemzésnek, amely a legkevesebb feltevéssel, a lehető legegyszerűbben magyarázza a tapasztalt jelenségeket. Az egyes jelenségek azonban különböző magyarázatokat sugallnak, és nem mindig könnyű megtalálni a legjobb megoldást.
Nemrég remek írás jelent meg a Nyestben az orosz szavak magyar helyesírásáról, és ebben sok minden kiderült az orosz nyelv hangrendszeréről. De talán nem minden, ezt mutatja, hogy némelyik olvasónknak maradtak kérdései.
Az orosz nyelv amúgy is hálás téma. Egyrészt (a beszélők számát tekintve) a Föld egyik legjelentősebb nyelve, másrészt pedig Oroszország és a Szovjetunió nyelvészeti hagyományai is jelentősek: a 19. századi német hegemónia hanyatlásától mindaddig, amíg az 1930-as években az USA át nem vette tőle ezt a szerepet, az orosz-szovjet nyelvészeti iskolákból kerültek ki a világ vezető nyelvészei.
És az orosz nyelvben – mint egyébként minden nyelvben – rengeteg érdekes jelenséget figyelhetünk meg. Az egyik az ún. kemény és lágy mássalhangzók radikális megkülönböztetése. Erre vonatkozik Zoli kérdése:
Honnan lehet azt tudni, hogy az oroszban a mássalhangzóknak vannak inherens módon lágy párjai, és nem az utánuk következő magánhangzók határozzák meg a lágy vagy kemény ejtésüket? Másképpen feltéve a kérdést: honnan állapítható az meg, hogy csak öt, /a/, /e/, /i~ɨ/, /o/, /u/ fonéma létezik, és nem tíz: /a/, /e/, /ɨ/, /o/, /u/; /ja/, /je/, /ji/, /jo/, /ju/, és csak az utóbbiak miatt lágyulnak a mássalhangzók? Mert ugye az iskolában azt tanítják, hogy a bizonyos magánhangzók lágyítják az előttük lévő mássalhangzót, aminek viszont ellentmond az, ami a cikkben van. Én természetesen a tudományos álláspontnak hiszek, viszont tényleg érdekelne erre a válasz.
Először tisztázzunk néhány fogalmat. A híres lágy mássalhangzók valójában palatalizált képzésűek, ami azt jelenti, hogy képzésük során a nyelvünk a j hang képzésére jellemző helyzetben vannak, egészen közel a szájpadlásunkhoz. (A palatalizáció nagyon gyakori az emberi nyelvekben, erről részletesen írtam már a Nyestben.) A palatalizált mássalhangzókat úgy fogom jelölni, hogy utánuk írok egy j-t, ezt azonban nem szabad külön [j]-ként ejteni! (Viszont tj, dj, nj helyett az általános szokásnak megfelelően ty-t, gy-t és ny-et írok.)
(Forrás: Wikimedia Commons / RIA Novosti, Boris Babanov (Борис Бабанов) /)
Az orosz hangképzésnek nagyon jellegzetes vonása az erős palatalizáció, és ezzel együtt az is, hogy a nem palatalizált, vagyis kemény mássalhangzókat a palatalizáltaktól élesen eltérően, a nyelvet egészen alacsonyan tartva ejtik, ettől ezek „öblösnek” hallatszanak (sokan az oroszok beszédéből általában ezt az „öblösséget” hallják ki). Más nyelvekben is előfordul, hogy hasonló éles kontraszt van a lágy és a kemény mássalhangzók között, például ez jellemző az írre is.
Egyébként az orosz mássalhangzók osztályozását kicsit bonyolítja, hogy vannak köztük olyanok, amelyek kemények, de nincs lágy párjuk, és olyanok is, amelyek lágyak, de nincs kemény párjuk:
| Csak kemény lehet |
Kemény–lágy pár létezik | Csak lágy lehet | ||||||||||||||
| s, zs, c | p | t | k | b | d | g | f | sz | ch | v | z | m | n | l | r | |
| pj | ty | kj | bj | gy | gj | fj | szj | chj | vj | zj | mj | ny | lj | rj | cs, sj (scs), j | |
A másik kifejezés, amelyik a kérdésben magyarázatot igényel, a fonéma: azokra a beszédhangokra mondják, hogy egyazon fonéma megnyilvánulásai, megtestesülései, amelyeknek ugyanaz a funkciójuk. Ha ugyanannak a fonémának két allofónját, megnyilvánulási formáját felcseréljük, legfeljebb kicsit furcsa hangzású hangsort kapunk, de más jelentésű hangsort nem. Például a magyarban a kapj szó végén hallható, fonetikai átírásban [ç]-vel jelölt zöngétlen hang a [j] allofónja, ezek egyazon fonémának a megnyilvánulásai. Ha a [ç] helyett [j]-te ejtünk a kapj szóban, az furcsán hangzik ugyan, de nem jelent mást, mint a normálisan ejtett kapj.
Az alapprobléma
A továbbiakban sokban fogok támaszkodni Kertész Zsuzsával írt, 2008-ban megjelent Russian palatalization című cikkünkre. (Ebben a kötetben jelent meg a Tinta Könyvkiadónál, a kézirata letölthető innen.)
A kérdés tehát az, hogy az orosz a és lágyító párja, a ja két külön fonéma-e, vagy egyazon fonéma két eltérő megnyilvánulása? És persze ugyanez a többi párral: az e – je párral, az i – ɨ párral (ez utóbbi a „jerü”, a hátrahúzott nyelvvel és kerekítés nélkül képzett i, amelyet magyar helyesírásban ü-vel írnak), az o – jo párral és az u – ju párral. Azért gondolhatjuk, hogy ezek páronként külön fonémák, mert jelentéseket különböztethetnek meg:
| 1. | a. | mjiska 'mackó' |
| b. | mɨska 'egérke' |
(Forrás: Wikimedia Commons / George Shuklin / CC BY-SA 1.0)
Ezen a példán mindenki kipróbálhatja a lágy és a kemény mássalhangzók ejtését, hiszen i előtt csak lágy mássalhangzó állhat, ɨ előtt meg csak kemény. A mjiska 'mackó' szó m-jét ejtsük úgy, hogy közben a nyelvünkkel j hangot formálunk, a mɨska 'egérke' szót pedig úgy, hogy a nyelvünket tartsuk egészen lent, hogy jó öblös legyen a szájüregünk (ne vezessen félre az ɨ átírás, próbáljunk meg ebben is i-t ejteni!). Ugye, milyen „oroszos”? És közben azt is megfigyelhetjük, hogy a mjiska kiejtésénél szép szabályos i hangot hallunk, míg ha a mɨska szót jó öblösen ejtjük, akkor az i nem is igazán i-nek hangzik (és persze nem is ü-nek), hanem olyan jó „oroszos” jerünek. Viszont ez éppen azt mutatja, hogy ez a két szó nem csak az első magánhangzójában tér el egymástól, hanem a kezdő mássalhangzójában is, tehát nem alkotnak minimálpárt. Ezért az ilyen párok létezése nem elegendő érv amellett, hogy például az i és az ɨ két külön fonéma allofónjai!
Ha viszont az i és az ɨ (meg a többi hasonló pár) nem két különböző fonéma megnyilvánulása, akkor mássalhangzó-fonémákból kell kétfélének lennie, keménynek és lágynak. És akkor a nem lágyító és a lágyító magánhangzók csak pozicionális variánsok, kemény mássalhangzó után az a, e, ɨ, o, u allofónok, lágy mássalhangzó után pedig a ja, je, i, jo, ju allofónok jelennek meg.
Itt van tehát egy szép kövér elméleti kérdés: melyik elemzés a helyes, melyiket célszerű követni (és tanítani): két sorozat mássalhangzó van (kemény és lágy), és egy sorozat magánhangzó (a kétféle mássalhangzó után megjelenő eltérő allofónokkal)? Vagy fordítva, két sorozat magánhangzó van (nem lágyító és lágyító), és a kétféle magánhangzó előtt a mássalhangzók eltérő allofónjai jelennek meg?
A hatalmas orosz szakirodalmat ez a dilemma kettéosztja. Nagyjából a 20. század közepéig szinte teljes egyetértés volt abban, hogy a magánhangzóknak van kétféle fajtájuk. (Ez egyébként nagyjából megfelel annak, ahogy a kemény–lágy megkülönböztetés kialakult. De az orosz nyelv jelenlegi rendszerének megítélésében ez nem érdekes szempont.) Azóta azonban egyre-másra jelennek meg a másik elemzés védelmezői, miszerint a mássalhangzóknak van két sorozatuk, kemények és lágyak.
Előnyök és hátrányok
Mi az előnye a „kétféle magánhangzó” elemzésnek? Az egyik lehetséges előny, hogy a magánhangzó-kezdetű toldalékok lehetnek lágyítóak vagy nem lágyítóak, tehát az ilyen toldalékolás esetében biztosan nem a mássalhangzó a keménység vagy a lágyság forrása (legalábbis akkor, ha a tő utolsó mássalhangzójának van kemény és lágy változata):
| 2. | a. | kot 'kandúr' – kotyik 'kis kandúr' – kotye 'kandúr (elöljárós eset)' |
| b. | kot 'kandúr' – kotɨ 'kandúrok' |
Az -ik kicsinyítő képző vagy az elölárós eset -e toldaléka mindig lágyítja a tő utolsó mássalhangzóját (kivéve, ha az nem lágyítható), míg a többes szám -ɨ toldaléka nem.
(Forrás: Wikimedia Commons / Flor de Azur / GNU-FDL 1.2)
A másik érv, hogy a hangsúlytalan magánhangzók ejtésében eltérés van a lágyító és a nem lágyító magánhangzók között. Ennek részleteibe itt nem megyek bele, de a lényege az, hogy a lágyító magánhangzókat hangsúlytalan helyzetben az u kivételével mind i-nek ejtjük, míg a nem lágyító magánhangzók között hangsúlytalan szótagban is megmaradnak a különbségek (csak az a és az o különbsége mosódik el). Ezt a jelenséget kézenfekvő lenne úgy magyarázni, hogy a lágyító és a nem lágyító magánhangzók eltérő fonémák megnyilvánulásai – de persze magyarázható lenne az előttük álló lágy mássalhangzók hatásával is.
És mi az érv amellett, hogy a mássalhangzók körében kellene két sorozatot feltételezni? Elsősorban az, hogy igen bizarr lenne páronként allofónoknak tekinteni az a–ja, e–je, i–ɨ, o–jo, u–ju hangokat, hiszen az ezekben szereplő magánhangzók kiejtése (az i–ɨ pár kivételével) alig tér el egymástól. Vagyis az esetek többségében közvetlenül ezeken a hangokon nem is megfigyelhető, csak az előttük levő mássalhangzó ejtésében megnyilvánuló „váltakozásról” lenne szó.
A második probléma, hogy a szó végén álló mássalhangzók esetében, is számít, hogy keményen vagy lágyan ejtjük-e őket:
| 3. | a. | ugolj 'szén' |
| b. | ugol 'sarok' |
Ráadásul azokban a tövekben, amelyekben lágy mássalhangzót találunk (és utána lágy magánhangzót), a mássalhangzó lágysága állandó, a tőnek azokban az alakjaiban is megfigyelhető, amelyekben nem magánhangzó követi az illető mássalhangzót:
| 4. | a. | ljev 'oroszlán' |
| b. | ljva 'oroszlán (birtokos eset)' |
(Forrás: Wikimedia Commons / Andrew Butko / GNU-FDL 1.2)
(Ez alól a szabály alól vannak kivételek, de ezek nagyon általánosak: például a pjsz mássalhangzó-torlódás sohasem fordul elő az oroszban, és ennek megfelelően a pjosz 'kutya' birtokos esete nem *pjsza, hanem psza, a p ilyenkor nem ejthető lágyan.)
Akik azt az elemzést követik, hogy a lágyság, illetve keménység forrása nem a mássalhangzó, hanem az őt követő magánhangzó, azoknak a szó végén és mássalhangzó előtt feltételezniük kell valamiféle „nem hallható lágy magánhangzót” (ennek felelne meg a helyesírásban az ún. lágyjel).
A legfontosabb érv a lágyító és nem lágyító magánhangzók ellen a szó eleji i viselkedése. Elszigetelten ejtett szó elején sosem jerüt, mindig i-t ejtünk, pl. Ivan 'Iván', igraty 'játszani'. Ez az i azonban sosem lágyítja az őt megelőző mássalhangzót. Sőt, ha kemény mássalhangzó kerül az ilyen szó elé (akár külön szóban, akár prefixumban, elöl álló toldalékban), akkor a kezdő magánhangzót ɨ-nek ejtjük:
| 5. | a. | On Ivan. [on ɨvan] 'Ő Iván'. |
| b. | sz + igraty [szɨgraty] 'lejátszani' |
Hasonlóan „önállótlanul”, az őt megelőző mássalhangzótól függően viselkedik a magánhangzó akkor is, amikor lágyító magánhangzós toldalék járul olyan tőhöz, amelyik nem lágyítható mássalhangzóra végződik, vagy fordítva, amikor nem lágyító magánhangzós toldalék követ keményen nem ejthető mássalhangzót:
| 6. | a. | nozs 'kés' – nozs + ik [nozsɨk] 'kis kés' |
| b. | nocs 'éjszaka' – nocs + ɨ [nocsi] 'éjszakák' |
(Forrás: Wikimedia Commons / Asguskov / GNU-FDL 1.2)
Akkor mi legyen?
Láttuk tehát, hogy két elemzés létezik a szakirodalomban, és mindkettőnek vannak előnyei is, meg hátrányai is. Persze más megoldást is választhatnánk, például mondhatnánk, hogy mássalhangzókból meg magánhangzókból is két sorozat van az oroszban, és a lágyságnak vagy a keménységnek hol a mássalhangzó, hol az őt követő magánhangzó a forrása. De a nyelvészek „drágának” szokták találni az ilyen megoldást, amelyben túl sok különböző fonémát kellene feltételezni, plusz ki kellene mondani, hogy kemény mássalhangzó után csak kemény magánhangzó állhat, lágy után meg csak lágy: mintha a két sorozat tagjai összeesküdtek volna egymással, hogy együtt fognak váltakozni.
Olyan megoldás is elképzelhető, amely szerint az orosz fonémarendszerben sem a magánhangzóknak, sem a mássalhangzóknak nincs két sorozatuk, viszont létezik egy önálló fonémaként nem létező (külön beszédhangban nem megnyilvánuló) „lágyság” tulajdonság, amely kapcsolódhat mássalhangzókhoz is (például a főnévi igenév -ty végződésében vagy a lágy tövű főnevek végén), meg magánhangzókhoz is (például a lágyító toldalékok elején). Ha az ún. autoszegmentális ábrázolást használjuk (erről korábban már írtam), akkor semmi akadálya ennek az elemzésnek. Az más kérdés, hogy vajon a lágyságot, vagy a keménységet tekintjük-e ilyen autoszegmentumnak. És persze ebben az esetben egyáltalán nem használhatjuk a fonéma hagyományos fogalmát.
És úgy látom, hogy vannak olyan jelenségek, amelyek bármelyik elemzésen kifoghatnak. Például ilyen figyelhető meg az orosz sorszámnevek képzésében:
| 7. | a. | trji 'három' – trjetyij 'harmadik' |
| b. | pjaty 'öt' – pjatɨj 'ötödik' | |
| c. | seszty 'hat' – sesztoj 'hatodik' | |
| d. | gyeszjaty 'tíz' – gyeszjatɨj 'tizedik' |
A trjetyij 'harmadik' teljesen kivételes alak ugyan, de a példájából látszik, hogy a sorszámnevek képzőjében nem mindig kemény a magánhangzó (nem mindig -ɨj vagy -oj a képző alakja). De a többi példa mutatja, hogy a legtöbb esetben igen, még akkor is, ha a számnév lágy mássalhangzóra végződik. Ilyen fajta „keményítésre” a fentiekben nem láttunk példát, és ez minden eddig említett elemzésbe csak erőszakkal préselhető bele. Persze ha igaz, hogy ez csak a sorszámnevek képzésében figyelhető meg, akkor elég elszigetelt jelenségről van szó, akár külön-külön kivételeknek is tekinthetnénk a sorszámnevek képzését (az itt nem említett sorszámnév-képzések is elég kivételesek).
De van ebben egy zavaró tényező. Ha megvizsgáljuk, hogy úgy általában az oroszban mennyire gyakoriak a sorszámnevekben megfigyelhető mássalhangzó-magánhangzó-sorozatok, és mennyire azok, amelyek „szabályosak” lennének, akkor azt tapasztaljuk, hogy a látszólag furcsa alakokban szereplő sorozatok jelentősen gyakoribbak (alább aláhúzással kiemelve), mint amelyek a „szabályosakban” fordulnának elő:
| Sorozat fajtája | ||||
| -jatɨ- | -jatyi- | -sztɨ- | -sztyi | |
| Gyakoriság (%) | 6.94 | 0.23 | 30.56 | 6.01 |
(Az adatok Serge Sharoff kb. 100 millió szövegszóból álló orosz korpuszából származnak.) Ezek az adatok azt támasztják alá, hogy a nyelvekben még a kivételek is követni szoktak bizonyos (statisztikailag érvényesülő) törvényszerűségeket. Másrészt azt is sugallják, hogy az orosz lágy–kemény szembenállás esetében esetleg nem külön egyes mássalhangzók és magánhangzók tulajdonságait kell csak figyelembe venni, hanem egész sorozatokét. Vagyis nem atomisztikus, hanem holisztikus szemlélettel érdemes megközelíteni az ilyen jelenségeket.
Végre a palatalizálás mesterének tehetem fel kérdésem, ami már mindig is izgatott.
A -ня- : -нъя- ([nʲa] : [nja]) szembenállást tudom értelmezni, ahhoz elég nyelvészeti képzés által szerzett, a saját fonémarendszeremtől való elvonatkoztatás képességem, meg elég oroszt hallottam, elég oroszt tanultam helyben.
Azonban hogy több időt töltöttem orosz nyelvterületen, továbbra sem fér a fejembe a -нья- típusú notáció. Ez mechanikus átírással IPA-ba [nʲja] lenne. De fonotaktikailag -- mind képzés, mind percepció szempontjából -- nehéz elképzelnem, hogy ez elkülönülhet az [nʲa], esetleg [nʲːa] hangsortól.
Mindig az a gyanúm, hogy itt valójában tényleg nem egy (tanított, irodalomban állított) [nʲja] amit ejtenek, amit ezzel lejegyzünk. Én inkább írás*hagyományt* sejtek, hogy pl. az örmény (vagy általában idegen) -ján mindig <-ьян>, és sosem <-ъян>.
Vagy tényleg valósan megkülönböztethető a -нья- a másik kettőtől? (Nem elméletileg, koherens rendszert erőltetve, hanem gyakorlatilag, mint írtam: hangprodukciós ill. hangpercepcionális szempontból).
@scasc: Hát ezt nem tudom, nekem is nehéz elképzelni, hogy jól megkülönböztethető egymástól a [nʲa] és a [nja], és lehet, hogy csak helyesírási hagyományt tükröz. Viszont van ezzel párhuzamos különbség, ami elég jól hallható, pl. судья 'bíró' vs. судя 'ítélve (a судить ige gerundiuma)'. Állítólag.
Mindazonáltal messze vagyok én attól, hogy a palatalizáció mesterének lehetne tekinteni!
@scasc: @kalman: Nagyon jó a kérdés, ez már engem is izgatott. Nekem az a gyanún, h itt inkább nyúlás történhet, a судья is inkább [szuggya], mint [szugyja]. Persze nyilván lehet ez az anyanyelvi előítéletem is. Egyébként már csak azért sem valószínű, hogy valódi szembenállás lenne, mert a -нъя- típus eleve nagyon korlátozottan fordul elő.
@Fejes László (nyest.hu): Én is a nyúlást gyanítottam az első hsz.-emben (ld. "Ez [...] [nʲja] lenne. De fonotaktikailag [...] nehéz elképzelnem, hogy ez elkülönülhet az [...] [nʲːa] hangsortól.").
Az н-t változóként, helytartóként használtam, C-helyett.
Erre utalhat a Kálmán László által hivatkozott korpuszban talált ad-hoc jelölés is:
― Ме-нья? Как ме-нья? ― медленно спросил Антон Антоныч, приподняв брови.
Én ezt úgy értelmezem, hogy a (frázis szintű) hangsúlyt itt a beszélő úgy fejezi ki, hogy [mi,nʲa] helyett [mi'nʲːa]-t mond, s ezt az író -нья-val adja vissza. Persze tévedhetek.
@kalman: Ellenben a [nʲa] és [nja] típus szerintem relatív jól elkülöníthető, a szótagolás más, és ez hallható is: обе [o.bʲe] : объезд [ob.jest]. (Az eredeti kérdésem is a lágyjellel kapcsolt prejotált magánhangzóról szólt, annak a normatív fonetikai értelmezését vontam kétségbe).
Egyébként ha valóban a <нья> típusú lejegyzés CʲːV-t jelölne, az azt jelentené, hogy (még ha marginális is) ellenben a hagyományos felfogással, nem csak az /n/ és a /ʃʲ/ létezne geminált formában (<нн> és <щ>) az oroszban...
@scasc: Ez érdekes, mert a te példáit viszont inkább azt igazolnák, hogy a magánhangzóknak vannak lágy párjai, ha előfordulhat a [je], [ja] hangsor szótag elején. Vagy a magánhangzóknak is.
Egyébként remek a cikk, és a probléma is nagyon érdekes.
Más: tudtommal az oroszban léteznek gemináták is, ezek ejtése is hosszú? (pl. az orosz himnuszban is van egy olyan, hogy /dannaja/).
@El Mexicano: Badarság. Ha [je], [ja] hangsor fordul elő szótag elején, csak azt jelenti, hogy lehet /j/ mássalhangzó a szótag elején. Mivel az oroszban nemigen van megkötés szóeleji, szótageleji mássalhangzókra, ez nem meglepő.
A "dannaja"-hoz v.ö. előző hsz.-em utolsó bekezdését. A hagyományos felfogás szerint fonematikailag csak /nː/ létezik, fonetikailag létezik még egy /ʃʲː/ is, de mivel nem létezik **/ʃʲ/, ezért ez nem fonéma.
Egyébként a francia llV, spanyol llV és olasz glV-t is лья-val írják át (Marsilla = Марсилья, paella = паэлья). Ez azért érdekes, mert a normatív spanyol fonetikai átírás szerint paella az [paˈeʎa], bár az én fülemnek inkább [paˈeʎˑa]. Ha viszont valóban [paˈeʎa] lenne, inkább szimplán (jer nélkül) паэля-nak várnánk az oroszban. Tehát ez az átírási hagyomány is inkább félhosszú-hosszú palatalizáltra utal az oroszban. Mondom, hacsak nem csal meg az én fonetikai bázisom a spanyol, olasz stb. auditív elemzése esetén is.
@scasc: Én ódzkodnék attól, hogy az orosz nyelvterület egészére próbáljuk a problémát megoldani. Az irodalmi nyelv – amely egy kompromisszumos konstrukció a két nagy nyelvjárásterület között – hivatalosan egy morfémán belül nem ismeri a geminátákat: a felszínen tehát a <нья> nem /nʲ:a/. Arra, hogy végül is hogyan realizálódik, a déli és keleti orosz nyelvjárások esetén utalhat a belőlük kivált ukrán és fehérorosz nyelv: ezek ismerik a hosszú msh.-kat, és tipikus előfordulásuk éppen ehhez köthető. NB. Az or. <нья> helyett <нье>-re váltok, mert ott több példa van.
Az orosz <воскресенье> /vosʲkʲrʲesʲenʲje/ ’vasárnap’ szónak az ukránban a <воскрісіння> /vosʲkʲrisʲinʲ:a/ ’feltámadás’ felel meg: az utóbbi a felszínen és a mélyben is [nʲ:a].
Más orosz nyelvjárások más realizációt választhatnak: a szlovákban ez a szó <vzkriesenie> /vzkri̯eseɲi̯e/, tehát [j] helyett aszillabikus [i̯] ejtődik.
Ami az oppozíciót illeti, szerintem a /CʲjV/ áll szemben a /CʲV/-val. Lehet, hogy tévedek, mert nem tudtam eléggé átlátni a problémát magamban, de szerintem a /CjV/ igazából mindig /C#jV/, vagyis olyan [erős] morfémahatár esik bele, vagyis hasonló helyzet áll elő, mint a cikk szerint: „ha kemény mássalhangzó kerül az ilyen szó elé (akár külön szóban, akár prefixumban, elöl álló toldalékban), akkor a kezdő magánhangzót ɨ-nek ejtjük: […] 5. b. sz + igraty [szɨgraty] 'lejátszani'”. Tehát <съесть> /#s#jestʲ#/ ’megesz(ik)’ ill. <сесть> /#sʲestʲ#/ ’leül’.
És ezért is lesz <-ьян> az örmény <-jan>, mert itt az orosz nyelvérzéknek nincs [erős] morfémahatár.
>>még akkor is, ha a számnév lágy mássalhangzóra végződik. Ilyen fajta „keményítésre” a fentiekben nem láttunk példát, és ez minden eddig említett elemzésbe csak erőszakkal préselhető bele<<
Öttől vizsgálva nyelvtörténetileg a szláv nyelvekben a nominális (= rövid alakú) sorszámnévi alak a primer: ezek az o-tövű névszók vették fel az i-témát, s lettek tőszámnévvé. Tudom, a nyelvtörténeti megközelítés nem trendi, de még így is felvethető, hogy a tőszámneveket éppen a felvetett „lágyító autoszegmentum” képzi egy defektív tőből. Míg a sorszámnevek ugyanebből a defektív tőből (az eredeti nominális sorszámnévből) képződnek az <-oj> ~ <-ɨj> toldalékkal.
<MELLÉKSZÁL>
@LvT: "És ezért is lesz <-ьян> az örmény <-jan>, mert itt az orosz nyelvérzéknek nincs [erős] morfémahatár."
Csak mert te is átvetted tőlem, szeretném saját tévedésemet korrigálni. Míg egészen biztos voltam, hogy láttam örmény -jant <-ьян>-nek átírva, azóta utánanéztem több örmény névnek is, és ezeknek a rendszerű átírása szimplán <-ян> (ami végülis végképp "hibás", az ь vagy ъ -- a toldalékot megelőző msh. minőségétől függően -- mindenképpen dukálna, hogy meglegyen a szótagkezdő -j- mássalhangzó is).
Egy szó mint száz, rosszul idéztem, az örmény nevekben nem általános a -ьян.
Igen, az ukrán geminátáit megismerhettem én is Odesszai tartózkodásaim alatt. Nekem a життя 'жизнь' maradt meg igen alaposan, persze ez nem párhuzam, mert más-más képző rejlik bennük, ellenben a te воскресенье~воскрісіння-édhez.
</MELLÉKSZÁL>
---
@LvT: Erre külön is szeretnék kitérni: "de szerintem a /CjV/ igazából mindig /C#jV/" -- Igen, ebben azt hiszem egyetértünk (a kemény-jeles példádhoz hasonlót a szótaghatárral én is hoztam), ám a kérdés, hogy a vonatkozik-e a /CʲjV/ az, ami a /CjV/-re?
Azonban lehet-e (mind képzés szempontjából, mind hallás szempontjából) egy CʲjV-t produkálni, ill. hallani, egy esetleges CʲːV-től megkülönböztetni? Tehát a kérdés az, hogy a <воскресенье> valóban [vosʲkʲrʲesʲenʲje]-e, vagy ez csak a normatív leírása-e, amelyet az ortográfia erősen befolyásol?
@scasc: A spanyol -ll- történetileg a latin -LL-ből származik, csak tovább palatalizálódott, ezért a klasszikus spanyolban hosszú [lj] (lambdajelet nem tudok innen bevinni). Viszont ma már szinte senki nem ejti így, hanem sima [jj]-t – vagy [gyj]-t – ejtenek helyette (az utóbbit inkább szó elején, az előbbit magánahngzók között).
Az olaszban is azért hosszúak ezek a mássalhangzók, mert történetileg mássalhangzó-kapcsolatokból származnak.
Ezeknek viszont valóban érdekes az orosz átírása akkor, mivel éppen, hogy nem [l]+[j]-ről van szó, hanem egyetlen hangról, amit már ráadásul már nem is ejtenek még úgy sem. :)
@scasc: Szóval igen, hosszan ejtik a spanyol -ll-t is, végül is ezt jelezné az orosz átírás, akkor az oké. Az IPA egyébként eléggé következetlenül írja át a spanyol kiejtést és tele van ellentmondással, de erről már folytak hosszas viták más fórumokon is (pl. ugyanazt a hosszú -rr- hangot az olaszra [rr]-nek írja át, a spanyolra [r]-nek, pedig ugyanarról van szó, tehát nemcsak ellentmondó, de még megtévesztő is, vö. ol. és sp. carro az IPA szerint olaszul ['karro], spanyolul ['karo], amikor az -rr- pontosan ugyanaz a hang, amit ejtenek mindkét nyelvben... ennyit az IPA-ról).
@scasc: >>Nekem a життя 'жизнь' maradt meg igen alaposan, persze ez nem párhuzam, mert más-más képző rejlik bennük, ellenben a te воскресенье~воскрісіння-édhez.<<
Nem, nem más képző: ez az ősszláv <-ьje> absztraktum- és igeifőnév-képző. Az orosszal vigyázni kell, mert a délszláv nyelvek közé tartozó egyházi szláv hatására ennek a képzőnek a szabályos <-ье> /-ʲje/ folytatóját lecserélte a délszláv <-ие> /-ije/-re. De vannak, ahol a tudákos szó mellett megmaradt a népi forma is, vö. orosz egyházi szláv <воскресение> ’feltámadás’, de orosz népi <воскресенье> ’vasárnap (ti. Jézus vasárnap támadt fel)’, ill. orosz egyházi szláv <житие> /ʒitʲi'je/ ’életírás, hagiográfia; (rég.) élet’, de orosz népi <житьё> /ʒitʲ'jo/ ’élet(mód); jó élet; lakás, tartózkodás’.
Az ukránban az óorosz <-ье>-ből hangrendi elhasonulással <-ья> lett, ezért vannak az or. <воскресенье> ~ ukr. <воскрісіння>, or. <житьё> ~ ukr. <життя> párok. [NB. A szó végi /i̯e/ > /i̯a/ változás az én otthoni szlovák nyelvjárásomban (a Nagy-Alföldön) is fellép.]
* * *
>> Azonban lehet-e (mind képzés szempontjából, mind hallás szempontjából) egy CʲjV-t produkálni, ill. hallani, egy esetleges CʲːV-től megkülönböztetni?<<
Mint szlovák, határozott különbséget hallok az ukr. <життя> [ʒitʲ:a] és a mi nyelvjárási <žiťi̯a> [ʒici̯a] között, és itt nem a [tʲ] és [c] közti különbségre gondolok.
Szerintem lehet /CʲjV/-t produkálni, megengedve persze, hogy itt a /j/-nek egy speciális allofónja lép fel mind a m. <kapj>, ill. <dobj> szavakban. Az előző bejegyzésemben céloztam is erre, miszerint lehet, hogy /j/ = [i̯]. Én még akár /j/ = [ç, ʝ] realizációt is el tudom képzelni. S mint írtam, szerintem ezen a téren nyelvjárási változatosságot is feltételezhetünk. Továbbá, úgy vélem, a beszédsebesség és az artikuláció foka is meghatározza, hogy mennyire asszimilálódik ez a msh.-klaszter. De szerintem az artikulált, nem nyelvjárásias kiejtésben és fonetikai élményben is van különbség /CʲjV/ és /Cʲ:V/ között.
* * *
De mindenki letesztelheti mit hall (bár tudom, hogy ez is félrevezető lehet):
- orosz /nʲje/: hu.forvo.com/word/%D0%B2%D0%BE%D1%81%D0%BA%D1%80%D0%B5%D1%81%D0%B5%D
- ukrán /nʲ:a/: hu.forvo.com/word/%D0%B2%D0%BE%D1%81%D0%BA%D1%80%D0%B5%D1%81%D1%96%D
- szlovák /nie/: hu.forvo.com/word/korenie/
@LvT: Azt, hogy "más-más képző rejlik bennük" úgy értettem, hogy a жизнь-ben más rejlik, mint a життя-ban, ami ugye igaz. Azt nem vitattam, bár ad-hoc nem tudtam, hogy létezik képző szempontjából is teljesen egyező orosz etimon (житие, житьё).
(Amúgy az ukránban az idegen -Cia is -Cʲːa lesz (pl. Закарпаття). Én ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy (itt) az idegen Cia hiátusát diftongizációval (az i gyengítésével ia > i̯a = ja) éri el > Cja melyből pedig a magyarhoz hasonló folyamattal a két szegmens kölcsönösen egymáshoz hasonul (CʲCʲa = Cʲːa). De ez már csak épphogy kapcsolódik ide).
"Mint szlovák, határozott különbséget hallok az ukr. <життя> [ʒitʲ:a] és a mi nyelvjárási <žiťi̯a> [ʒici̯a] között, és itt nem a [tʲ] és [c] közti különbségre gondolok."
Örülök, hogy erre igazoló adatot kaptunk! Már ezért megérte ez a komment-áradat, gondolom Kálmán és Fejes László nevében is mondhatom.
"Szerintem lehet /CʲjV/-t produkálni, megengedve persze, hogy itt a /j/-nek egy speciális allofónja lép fel"
Oké.
"Továbbá, úgy vélem, a beszédsebesség és az artikuláció foka is meghatározza, hogy mennyire asszimilálódik ez a msh.-klaszter."
Ez önmagában nyilvánvaló. Kérdésnek marad, hogy a különbség mennyire "természetellenes", "természetellenesen lassú, gondozott" ejtésben képezhető. Persze az állítottad különbség az ukrán és szlovák nyelvjárási hangsor közt arra utal, hogy hétköznapi beszédsebesség mellett is elkülöníthető.
@El Mexicano: >>ennyit az IPA-ról<<
Az APhI (én még ilyen néven ismerkedtem meg vele) rendszere sem abszolút, hanem kontrasztív, és a szerzőkre hagyja, hogy milyen mélyen kívánják jelölni a nyelvek közti, ill. a nyelveken belüli kontrasztot. Általános elv – mint minden fonetikai jelölésnél –, hogy óvakodjunk a „túljelöléstől”.
Ezt így fogalmazza meg az angol Wikipedia-cikk: „[square brackets] are used for phonetic details of the pronunciation, possibly including details that may not be used for distinguishing words in the language being transcribed, but which the author nonetheless wishes to document”.
Az olaszban ismeri a rendszerszerű geminált msh.-kat, ezért a <r> : <rr> kontraszt mögötti lényeg itt nem a msh. minősége, hanem a hossza. Ugyanúgy, ahogy a magyarban is eltér az <o> ~ <ó> minősége, mégsem jelöljük, mert nem kontrasztív. A másik elv, hogy lehetőleg a kardinális jeleket kell használni, ezért élnek a magyar <a> esetében az [ɔ] jellel, amely nem adja vissza precízen a hangot.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szerző, ha akar, ne alkalmazzon részletgazdagabb jelölést az APhI-rendszer keretein belül (ha nem viszi túlzásba).
@scasc: >>Amúgy az ukránban az idegen -Cia is -Cʲːa lesz (pl. Закарпаття)<<
A <Закарпаття> nem idegen, ugyanaz az ősszláv <-ьje> absztraktumképző van benne, mint a <життя>-ban, csak alkalmas főnevekhez járulva gyűjtőnevet, ill. nomen locit képez, prepozíciós szerkezethez járulva, pedig földrajzi univerbációt valósít meg. Mivel a szlovákban vagyok otthon, a közszói példákat innen fogom venni. Pl. szlk <bralo> ’szikla’ ~ <bralie> ’sziklacsoport’, <trsť> ’nád’ ~ <tŕstie> ’nádas’.
A <Закарпаття> = (<за Карпатами> ’Kárpátokon túl’) + <-ья>, ahogy <Запоріжжя> = <за порогами [Дніпра]> ’[Dnyeper] zúgóin túl’) + <-ья>.
De szlovákul is: <Podkarpatie> ’Kárpátalja’ = (<pod Karpatmi> ’Kárpátok alatt’) + <-ie>, <Pohronie> ’Garam mente’ = (<po Hrone> ’a Garam mentén’) + <-ie>, <medziriečie> ’folyóköz’ = (<medzi riakami> ’a folyók között’) + <-ie> stb.
@LvT: Igen, csak éppen az <rr> a spanyolban is ugyanolyan hosszú, mint az olaszban. Az egyetlen különbség, hogy az olaszban geminátának számít, a spanyolban nem, mert át kell vinni a követketző szótagba (pe-rro). De minőségben és mennyiségben is ugyanaz a hang, a spanyolban azért számít csak külön fonémának, mert az egyetlen mássalhangzó az r, amelynél van ilyen szembenállás az egyszerű szavakban (mivel a még előforduló -bb- és -nn- gemináták).
@El Mexicano: >>csak éppen az <rr> a spanyolban is ugyanolyan hosszú<<
Nem arról van szó, hogy ne lehetne jelölni a spanyolra alkalmazott APhI-rendszerben is, hogy hosszú, csak ez egy járulékos mozzanat az artikuláció módjához képest. Az APhI-notáció lehetővé teszi annak mérlegelését, hogy mi az, amivel már elvesznénk az adott tárgyalás szempontjából lényegtelen részletekben. Ez szerintem éppen az APhI-jelölés erőssége és nem a problémája.
A jellemző magyar ejtésben a [dz] és a hangzóközi [dʒ] is hosszú, de ezt sem szokás jelölni, mert redundáns jegy. Ha azonban éppen ennek változásáról beszélsz, akkor természetesen leírhatod: „Újabban megjelent a röviden ejtett [bydʒe:] forma a tradicionális [bydʒ:e:] mellett.”
@LvT: "A <Закарпаття> nem idegen, ugyanaz az ősszláv <-ьje> absztraktumképző van benne,"
Rendben, köszönöm!
@Fejes László (nyest.hu): "a судья is inkább [szuggya], mint [szugyja].". Nem tudom, a lényeg az, hogy eltér a судя kiejtésétől. Akik ezt megírták, azok műszeres mérésekkel meg percepciós tesztekkel támasztották alá.
@LvT: "A jellemző magyar ejtésben a [dz] és a hangzóközi [dʒ] is hosszú, de ezt sem szokás jelölni, mert redundáns jegy." A magyar dz-dzs problémáról szivesen írnék külön, küldd el kérdés formájában a Nyestnek, hátha nekem szignálják ki. :)
@kalman: Ismétlés a tudás anyja! www.nyest.hu/hirek/gyanus-massalhangzok-a-dz-es-a-dzs :DDD
Egyébként érdeklődtem orosz anyanyelvűnél, szerinte a lágy mássalhangzó + j esetében az oroszban semmiféle összeolvadás nincs.
@LvT: Ez igaz, csak véleményem szerint egy "nemzetközi fonetikai ábécé"-nek éppen az lenne a szerepe, hogy bármilyen nyelv bármely szavát "nemzetközileg egyértelműen" át lehessen vele írni. Vagyis mindenki, aki ismeri a jelölési rendszerét, ugyanazt olvassa ki belőle, következésképpen, ha egy szó több nyelven is ugyanúgy hangzik, akkor azt a szót ugyanúgy kellene átírni is. Onnantól kezdve viszont, hogy az IPA az egyes nyelvek fonológiai rendszeréhez alkalmazkodva más és más átírási elveket követ, már nem lehet nemzetközi, és nem is egyértelmű, hiszen nem elég csak a jeleket ismerni hozzá, hanem az adott nyelv fonológiáját is ahhoz, hogy úgy olvasd, ahogy azt valóban ejtik. Így viszont éppen az a cél veszik el, amelyre az IPA-t – szerintem – kitalálták. Mert ez így most olyan, mintha pl. a matematikában az 1+1 nem mindenhol jelentene kettőt. :)
@El Mexicano: >>Mert ez így most olyan, mintha pl. a matematikában az 1+1 nem mindenhol jelentene kettőt. :)<<
Pedig ez pont így van a matematikában is. Pl. a háromszög belső szögeinek összege nem feltétlenül 180°, ahogy azt általában véljük. Erre a kérdésre többféle válasz adható attól függően, hogy melyik geometriai rendszerben vizsgáljuk a kérdést.
@LvT: Ó Bolyai, Bolyai!
Egy kis kiigazítás.
" ...a mɨska 'egérke' szót pedig úgy, hogy a nyelvünket tartsuk egészen lent, hogy jó öblös legyen a szájüregünk..."
Az ы abszolút nem alsó nyelvállású. Igaz, hogy némelyek úgy tanították, fogy 2 mutatóujjunkkal húzzuk szét a szánkat, amennyire tudjuk, és ejtsünk vmi nyögésszerű hangot. Óriási hiba!
Bolla Kálmán Kurs, Fonetika 57. old. tipikusan a felsőbe helyezi az и -nél picivel lejjebb. És tényleg úgy is hangzik.
"...a lágyító magánhangzókat hangsúlytalan helyzetben az u kivételével mind i-nek ejtjük ..."
Nos a fenti dolog nem ilyen egyszerű.
Mindamellett, hogy nagyra becsülöm tevékenységüket, és nagyon szeretem a nyelvészeket, engedjen meg egy megjegyzést.
Az orosz szóban 1 100%-os hangsúly van, a többi redukált mgnhzó.
Ahogy közelítünk a hangsúly felé, vagy ahogy távolodunk tőle, egyre csökkent a redukáltság mértéke. Épp ez adja az orosz egyik vonzerejét.
1 2 3
Pl. Hangsúly elölről számítva a 3. szótagon: begemót (víziló)
1: 25%-ban nyomjuk le = schwa, vagy lenyomott lenyom=redukált
2 : 75%-ban lenyomott e és nem i!
3: 100% hangsúly: ó
Nem lágyító magánhangzóknál.
Pl.
1 2 3
tarakán (svábbogár)
1: schwa
2: but-sound
3: teljes értékű hossz á
Ha a hangsúlytalan szótag a hangsúly után van, akkor kicsit más a helyzet. Ebbe most nem megyek bele. Na jó, leírom.
Hangsúly után végig schwa van, függetlenül attól, hány szótag következik. Lágyító mghzó után 25%-ban redukált i, vagy u vagy o, melyek előtt lágy mássalhangzóval áll.
Figyelem, nem azt mondtam, hogy redukált i, ju, vagy jo!
Szerencsére van már olyan nyelvkönyv, amely ezt gyönyörően leírja. Klucs 1, 1. lecke. Irina Oszipova fonetikus írta.
@KoolViews:
1 2 3
begemót
@KoolViews:
Lágyító mghzó után 25%-ban redukált i, vagy u vagy o, melyek előtt lágy mássalhangzóval áll.
Bocs, azt szerettem volna : Lágy mássalhangzó után 25% ...
"1: 25%-ban nyomjuk le = schwa, vagy lenyomott lenyom=redukált
2 : 75%-ban lenyomott e és nem i!"
Bocsánat, már nagyon álmos lehettem. Helyesen ahol százalékok vannak, ott
redukált hangok:
1: 25%-os hangsúly =25%-ban szabad, ilyen mértékben nem redukált
2 : 75%-os hangsúly , itt 75%-ban
3: 100% hangsúly (Ez már nem redukált!)
Pl.
@KoolViews:
"Bolla Kálmán Kurs, Fonetika 57. old. tipikusan a felsőbe helyezi az и -nél picivel lejjebb. "
Nem lejjebb, hanem mind az и, mind ы a legfelső nyelvállás.
Az a baj, hogy itt nem lehet törölni egy hozzászólást, ezért voltam kénytelen ennyi utólagos javítást beleírni, s nem pedig kiadni egy másik véleményt.