Százasak vagyunk?
Nem érdemes azon keseregni, hogy elvesztettünk valamit, ami sosem volt a miénk. Pláne, ha eközben elfelejtjük siratni azt, aminek a lehetőségét eljátszottuk.
„Szabad elvenni sávokat a nagyvárosokban az autósoktól a biciklisek javára?” – kérdezte Sváby András a Heti Naplóban. Sajnos már a kérdésfeltevés is rossz: azt sugallja ugyanis, hogy azok a sávok, amelyekből kerékpársávok lettek, az autósokéi voltak. Ez csöppet sem igaz. Azok a sávok nemcsak az autósokéi voltak, hanem velük együtt a motorosokéi, a kerékpárosokéi is voltak, sőt, elektromos rollerrel is azokon kellett (volna) közlekedni. Azt azonban, hogy azok a sávok az autósokéi, nemcsak Sváby gondolta, hanem az autósok jelentős része is – éppen azért kellett őket onnan kizárni, mert velük együtt lehetetlen volt a biztonságos közlekedés. A Sváby-féle kérdésfeltevés mögötti gondolkodás ijesztően emlékeztet egy másik gondolkodásmódra, amelynek következményeivel száz évvel ezelőtt kellett szembesülnünk, de amin a mai napig nem tudtunk túllépni.
A trianoni béke centenáriuma kapcsán sok mindenről hallhatunk-olvashatunk mostanában. Lesznek azonban olyan gondolatok, amelyeket senkitől nem fogunk hallani. Nem lesz olyan magyar politikus, aki azt mondaná: „Kedves szlovák, horvát, erdélyi román stb. barátaink, nagyon sajnáljuk, hogy nem sikerült veletek közös államot építenünk. Szerettünk volna veletek együtt alakítani a sorsunk, de nem sikerült – ezen a kudarcon száz év után sem sikerült túllépünk, és a mai napig fáj, hogy ti a magatok külön útjait választottátok”. Ilyesmit akkor sem mondhat, ha személyesen így érzi, hiszen a magyar közvéleménytől ez a fajta gondolkodás távol áll.
A magyar nemzetépítés gondolatrendszerében a nemzetiségek egyszerűen nem szerepeltek, legfeljebb zavaró tényezőként vagy elmagyarosítandó tömegekként. A nagymagyar álmokban az egykori nemzetiségeknek, mai szomszédainknak nincsen helyük.
A nemzetiségek eredetileg nem akartak elszakadni Magyarországtól, már csak azért sem, mert erre nem látszott esély. Szerettek volna azonban bizonyos jogokat szerezni: a saját nyelvüket használni az élet minden (de legalábbis minél több) területén. Azonban a magyarok már a 19. században is úgy gondolták: az, hogy az érintettek hogy látják, teljesen közömbös. Így hát az érintettek úgy látták, hogy Magyarországon kívül is van számukra hely.
Nyilván nem kell félteni a szomszédokat sem, de a helyzet kulcsa a magyarok kezében volt. Ma vajon hány magyar érzi úgy, hogy kár lett volna, ha sikerül a terv, ha eltűnt volna a szlovák nyelv, ha eltűntek volna az erdélyi románok? Hány magyar érzi őszintén úgy, hogy hiányoznak neki a kitelepített svábok? Ki találja kínosnak legalább ma, hogy egyik legnagyobb költőink egyike a német szót a porral, bűzzel és piszokkal emlegeti egy sorban?
Trianon persze számos okból fájhat, különösen azoknak, akiknek személy szerint is veszteséget okozott (például mert kisebbségi sorba kerültek, és emiatt kellett megaláztatásokat elszenvedniük). De ugyanakkor azt is látni kell, hogy a mai helyzet már rég nem Trianon következménye, hanem mindazé is, ami azóta történt. A határokon kívül rekedt magyarokat pedig attól függetlenül is megilletik bizonyos nyelvi jogok, hogy Trianon előtt Magyarországhoz tartoztak-e vagy sem. A jelenlegi helyzethez Trianonnak már semmi köze (és nem csak azért, mert már nem a trianoni, hanem a párizsi békeszerződés van érvényben).
Sokat hallhatunk majd a nemzeti összetartozásról, pedig a más magyarokkal való összetartozásunkat különösebben nem kell hangsúlyozni: nyelven beszélünk, és ez külön hangsúlyozás nélkül is összeköt bennünket. Hangsúlyozni az azokkal való összetartozásunkat lenne érdemes, akikkel ez nem annyira egyértelmű – szomszédainkkal. De amíg olyan dolog elvesztésén kesergünk, mely sosem volt a miénk, és nem sajnáljuk azt, amit valóban elvesztettünk, addig aligha gyógyulhatnak be a sebek.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (93):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@menasagh:
-A "nyelvújítás kora" szerintem figyelembe vette a nyelv meglévő "koncepcióját" és mintegy bővítve a régi szavak szóbokrát, teljesen korrekt "beillesztésű" új szavakat alkotott.. (Ebben a mondatban pl. megszemélyesítettem a nyelvújítás korát, de így is érthető gondolom..)
-A szabad szó eredetéről:
Valaki/ valami "birtokosságára" utal ha főnévhez toldják a "-va / -ve"-t (továbbá igéhez pl. menve, melléknévhez pl. sápadtvá-->sápadttá vált, stb..), gondolom régebbi eredetű lehet mint a nyelvújítás kora (pl "...terümtevé vala (=>teremtette) Isten..")..
tó--> tava (valakinek pl. halas tava van)
szó --> szava (pl. az ember szava)
hó---> hava (pl. a "Kilimandzsáró hava")
A szláv nyelvekben nem tudom, hogy honnét eredeztetik a szabadság szót, de a magyar nyelvben a -va/-ve/-vá/-vé toldalékok jellemző nyelvtani elemek.
Ezek ellenére, a szabadság szót, úgy tudom, hogy szláv (pl. oroszul свобода) eredetűnek tartják..
@Sándorné Szatmári: A nyelvújításon átesett szókincsünk bár sokmindenben megtartotta az eredeti jelentését, mégis nagyon sok új értelem ragadt mellé, ezért olyan értelmek is kialakultak amelyek régebb nem voltak, így ma abból nem lehet kiindulni.
@menasagh:
Amire tartósan nincs hatékony reakció, az "szabad". Ez egy általános közös pont is lehet szerintem akár hasonló egymástól távol eső eseménysor összevetésekor is.
A késztetéspár ami feltehetően létezett:
A szótő:
szó-->szól (ó-a) szava, szavaz
*sza(v)baszt // sza(v)bódik// sza(v)bad(t)-->szabad--->sza(v)bodt-->szabott
@Sándorné Szatmári: Szerintem a kettőnek semmi köze egymáshoz.
@cikk:
„Szabad elvenni sávokat a nagyvárosokban az autósoktól a biciklisek javára? – kérdezte Sváby András.."
Mára már nem kérdés, szabad.
Mint ahogyan Erdély elvétele sem volt az, az is szabad volt..
A székely autonómia "sáv" kérdésének felvetése viszont hiábavaló, mert folyamatosan süket fülekre talál..
@nudniq:
azt hiszem, hogy Erdély átalakítása a dualizmus korában kezdődött, amikor elfogadták a Magyar királysággal való Uniót - nem mellesleg egy 1848-as forradalmi követelést teljesítve. A szászok és a románok nehezményezték is, hogy nem a királyságot alkotó nemzetnek tekintik őket - a horvátokhoz hasonlóan - hanem nemzetiségnek. A dilemma aztán az. I. vh-t követően úgy folytatódik, hogy a politikai jogok korlátozása most már a romániai magyarokat érinti. Lényeges ugyan a közigazgatási többszöri átszervezése is, de - ahogy én látom - a probléma 1848 ősze óta újraalkotja magát, más-más formában.
@nudniq: na, én is elkövettem egy-két pontatlanságot. Segesvárt csak a68-as megyésítéskor csatolták Maros megyéhez, nem a 60-as tartományátszervezéskor a MMAT-hoz. 60-ban csak Dicsőszentmártont és Marosludast csatolták hozzá, miközben háromszéket Brassóhoz.
És a 60-ban létrehozott Brassó tartomány nemcsak a mai Brassó és Kovászna megyéket tartalmazta, hanem még Szeben és Fehér megyéket is.
1950-52: upload.wikimedia.org/wikipedia/en/0/08/RPRhartaadminitial.png
1952-56: upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/9...nia%2C_1952-1956.png
1960-67: upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/b/b2/RPRhartaadm.png
@mederi: @szigetva: nem kisebb eltérés volt a két alakulat között, hanem kb egy megyényi: a sztálinista Magyar Autonóm Tartomány kb a háború előtti Maros, Csík, Udvarhely és Háromszék megyék területe volt, mai megyék alapján pedig kb. a mai Maros megye fele, valamint Hargita és Kovászna.
(Ez a tartomány a szovjet kirakat-álautonómiák mintáját követte, csak névlegesen volt autonóm: ugyanúgy irányították, mint a többi román tartományt, csak ez a román kommunista párt egyes magyar nemzetiségű kádereinek a hűbéruradalma volt. Ráadásul kulturális gettóként üzemelt: az erre való hivatkozással betiltották a magyarok nemzetiségi problémáinak megvitatását, mondván: a kérdés meg van oldva! Erre a pármegyényi autonómiára hivatkozva lehetetlenítették el fokozatosan a magyar nyelvű oktatást és kulturális életet Erdély többi részén, és amit meghagytak, azokat is román intézmények magyar tagozatává tették pl. 59-ben vonták össze a Bolyai Egyetemet a Babeş Egyetemmel.)
A Maros-Magyar Autonóm Tartomány pedig kb a mai (jóval nagyobb) Maros és Hargita megyéké, azaz a Magyar "Autonóm" Tartományból 1960-ban kiszakították Kovászna (kb Háromszék) megye mai területét (és azt Brassó Tartományba olvasztották), cserébe tisztán román (vagy vegyesen román és német) nemzetiségű rajonokat csatoltak hozzá (így nőtt jó nagyra a későbbi, mai Maros megye például Segesvárral). Ezt pedig azért tették, hogy még kevésbé lehessen "magyarnak" nevezni (ezért is változtatták meg a nevét).
Aztán 68-ban jött a megyésítés, és kettészedték Maros megyére (bennehagyva a 60-ban a MMAT-hoz hozzácsapott nemszékely területeket), és Hargitára. Brassó tartományt meg Brassó megyére és Kovászna megyére szedték szét. Kb. (Ehhez képest tényleg már csak kisebbek a változások.)
@mederi: "vallásszabadságot biztosító Arany Bullára"
XXIV. Hogy izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek. Pénzváltó, kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbéli nemesek legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek.
Ez azért a vallásszabadság nem túl nagylelkű értelmezése...
@Libertate: Onnan, hogy a Nyesten több, mint száz cikk címe alá odaírtam.
Mederi téves adataira hívtam fel a figyelmet, a tények mellett nem kell érvelni.
@szigetva:
Mert a te nevedet ugyan honnan lehet tudni?
Már megint provokálsz - és nem érvelsz!