Ünneprontó karácsonyi ének – a B oldalról
A legtöbb karácsonyi dal a Kisjézus megszületéséről, angyalokról, csengettyűkről, boldogságról, szeretetről, karácsonyfáról, fényről és pompáról szól. A karácsony nagy veszteseiről, a kivágott fenyőfákról már kevesebb rímet faragtak. Az alábbiakban kiderül, hogyan énekelhető meg, hogy milyen a karácsony egy fenyőfa szemszögéből elmesélve, és hogy egy ilyen sztori milyen nem várt mélységeket adhat egy gyerekdalnak.
A karácsonyi nagytakarításban könnyen előkerülhet a régi bakelitlemezek (preciziőzök kedvéért: vynillemezek) közül a Bojtorján együttes híres karácsonyi lemeze. És ha már előkerült, mindenképp hallgassunk bele! (Ha már esetleg nincs meg a lemezjátszó, a Youtube-on megtalálhatók a dalok.) Ez nemcsak azért lesz nagyon jó, mert felidéződnek gyermekkorunk karácsonyai, és addig sem kell felnőttkorunk aktuális karácsonyára gondolni, hanem azért is, mert felnőtt fejjel egészen másként értelmezzük a dalok szövegét, mint gyerekkorunkban.
Feltűnhet például, hogy A fenyőfa című dallal valami nagyon nem stimmel. Nem olyan értelemben, hogy gyengébb lenne, mint a többi szerzemény, vagy hamis lenne az ének. Nem, ennek a dalnak a tartalmával van valami alapvető probléma. Valamiért nyugtalanító a szövege, nem is áll össze rendesen a sztori a fránya refrén miatt. Lássuk, miről is szól ez a dal!
Első látásra nagyon egyszerű a felállás: egy egyszerű kis fenyőfából karácsonyfa lesz, ami egyben a csúcspontja is az életének, mivel megörvendeztet szépségével egy kisgyereket. Hogy ezután mi történik, arról igen kurtán-furcsán fogalmaz a dal, csupán ennyit tudunk meg: „Pár héttel később elszállott a fény, // S félredobva, újra álmodott szegény.” És erre újra rácsap a refrén a kisgyerekkel és a megható pillanatokkal, hogy nem baj, hogy elmúlt a karácsony, mert jövőre újból eljön. A gyerekolvasókat nyilván megnyugtatja ez a befejezés, de felnőttként sajnos igencsak nyugtalanító marad – nem csak egy szempontból.
A fenyőfa CV-je
Elsősorban nyugtalaníthat minket pusztán a fenyő sorsa, főleg ha érzékeny lelkűek vagy esetleg természetvédők vagyunk. Felnőtt fejjel ugyanis pontosan tudjuk, hogy a karácsonyfákat kidobják a szemétbe, és kizárt, hogy jövőre újra ugyanazt a fát állítsák fel karácsonykor. (Hacsak nem műfenyőről van szó, de ebben az esetben ez kizárható, hiszen a dal elején egyértelműen kiderül, hogy egy domboldalon nevelkedett, és hogy „eljöttek érte”, kivágták és elhurcolták.) Másodszor pedig jogosan nyugtalaníthat minket az a tény, hogy a dal a fenyőfa halálával kapcsolatban becsap minket, hazudik: úgy állítja be, mintha az az egy fenyőfa az idők végezetéig karácsonyfa maradna, mintha újra és újra útra kélne karácsonykor. Lehetséges ez?
Andersent a modern mese egyik úttörőjének szokták tekinteni. De várnánk-e „nagy romantikus mesemondótól” ilyen bizarr szemszögből bemutatott borzalmakat? Nőjünk fel, és mondjuk ki: nagyon is! Andersennél nem egyedülálló ez a fajta szemléletmód, és a kegyetlenség sem áll távol a szövegeitől. Gondoljunk csak olyan mesékre, mint A rendíthetetlen ólomkatona vagy A kis hableány. És így karácsony táján ne feledkezzünk meg A kis gyufaárus lányról sem.
Nyilvánvalóan nem. A fenyőfa életrajzírója Hans Christian Andersen (1805-1875); a Bojtorján-dal az ő meséje (A fenyőfa) nyomán született. A mese egy kis fenyő életéről szól. Megtudjuk, hogy nem egyedül nő, vannak társai, beszélget a madarakkal, és azt is megismerjük, hogy hogyan látja maga körül a világot. Megismerhetjük a lelki világát is: elégedetlen adott helyzetével, teli van vágyakozással; nagyobb és szebb akar lenni, azt akarja, hogy őt is kivágják (!), hogy megláthassa a nagyvilágot. És ugyan a természetet jobban ismerő állatok óva intik ezektől a vágyaktól, a fenyőfa mégis reméli, hogy sorsa beteljesül. Erre nem kell sokat várnia: kivágják és elviszik karácsonyfának. Egy gazdag család nappalijába kerül, ahol feldíszítik, és karácsony estéjén a gyerekek megrohamozzák ajándékokat keresve, majd nagyon hamar elfelejtik. De a karácsonyi éjszaka nemcsak ezért lesz emlékezetes a számára, hanem azért is, mert végighallgat egy mesét, amit a tövében ülve mesélnek a gyerekeknek. Erről annyit tudunk meg, hogy Együgyű Jankóról szól, aki lebucskázott a grádicson, mégis övé lett a királykisasszony keze. A mesét megjegyzi magának, és ez táplálja újabb reményeit. (Magát természetesen Együgyű Jankóval azonosítja, és várja, hogy övé legyen a királykisasszony keze.) Közben azonban elmúlik a karácsony, s őt felviszik a padlásra, ahol tovább reménykedik, hogy amint jobb idő lesz, kiültetik a kertbe. A padláson egerekkel, majd később már csak patkányokkal társalog, de azok sem maradnak huzamosabb ideig vele, így teljesen magára marad. Mígnem nyáron leráncigálják a padlásról, és az udvari szemétdombra kerül, ahonnan feldarabolása után egyenes út vezet a kemencébe. A történet végén csak egy marék hamu marad belőle.
Növénymese és tanulság
A szöveg azért különösen kegyetlen, mert mindvégig az ostoba és hiú, ezáltal meghatóan emberi fenyőfa szemszögéből láttatja a történéseket. Ha nem lenne biológiai tévedés, azt mondanánk, állatmese, de így csak annyit mondhatunk: növénymese, egy példázat kíméletlen tanulsággal – nemcsak a hiú remények értelmetlenségére, de magukra mesékre nézve is. A kis fenyő legnagyobb baja, hogy sose tud boldog lenni amiatt, hogy mindig másra vágyik, mint ami éppen megadatik neki. Teli van vágyakkal, és szenved, amíg azok nem teljesülnek be. De amikor beteljesülnek, akkor objektíve az előzőnél sokkal rosszabb helyzetbe kerül (kivágják, a szobából a padlásra kerül, a padlásról az udvarra, az udvarról pedig a tűzbe dobják). Így az élete – nem túlzás ezt állítani – állandó csalódás. Tanulság: ne legyünk elégedetlenek aktuális helyzetünkkel, elégedjünk meg azzal, ami körülvesz minket, és ne tápláljunk hiú reményeket, mert még nagyobbat fogunk szívni. Nem túl vidám, nem túl karácsonyi konklúzió.
(Forrás: Wikimedia Commons / kallerna / GNU-FDL 1.2)
A mese másik tanulsága magára a mesélésre, és a mesék által keltett hamis illúziókra vonatkozik. Andersen meséje két szerkezeti részből áll – a fenyőfa életének eseményei szerint. Az első szakasz a fenyő „gyerekkorától” a karácsonyfává válásáig tart. A második pedig karácsony estétől a tűzifává aprításáig, és megsemmisüléséig. Mind a két szakaszban meghatározóak a pletykák, a történetek, a mesék. Az első szakaszban a madarak csiripelnek neki távoli országokról, feldíszített karácsonyfákról. És ez végzetesnek bizonyul a karácsonyfa vágyait illetően. Innentől kezdve csak arra vágyik, hogy őt is kivágják, elvigyék és feldíszítsék. Ez tehát a fenyőfa életének „felívelő” szakasza. A második szakasz pedig a karácsony este meghallgatott mesével kezdődik, és ez a mese tartja fenn reményeit, és szül számára újabb lehetetlen vágyakat egészen „halála” pillanatáig.
Kevés olyan karácsonyi dal van, ami kendőzetlenül mutatná a karácsonynak ezt az önző, birtoklásról, zabálásról, önzésről szóló oldalát. Lehet, hogy nem gondoltunk még rá így, de a Kis karácsony, nagy karácsony című és kezdetű magyar népdal pontosan erről a türelmetlen birtoklási vágyról szól. Olvassuk el ilyen kontextusban! (A dal többféle változatban létezik, mi ezek közül egyet közlünk.)Kiskarácsony, Nagykarácsony,
Kisült-e már a kalácsom?
Ha kisült már, ide véle,
Hadd egyem meg melegébe!Kisfenyőfa, nagy fenyőfa
Kisült-e már a malacka?
Ha kisült már, ide véle,
Hadd egyem meg melegébe.Jaj de szép a karácsonyfa,
Ragyog rajta a sok gyertya.
Itt egy szép könyv, ott egy labda.
Jaj, de szép a karácsonyfa!Kezem-lábam, jaj de fázik
Csizmám sarkán jég szikrázik,
Ha szikrázik, hadd szikrázzon,
Azért van ma szép Karácsony.Ez után az utolsó strófa kissé meglepetésszerűen tér vissza a karácsonyi hazugsághoz:
Béke szálljon minden házra,
Kis családra, nagy családra!
Karácsonyfa fenyőága,
Hintsél békét a világra!
A ki nem mondott tanulság tehát egyértelműen a mesékre is vonatkozik: A mesék hazudnak, hamis, elérhetetlen vágyakat keltenek bennünk, úgy állítják be az életet, mintha az valami nagyszerű dolog lenne, hiú reményeket keltenek bennünk, de mindez a valóságtól igen távol van. Ezt a tanulságot sűríti egy kis képbe Andersen pont a mese közepén. A karácsonyi idill mindenki számára ismert képei helyett a mese karácsonyi jelenetében a fenyőfa eszüket vesztett, vad, falánk és önző gyerekekkel találkozik, akik addig zabálják a karácsonyfáról az ételt és tépik le az ajándékokat, amíg csak látják. És utána magasról tesznek a karácsonyfára. A karácsonyi idill (amiről a madarak meséiből hallott) éles ellentétben áll a valósággal: A karácsonyi idill is hazugság. No, jól bevásároltunk ezzel a mesével így karácsonyra!
Forog-e Andersen a sírjában?
Most, hogy megismertük a fenyőfa eredeti CV-jét, vizsgáljuk meg, mit csinál Andersen meséjével a dal: hogyan értelmezi át a történetet? Először is nyilvánvaló, hogy a mesének csak az első szakaszát, a dicsőbbet, a felfelé ívelőt meséli el, azt amikor a kis fenyőből karácsonyfa lesz. Az, hogy nem érezzük nyugtalanítónak az első két strófát, abból adódik, hogy a dal szövege zseniálisan tömörít, és egy életrajzi adatot el is ferdít. Az első strófa első két sorából úgy tűnhet, a fenyőfa magányos a domboldalon: „A domb oldalán egy kis fenyőfa áll // Ott nevelkedett, ahol senki se járt.” (Andersen meséjében a fenyőfa nincs egyedül, körülveszik őt más fenyők, és beszélget a madarakkal is.) A tömörítés, a kihagyás révén pedig semmi nyugtalanítót nem érzünk az első versszak utolsó sorában: „S néha elcsodálkozott az álmain”. Itt ugyanis nem tudjuk meg, hogy milyen álmokról is van szó. Csupán a refrén utal előre erre a karácsonyi jelenettel. De még a második szakasz utolsó sora is csak a kíváncsiságunkat kelti fel: „És az élet követte álmait”. Míg a mesében ez a szakasz már igen vészjósló, addig a dalban inkább felemelő, és a beteljesedést sejtető ez a sor.
És a dalban valóban majdnem teljesen boldog beteljesülést hoz a harmadik versszak: „Egy fényes házban a talpára állt // Ágai hordtak sok csillogó csodát.” Szó sincs önző és vad gyerekekről. A gyerekhad helyett egyetlen békés és boldog gyerek szerepel a rímben: „Egy kisgyerek álmélkodva néz fel reá // Beszívva mélyen csodás illatát.” A harmadik versszak utolsó két sora ugyan előreutal a dicstelen jövőre, de nyitva hagyja a történetet az álmodozásnál: „Pár héttel később elszállott a fény // S félredobva, újra álmodott szegény.” A szöveg itt valóban nyugtalanítóvá válik: a „félredobva” szó elég kendőzetlenül utal arra, mi lesz a sorsa a fenyőnek. És ami igazán nyugtalanító, hogy „szegény”-nek nevezi ekkor már a fenyőt. Sejtjük tehát, hogy ennek a pompás történetnek nem lesz jó vége, de a dal csak idáig tart, ráadásul a vidám és békés refrénnel zárul, ami végtelenítve újrakezdhetővé teszi a dalt.
Hogy meghallván a Bojtorján-dalt Andersen forog-e a sírjában? – Valószínűleg nem, hanem titokzatosan mosolyog. Egyrészt azért, mert ugyan a dal kissé elferdíti a meséjét, kicsit rózsaszínűbbre színezi, de a vége végül is előrevetíti az elkerülhetetlen végzetet. Másfelől örülhet is, mert igazolva láthatja, hogy amit a mesékről írt a meséjében: igaz; tudniillik, hogy a mesék hazudnak, szebbre festik a valóságot annál, mint amilyen.
(Forrás: Facebook)