nech krv zmyje, oheň spáli!
Talpra, szlovák, hí a haza!
Önnek mi ugrik be a fenti verssorról? Netán Petőfi? De akkor hogyhogy „szlovák”? Hát úgy, hogy ezt nem Petőfi írta, hanem egyik szlovák kortársa, Ján Botto.
Persze ez így azért nem teljesen igaz. Ján Botto csak átköltötte Petőfi Nemzeti dalát, valószínűleg még keletkezése évében. Kapóra jött neki a forradalmisága, átültette hát anyanyelvére, s a magyart szlovákkal helyettesítette. De akár maga Petőfi is írhatta volna így, hiszen ő maga is szlovák volt. Vagy mégsem?
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A kérdést föltehetjük máshogy is: hogyan lett két szlovák szülő gyermekéből a leghíresebb magyar költő?
Az ősök
Az iskolában annak idején még sokan úgy tanultuk, hogy Petőfi anyja szlovák, apja szerb származású volt. Ezen elmélet tévességére azonban már többen, több helyen rámutattak. Vagyócon és a környező falvakban a mai napig gyakran előfordulnak -ič végződésű családnevek. Bizonyos feltételezések szerint e családok ősei a török időkben menekülhettek ide a déli területekről, innen a délszláv hangzású név. Az újabb kutatások szerint ugyanis az apa, Petrovics István, délszláv hangzású neve ellenére szintén szlovák gyökerekkel rendelkezett. Szerb mivoltát evangélikus vallása is megkérdőjelezi. Petőfi apjának ősei a felföldi Vagyóc községből vándoroltak le az Alföldre. A költő apja már Kartalon született.
(Forrás: Marosz Diána)
Petrovics István a magyar irodalomtörténészek többsége szerint már maga is magyar öntudattal rendelkezett. Biztosra vehető, hogy tudott szlovákul, bár semmilyen szlovák nyelvű írás nem maradt utána. A család egyik barátja, Újlaky István szabadszállási tanító szerint a költő szülei „származásukra nézve szlávok, nyelvre magyarok”. Egyes forrásokban feltűnik a történet, miszerint Petőfi dajkája, Kurucz Zsuzsanna szigorú utasítást kapott az apától: a kis Sanyival csak magyarul beszéljen. A gyermek ugyanis állítólag keverte a nyelveket. „Pocem [gyere ide], Zsuzskó, menjünk a pincébe!” mondogatta dajkájának, ahogy azt Kéry Gyula évtizedekkel később lejegyezte.
A költő édesanyja, Hrúz Mária, vagyis Mária Hrúzová minden kétséget kizáróan tót leány volt, aki csak felnőtt korában érkezett az Alföldre. A turóci Necpálban született, ahol emlékét 2000 óta kétnyelvű tábla őrzi a helyi evangélikus templom előterében:
A Necpálon 1791. augusztus 26-án született és az evangélikus templomban megkeresztelt Hrúz Mária, a világhírű magyar költő, Petőfi Sándor édesanyja halálának 150. évforulója emlékére Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, Necpál község, Ev. a. v. Egyházközség, Necpál.
Elfajzott vagy áldozat?
Petőfi alakját már a 19. században legendák övezték. Születése és halála helye körül a mai napig nem ült el teljesen a vita. Petőfit minden kor másként értékelte, jelentőségét másban látta. Nemegyszer próbálták a korszellem szája íze szerint kiragadni költészetének egy-egy szegmensét, s egyetemességét figyelmen kívül hagyva egyoldalúan begyömöszölni különböző ideológiák fiókjaiba. S ez nemcsak költészetének értékelésére vonatkozott, hanem származásának kérdésére is. Izgalmas dolog nyomon követni, hogyan tekintett erre a kétségtelenül szlovák származású magyar géniuszra a szlovák, és hogyan a magyar irodalomtudomány. Szlovák részről Petőfit sokáig veszélyes renegátnak, az elfajzás elrettentő példájának, vagy éppen az erőszakos magyarosítás áldozatának állították be. Magyar oldalon pedig a sikeres asszimiláció pozitív és követendő precedensének. Természetesen mindkét értékelés egyoldalú.
Pavol Országh, költői nevén Hviezdoslav (’csillagdicsőítő‘) 1849-ben született az Árva vármegyei Felsőkubinban, kurtanemesi családban. Tizenhárom évesen miskolci nagybátyjához került, itt kezdte meg gimnáziumi tanulmányait. Első zsengéit magyar környezetben, magyarul írta, csak évekkel később kezdett szlovákul verselni. Sziklay László irodalomtudós értékelése szerint Hviezdoslav „annyira sohasem sajátította el nyelvünket, hogy elsőrendű magyar költő válhatott volna belőle”. Szlovák nyelvű költeményei viszont egészen új korszakot nyitottak a szlovák költészetben.
Petőfi a legtöbbet szlovákra fordított magyar költő. Rengetegen fordították (első szlovák fordításai még életében születtek, ahogy azt a Nemzeti dal fentebb említett esete is mutatja), de az igazi elismerést Pavol Országh Hviezdoslav fordításai szerezték meg neki. Hviezdoslav, a szlovák költőóriás, aki egyébként zsenge korában magyarul kezdett verselni, s csak később lett belőle a legnagyobb szlovák költő, példaképének tekintette Petőfit, akinek tekintélyes mennyiségű versét ültette át szlovákra. Első Petőfi-fordításai 1903-ban jelentek meg a Slovenské pohľady szlovák irodalmi lap hasábjain. Egyik levelében így vall a szlovákra átültetett Petőfi-versekről: „Örömet okoz nekem, ha azon a szlovák nyelven láthatom őket, amelyen tulajdonképpen már eredetileg is írva kellett volna lenniök.”
(Forrás: Wikimedia Commons)
Tegyünk egy kísérletet. Az alábbi videón egy népszerű Petőfi-vers hangzik el Hviezdoslav fordításában. Ráismer az eredetire?
Szlovák gyermekkor
Minden ideológiai alapot félretéve: hogy is volt ez a dolog Petőfi származásával? A legvalószínűbb verzió szerint Kiskőrösön született, mely abban az időben szlovák többségű település volt. Egyéves kora után azonban a család elköltözött Kiskunfélegyházára, ahol a gyermeket magyar környezet vette körül. Maga a költő egyik versében Félegyházát vallja születése helyének. Egyesek ebben tudatosságot látnak: szerintük Petőfi ezzel éppen azt akarta hangsúlyozni, hogy a magyar nemzettudattal azonosul.
A költő édesanyja minden forrás szerint jobban tudott szlovákul, mint magyarul – furcsa is lenne, ha nem így lenne, mivel egész gyermekkorát a teljesen szlovák Turócban töltötte. Arany János tanúsága szerint folyékonyan, bár hibásan beszélt magyarul. Petőfi aszódi tanára, Koren István is azt állítja, Hrúz Mária hibásan beszélte, míg húga, aki szintén az Alföldre ment férjhez, egyáltalán nem tanulta meg a magyar nyelvet.
(Forrás: Kiskőrösi Evangélikus Egyházközség)
Több szlovák ismeretterjesztő cikk azt állítja, hogy a költő édesanyja nem tudott magyarul, apja szintén nem bírta jól a nyelvet. A szülők fiukkal szlovákul beszéltek. A kis Sándor e cikkek szerint szlovák iskolába járt, szlovák tanárai voltak, a nagy szlovák költő, Ján Kollár konfirmálta őt szlovák nyelven, s csak később lépett az elmagyarosodás útjára. Állítólag diákkorában kigúnyolták tótos beszéde miatt. Némelyik írás egyenesen azt állítja, hogy Petőfi szlovákul kezdett verselni, a magyarra csak később tért át (ez mintegy analógiája lenne Országh Pál, a későbbi Hviezdoslav esetének, csak éppen fordítva).
Nagy úr a szerelem?
Pár hónappal ezelőtt, a szlovák országos szavalóverseny idején az egyik közösségi oldalon egy kiváló kortárs szlovák költő, Ľubomír Feldek posztolt Petőfit népszerűsítő sorokat. Arra buzdította az olvasókat, hogy bátran szavaltassanak gyermekeikkel Petőfi-verseket, s mellékelte egyik saját fordítását is. Maga ez a tény igazán szívet melengető. A Feldek által közölt rövid Petőfi-életrajz azonban meglepő elemeket is tartalmazott. Azon kívül, hogy költőnk szerinte is szlovák iskolába járt, s Ján Kollár a „budapesti szlovák evangélikus templomban” konfirmálta őt, megjegyzi, hogy „Petőfi saját elhatározásából vált magyar költővé, méghozzá akkor, amikor szerelmes lett, és azt akarta, hogy a szép nemeskisasszony, Szendrey Júlia értse a verseit”.
Jóhiszeműen feltételezzük, hogy Feldek úr nem szándékosan ferdítette el a valóságot, hanem csak felületesen ellenőrizte információinak forrását. Budapesten a 19. század első felében még nem létezett külön szlovák evangélikus templom. Sőt, mint tudjuk, még „Budapest” sem létezett. A pesti szlovák evangélikus templom ma is áll, bár kevesen tudnak róla. Az ún. Luther-ház homlokzata tökéletesen elrejti a Rákóczi út járókelőinek szeme elől. Felismerhetetlenségig átalakított belső terében ma konditerem működik. Kívülről kritikus állapotban van, tornya leomlással fenyeget. Története – megpróbáltatások szüntelen sorozata – jól illusztrálja a pesti szlovák evangélikus gyülekezet sorsát, melyről néhány éve színvonalas, kétnyelvű tanulmánykötet jelent meg. A pesti szlovák evangélikusok a mai Deák téren álló templomot használták, melyen a magyar és német hívekkel osztoztak. Saját templomukat csak három évtizeddel később sikerült felépíteniük a mai Rákóczi úton, méghozzá igen kalandos körülmények között.
Ezek a pontatlanságok azonban alapjában nem befolyásolják a tényt, hogy a kis Petrovics Sándort valóban a nagy pánszláv apostol, Ján Kollár konfirmálta, bár arról, hogy milyen nyelven, megoszlanak a vélemények. Néhány forrás szerint németül, mások szerint pedig szlovákul (illetve csehül, mivel a szlovák evangélikusok liturgikus nyelve sokáig a cseh volt).
(Forrás: Wikimedia Commons / Jan Vilímek)
A tótok közt egy becsületes ember sincs
S mi a helyzet az iskolával? Valóban szlovák iskolába járt a kis Sanyi? Szlovákul tanult írni, olvasni, számolni? A szlovák irodalom gyöngyszemein nevelkedett, buzgó szlovák hazafiak keze alatt? Nézzük, mit írnak minderről a források. Néhány szlovák cikkből az is kiderül, hogy e szlovák iskola Aszódon volt. Való igaz, hogy Aszód ez időben szlovák-magyar-német vegyes lakosságú község volt, és népiskolájában mindhárom nyelven tanítottak. Az is igaz, hogy az iskola tanára, Koren István, azaz Štefan Koreň szlovák nemzetiségű és öntudatú volt. Petőfi azonban tizenkét évesen került Aszódra. Ebben az időben szlovák nyelvű oktatás kizárólag a népiskolákban folyt. Az első szlovák nyelvű gimnáziumok csak a 19. század hatvanas éveiben jöttek létre (Nagyrőce, Turócszentmárton, Znióváralja), de nem működhettek sokáig, mert Grünwald Béla javaslatára a magyar kormány 1874-ben bezáratta őket. Az ilyen korú gyerekek már nem a népiskolát látogatták. A költő iskolás évei egyébként igencsak kalandosak voltak, mivel apja szinte minden évben más intézménybe küldte. Kiskőrös, Félegyháza, Kecskemét, Szabadszállás, Sárszentlőrinc után Pest következett, ahol előbb az evangélikus gimnázium, majd a piarista gimnázium diákja volt. Az evangélikusoknál a német, a katolikusoknál a latin volt a tanítás nyelve. Aszód csak ezután tűnt föl a palettán: Petőfi az evangélikus középiskolában töltötte a következő három tanévet. Az iskola nyelve a latin volt, de néhány tárgyat magyar nyelven oktattak (történelem, földrajz, természetrajz). Petőfi az aszódi évek után Selmecbányára került, ahol azonban továbbra sem szlovákul, hanem latinul folytatta tanulmányait.
Úgy tűnik tehát, hogy bár aszódi tanára valóban szlovák érzelmű volt, nem taníthatta Sándort szlovák nyelven, ha egyszer az iskola nyelve a latin és a magyar volt. Koren egyben a Petrovics-család barátja is volt. Kérdés, milyen nyelven kommunikált a fiúval az iskolán kívül, családi körben. Erre vonatkozólag egyelőre nem sok utalást találtunk. Fennmaradt viszont egy történet, melyet maga Koren István adott közre több korabeli szlovák és magyar lapban:
[Sándor] A harmadik évben otthoniasabb vagy inkább elbízottabb lévén nálam, már merészebb kifejezéseket és tetteket engede magának. Akkor szüreteimen és kukoricatöréseimen az összes tanulóság tettleges részt vett: a Petrovicsok tartoztak a legserényebbek közé. Mikor egyszer éjfél tájban a fosztandó kukoricagarmadon ültünk, Sándor oly nemzetiségi dühbe jött, hogy ezen szavakban tört ki: ,,A tótok közt egy becsületes ember sincs!” Pedig édesanyja Hrúz Mária, túrócmegyei származású nő, csak hibásan beszélt magyarul, és ennek húga, később Táska Sámuelnek, sok éven át aszódi érdemes kurátornak második neje, a szintén igen derék asszony, magyarul nem is értett.
Csanda Sándor irodalomtörténész szerint erre a kis incidensre minden bizonnyal azért került sor, mert a fiatal Petrovicsot „nyilvánvalóan szlovák származására figyelmeztették, amit ő provokációnak vett, s ingerülten válaszolt rá”. Koren és Petőfi jó kapcsolatán ez mit sem változtatott. A heves reakció egyébként pszichológiailag teljesen logikus, ahogy azt Margócsy István is említi egy interjúban: Petőfi, „mint asszimiláns magyar, rendkívüli módon próbálta elfojtani magában a szlovák származást”.
Koren 1838-ban Sándorra bízta az évzáró vers megírását (ez rendszerint a tanár feladata volt). Ez a költemény, a Búcsúzás, Petőfi legrégebbi fennmaradt verse. 54 soros, ékes magyar nyelven írt hexameterről van szó. Pedig hol van még Szendrey Juliska! Úgy tűnik hát, hogy Petőfinek nem volt gondja a magyar nyelvvel, s nem csak Júlia kedvéért váltott magyarra. S hogy szlovákos lett volna a kiejtése? Nos, ezt nem könnyű így utólag megállapítanunk, mivel hangfelvétel sajnos nem áll rendelkezésünkre. Egy anekdota szerint viszont egyszer szlovákos kiejtéssel szavalt egy verset. Állítólag tréfának szánta, hogy színészként magára vonja a figyelmet.
Petőfi költői pályafutásának első éveiben még Petrovicsként írta alá verseit. A magyarosított Petőfi alakot csak 1842-ben kezdte el használni.
Egy szlovákból minden lehet – még magyar költő is
Ez a megállapítás éppen Koren Istvántól származik. Hol van hát az igazság? Petőfi tiszta szlovák családba született, szülei szlovákul beszéltek hozzá, s csak később vált magyarrá? Tudatos döntése volt ez, mellyel megtagadta származását? Vagy csak a körülmények áldozata volt? Környezete tette magyarrá? Volt más választása is? Lehetett volna szlovák költő? És egyáltalán: mi dönti el, minek tartják az embert mások? És minek tartja az ember önmagát? A vér? A nyelv? A név? A társadalom? Morális kategória-e az asszimiláció? Az „elfajzott” tényleg rászolgált az ítéletre? Kinek van joga ahhoz, hogy megmondja, ki a jó magyar/szlovák?
Petőfi esetében a valóság elég prózainak tűnik: a korabeli Magyarországon az asszimiláció a felemelkedés lehetőségét jelentette. Rudo Brtáň szlovák irodalmár úgy véli, a kis Sándort a magyar környezet és a magyar elemi iskola tette magyarrá. Szerinte, bár a családban szlovákul beszéltek, „az iskola megtette a magáét”.
Zsenge korában megtanult magyarul olvasni, írni, énekelni, megtanulta a magyar nyelvtant, a magyar stílust, a magyar beszédet, s végül magyarul gondolkodni is. Anyanyelve, a szlovák igazán csak amolyan házi konyhanyelv maradt számára.
Képzeljünk most el egy mai, két magyar anyanyelvű szülővel rendelkező családot valahol Szlovákiában, a magyar szórványvidéken. A szülők nem értelmiségiek, nem nagyon olvasnak könyveket. Gyerekeikkel ugyan többnyire magyarul beszélnek, de szlovák iskolába íratják őket, mivel úgy gondolják, úgy jobban érvényesülnek majd. Vagy egyszerűen azért, mert a magyar iskola messzebb van. Az iskolában a gyerek teljesen átszokik a szlovák nyelvre, és szüleivel is egyre inkább csak szlovákul beszél. A család nyelve fokozatosan a szlovák lesz, az unokák már nem tudnak magyarul. Öntudatuk is teljesen szlovák. Mit gondolnak, hány ilyen család van a mai Szlovákiában? Persze, nehezen lehet párhuzamba állítani egy majdnem kétszáz évvel ezelőtti történetet egy maival, de azért ismerjük el, van némi hasonlóság.
Szintén Brtáň feltételezi, hogy „a kisfiúnak és kisdiáknak senki nem adott szlovák öntudatot, és otthonában minden valószínűség szerint nem találkozott szlovák nyelvű könyvvel, leszámítva a cseh nyelvű vallási könyveket”. Vagyis nyugodtan megkockáztathatjuk, hogy identitásának alakulása nemcsak a környezetén múlott, hanem szüleinek döntése is volt. Hogy ez mennyire volt tudatos döntés, s mennyire volt kényszerűség, kényelmesség, vagy a korszellemmel való sodródás? Ezt nehezen lehet megítélni. Úgy tűnik, az apa volt az, aki a magyar nyelvű neveltetést szorgalmazta. Az anya mindennek valószínűleg csak passzív részese volt. Köztudott, hogy Petrovics István hirtelen természetű, akaratos ember volt, míg felesége szelíd, galamblelkű asszony, akiről nehezen lehetne elképzelni, hogy szembeszáll férje akaratával fiai neveltetését illetően.
A Petőfi identitása körüli viták egyess körökben a mai napig nem csitultak el. A szlovákok nosztalgikus érzései – „ki tudja, mivé válhatott volna, ha szlovák marad?” – bizonyos fokig érthetőek. Csukás István irodalomtörténész (vigyázat, nem a meseíró, hanem egy névrokona) Pavol Országh Hviezdoslav Petőfi-fordításait elemezve konstatálja: „így adta vissza Országh Pál a szlovákoknak Petrovič Sándort anélkül, hogy maga rosszabb szlovákká, Petőfi pedig rosszabb magyarrá lett volna”.
„Ha Petőfi Necpálon nőtt volna föl, aligha lett volna belőle magyar költő.”– jegyzi meg találóan Csanda Sándor. Ki tudja, talán ma Alexander Petrovič lenne a legnagyobb szlovák költő? Nem tudjuk. Egy biztos: Petőfi Sándor története és identitásának alakulása a 19. századi Magyarország izgalmas és sokatmondó látlelete.
Irodalom
Csanda Sándor: Petőfi és a szlovákok
Csukás István: Petőfi a szlovákoknál, Pozsony 1979
Fried István: A szlovák Petőfi-kép
Marosz Diána: Maďarský génius slovenských rodičov
Péter László: Petőfi félig sem szerb
Petőfi, a balszélső. Interjú Margócsy István irodalomtörténésszel.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (40):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Nem tudom lehet bennem van a hiba, de én tiszteletre méltónak érzem, hogy Pavol Országh Hviezdoslav munkássága révén a magyar nyelven nem beszélő szlovákok is megismerhetik Petőfi Sándor verseit.
De eljuthatnak a versek a csehekhez is mivel a cseh és szlovák kölcsönösen jól megérthető. (bár ez könnyebben megy az egykori Csehszlovákiában nevelkedetteknek)
@deakt: Petőfi e versét 1848 szeptemberében írta. Az első nemzetiségi törvényt 1849. július 28-án fogadta el a magyar nemzetgyűlés, akkor is csak kényszerből. Addig nemcsak a szerb, horvát, szlovák, szlovén, ukrán, ruszin/rutén, román stb. nemzetiségek nem voltak egyenjogú állampolgárok, királyi alattvalók a magyarral, hanem a zsidók sem. Szemere Bertalan miniszterelnök maga ismerte el, hogy a "nemzetiségek és népiségek szabad kifejlődése" érdekében addig "igen kevés történt" a nemzetgyűlésben. Ez következményekkel járt a nyelvhasználatra, az oktatásra és a hivatalviselésre egyaránt. Azonban a fenti törvény sem változtatott semmin, hiszen alig több mint két hétig, a világosi fegyverletételig volt érvényben. A nemzetiségi kérdés legközelebb tíz év után került elő, s természetesen akkor sem rendeződött. A Nyesten egész cikksorozatot olvashattál (volna) a korábbi években a magyar királyság területén élő nem magyar nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációval, a kiegyezés után egymást követő kormányok asszimilációs politikájával kapcsolatban. Most akkor ki nincs tisztában a valósággal?
@Fejes László (nyest.hu): "Ez pl. kurva jól hangzik, csak nem igaz."
hiszed, illetve propagálod te. A valóság más.
@Marcsi64: "Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,"
Azóta véglegesnek tűnően diszkvalifikálták a habsburgokat és meglehetősen jó a viszonyunk a horvátokkal... :)
A „pc-öncenzúra” miatt nem akartam idézni a vers további részét, de ez az egész „szlovákpetőfieskedés" után azt gondolom mégis csak meg kell, hogy tegyem – talán éppen Petőfiért.
A folytatás tehát:
S ez most a hála!... vétkes vakmerénnyel
Reánk uszít a hűtelen király,
S mohó étvággyal megrohantok minket,
Miként a holló a holttestre száll.
Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,
De a magyar még nem halotti test.
Nem, istenemre nem! s hajnalt magának
Az égre a ti véretekkel fest.
Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,
Élet-halálra ki a síkra hát,
Ne légyen béke, míg a magyar földön
A napvilág egy ellenséget lát,
Ne légyen béke, míg rossz szívetekből
A vér utosó cseppje nem csorog...
Ha nem kellettünk nektek, mint barátok,
Most, mint bírátok, akként lássatok.
Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,
Mely birtokodra s életedre tör.
Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,
Föl az utósó ítéletre, föl!
A századok hiába birkozának
Velünk, és mostan egy év ölne meg?
Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,
És most e tetvek egyenek-e meg?
Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atzilától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!
( Erdőd - 1848 )
@Fejes László (nyest.hu):
Ez egy nagyon jó reakció, ( kissé talán túlzó és indulattól fűtött ugyan) de a vita nem ezen folyik, hanem azon, hogy gondolt-e Petőfi valaha is - bárki más szándéka ellenére - szlovákként önmagára - nagyon úgy tűnik, hogy soha. Még a talán néha túlzó "magyarkodásával" is pontosan azt igazolja, hogy önmagára mindig is magyarként tekintett. A vers teljes változata erről semmien más polémiát nem enged meg.
Egyébként is elég undorító, amikor valakit a húszéves kora előtti „nézeteivel” kívánják szembesíteni, legyen az, akár azért mert „úttörő” volt, vagy azért mert „cserkész” – ezek inkább a „felnőtt nevelőinek” bűnei (vagy erényei) mint a sajátjai.
Petőfi „felnőttként magyarnak látta önmagát” – ehhez képest nem csak az teljesen érdektelen, hogy a pap vagy a tanító mit gondolt, de még az is, hogy az anyja vagy az apja mit szeretett volna látni benne. Egy liberális embernek ezt talán nem is kellene magyaráznom.
@deakt:
„Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jó szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.”
Ez pl. kurva jól hangzik, csak nem igaz.
Petőfi Sándor: Élet vagy halál!
A Kárpátoktól le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! Szétszórt
hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,
Mit vétettél, hogy igy elhagytanak,
Hogy isten, ördög, minden ellened van,
És életed fáján pusztitanak?
S dühös kezekkel kik tépik leginkább
Gazul, őrülten a zöld ágakat?
Azok, kik eddig e fa árnyékában
Pihentek hosszu századok alatt.
Te rácz, te horvát, német, tót, oláhság,
Mit marjátok mindnyájan a magyart?
Török s tatártól, mely titeket védett,
Magyar kezében villogott a kard,
Megosztottuk tivéletek hiven, ha
A jó szerencse nékünk jót adott,
S felét átvettük mindig a tehernek,
Mit vállatokra a balsors rakott.
@Feribá: ha egy területi egység kettészakad, és mindkét fele megtartja az eredeti egységes terület címerét (az egyik, esetleg mindkettő kisebb változtatással), az nem lopás, hanem bevett címertani megoldás.
Úgy gondolom, hogy ha Petőfi köztünk volna, azt mondaná, az ő élete habitusának megfelelően alakult, hiszen mint "lánglelkű" költő zseni, szerencsés helyre született és jó időben (forradalmi helyzetbe).. A magyarokra jellemző (állítólag) az önfejűség (akár "fejjel a falnak" árán "Előre!") feltehetően apjától örökölt "önfejűség" volt, rokon a magyarokéval. Talán érezte az apja is a "rokonságot" ezért neveltette magyarnak a fiát. Jól illett a magyar közegbe családjuk.. Nem keverném össze az akkori magyarosítási törekvéseket az önként vállalt asszimilációval..
Ezek szerint a tótok nemcsak a magyar címert lopták el.
@aphelion: Lehet, hogy csak szerencsés voltál. Nagyvárad pl. egyértelmű román többségű város; bár jelentős magyar kisebbséggel. Én is voltam ott olyan helyen, ahol magyarul nem értettek (azt nyilván nehéz eldönteni, hogy nem akartak vagy nem tudtak), de angolul ott is elboldogultunk.
@Szűcs Gábor: „A példáid közötti különbség szerintem analóg a magyarítás : magyarosítás közötti különbséggel.”
Nem tudom, egy névalak esetében mi lenne a különbség a magyarosítás és a magyarítás között, de a szlovákítás nem része az anyanyelvemnek, legfeljebb szlovákosításról tudnék beszélni. Amit a Verne alakjairól írsz, azzal viszont egyetértek.
@bloggerman77: A konkrét helyzetet a könyv ismerete nélkül nem tudom megítélni, de lehet, hogy van ilyen könyv. Netes keresések alapján azonban nem tűnik úgy, hogy ilyesmi lenne a közfelfogás (mint pl. Benyovszkynál).
@bloggerman77: Cikket már rég nem rittyentek, ha nem tűnt volna fel. Viszont nagyon jól tudod, hogy rengeteg cikkünk volt a határon túli magyarok nyelvi jogaival kapcsolatban, és az általad idézettekhez is nagyon hasonló esetekről is írtunk, elég rákeresned Norbi nevére. Szóval amit itt írsz, az egyszerű hazug mocskolódás.
@aphelion: Nyilván van mindenféle eset, de ha mindet figyelembe vesszük, abból nehéz ideológiát gyártani. Elég, ha azokat vesszük figyelembe, amelyre a sérelmi politikánkat építeni tudjuk.
@bloggerman77: Bár nem teljesen értem, hogy jön ide ez az érvelés, de ha már tanácsokat adsz másoknak, kicsit teljesebbé tehetnéd a felvezetődet - mondjuk egy ilyen idézettel:
"Tizennyolc évesen, amikor Marosvásárhelyről Magyarországra érkeztem, azt hittem, itt majd végre elfogadnak. Ehelyett lerománoztak, feketén dolgoztattak kevesebb pénzért, mint másokat. Sem kollégiumot, sem ösztöndíjat nem kaptam. Úgy éreztem, leértékelt áru vagyok, örök kívülálló, aki kevesebbet ér, mint a többiek."
Tisza Kata történetének lényege és tanulsága nem pusztán az erőszakos asszimilációban és annak következményeiben rejlik, ez a történet sokkal bonyolultabb összefüggésekre mutat rá: a kisebbségi léttől szabadulni képtelen személy drámájára.
"Bármennyire harcolok is ellene, még mindig bennem van az érzés, hogy kisebbségi vagyok, menekült vagyok, kevesebbet érek." - nemcsak Romániában, de Magyarországon is (teszem hozzá én).
..."Ma már látom, hogy ezek széles körű társadalmi jelenségek, és ezer másik stigma mentén lehet egy embert diszkriminálni. Mindenkire lehet olyan szögből nézni, hogy valamilyen szempontból kisebbségnek számítson. És minden kisebbség ugyanazokkal a problémákkal küzd, nem számít, hogy cigány, hajléktalan, határon túli magyar vagy szimplán öreg. Most már racionálisan látom a problémákat, értem az előítéletek, a kirekesztés folyamatának a működését. És bár ez védettebbé tesz, továbbra is nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk e kérdésekről társadalmi szinten is, és keressünk rájuk megoldásokat."
Szerintem nem a felszínt kellene vakargatni, és azon vitatkozni, hogy a szlovák, a román, vagy a magyar asszimilációs törekvések voltak károsabbak és inkább elítélendőek, vagy arról, hogy egyes személyek mikor, hogyan és miért tartották magukat valamely nemzethez tartozónak, és ez mennyire felelt meg a környezetük elvárásainak v. megítélésének, mert az efféle viták sehova se vezetnek.
Tisza Katát viszont én is jó szívvel ajánlom. :-)
@bloggerman77: Engem teljesen jól megértettek magyarul a romániai benzinkúton.