Akit folyton temetnek
Miként kerülnek Petőfi földi maradványai a székelykeresztúri temetőbe? A koponyája fél éven át pihent egy hírlap szerkesztőségében? Kifosztották a költőt halála előtt? A legenda nyomába eredünk, s megtudjuk, miképpen esett „koszorús költőnkˮ egy temetkezési vállalkozó áldozatául.
1883-ban egyesült Keresztúrfalva (Szitáskeresztúr), Székelykeresztúr és Timafalva. Így ma Timafalva Székelykeresztúr része.
Petőfi életével, de legfőképpen születésével és halálával kapcsolatban megannyi legendát ismerünk. Ezek egyik eklatáns példája a székelykeresztúri, közelebbről timafalvi sír története, amely a költő születésének századik évfordulójához közeledve vált szélesebb körben ismertté. Bálint Dániel helyi asztalos és temetkezési vállalkozó 1922-ben publikált, Petőfi halála című nyilatkozata szerint a Szegedi Híradóban olvasta Gömöry Ferenc postamester 1902. július 27-én közzétett elbeszélését. Bálint Dániel szerint a postamester jó barátja volt Lázár Márton székelykeresztúri vendéglősnek.
Egy nap Lázár ivójának törzsvendégei épp Petőfi haláláról beszélgettek. A vendéglős igazságérzete már nem tűrte tovább a képtelenebbnél képtelenebb fantazmagóriákat, s dacosan kijelentette: „Egy szó sem igaz!” Később aztán elmesélte „szörnyű titkát” – „az extázis hangján szólott Gömörihez”. A fehéregyházi ütközet után vak szolgája jelentette Lázárnak: két huszár és egy honvédtiszt érkezett az istállóba. A honvédtiszt, kiben Lázár Petőfit vélte felismerni, reggelre meghalt. Lázár szolgájával eltemette Petőfit az istálló mögé. A következő tavaszra azonban a forgalom megkívánta egy szekerek befogadására alkalmas szín építését, ennek következtében egy fenséges őszi napon – déli harangszó mellett – Róza lányával és többi gyermekével kiásta a csontokat, kis faládába helyezte, s a kert végében eltemette. „Ősi hun szokás szerint borostyánfát ágas-bogos töveivel tűzdelte körül a hantot.” Lázár arra kérte Gömöryt, hogy amíg él (ti. Lázár), senkinek el ne mondja Petőfi elhalálozásának „igaz” történetét. A vendéglős halála után a postamester megszólal…
Bálint Dániel a cikk elolvasása után azon nyomban útnak indul néhány régi barátjával fölkeresni a szent hantot, ahonnan öt óra kemény munka után ki is ásnak egy csontvázat. A kapa „megcsendül” a faládán, a következő pillanatban pedig megpillantják a nemzet költőjének földi maradványait. „S aztán felsír a magyar… »Himnusz« hullanak a könnyek…” A hatóság átveszi a csontokat, néhány hétig a székelykeresztúri városháza páncélszekrényében őrzik, majd egy kis ládában kiteszik a raktárba. „Felforrt a lelkem, az emberségem!” – írja Bálint Dániel. Saját családi sírkertjében kívánja örök nyugalomra helyezni a kiásott elhunytat. Megérkezik a 80 éves Sipos Sándor, aki ugyan egyszer – 1849. július 30-án – látta a költőt, Sipos Sándor küldönc nevét jól ismerik Petőfi életének kutatói. Őt 1849. július 30-án, Bem seregének ott tartózkodásakor a város rendelte ki Bem főhadiszállása elé. Ide kísérte Sipos Petőfit Zeyk Domokos, Bem segédtisztje parancsára.igaz, legföljebb fél órára, ám ennyi bőven elégnek tűnik ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan azonosítsa a csontokat az összetéveszthetetlen Petőfivel. Nincs más hátra, mint hogy eltemessék a „lánglelkűt”.
(Forrás: csedoattila.blogspot.hu / Csedő Attila)
A vak szolgát nem látta senki
Gömöry nyilatkozatában – amely nem a Szegedi Híradóban és nem július 27-én, hanem a Szeged és Vidéke című lapban, augusztus 5-én jelent meg – egyetlen szó sem esik arról, hogy barátságban lett volna Lázár Mártonnal (bár szomszédok voltak), arról, hogy Lázárnak vak szolgája jelentette a három honvéd érkezését, vagy arról, hogy egyáltalán lett volna vak szolgája – Bálint Dániel ezzel a képpel legföljebb Ézsaiás könyvében találkozhatott. Arról sem szól Gömöry, hogy Lázár Márton megeskette: haláláig senkinek se árulja el a titkát.
A postamester – elmondása szerint – épp belépett a fogadó ajtaján, amikor hallotta, hogy az ivó vendégei Petőfi eltűnéséről vagy haláláról diskurálnak. Lázár ugyan roppant mód szófukar ember hírében állott (s ennek megfelelően nem is szólt semmit az anekdotázó vendégekhez), hanem aztán megragadta Gömöryt, félrevonta a kerthelyiség egy csöndes zugába, s elmesélte neki Petőfi halálának mikéntjét. Itt már három lovas honvéd érkezik a fogadó elé. Lázárnak, kitűnő megfigyelő lévén, feltűnt, hogy a tisztnek hiányzik a nyakravalója (ami a tisztek viseletének elengedhetetlen része), s „lehajló” fehér inggallérja volt. Ezek fölöttébb feltűnő, jellegzetes Petőfi-attribútumok. A kihajtott fehér inggallér köztudottan általános ismertetőjegye a költőnek (gondoljunk csak a legnépszerűbb Barabás Miklós-ábrázolásokra, a Barabás munkája után készült Tyroler József- és Fuchsthaller Alajos-féle Petőfi-mellképekre, a Petőfi Sándor költeményeit tartalmazó kötetek litográfiáira), a kravátlivita pedig az 1860-as évektől ismert lehetett, de de Gracza György 1895-ben publikált kötete, valamint Ferenczi Zoltán 1896-ban megjelent, népszerű monográfiája széles körben ismertté tette. Mintha a szerző mindenáron bizonygatni kívánná, hogy az illető valóban Petőfi volt.
(Forrás: keptar.oszk.hu)
„Barmok közt fekszik, jászolban nyugszik...”
Fadgyas Bálint minden bizonnyal Daczó Zsigmondra gondol. Daczó azonban semmiképpen nem menekíthette ki Petőfit, hiszen Bemmel és a vezérkarral tartott Héjjasfalva felé, részt vállalva a bekerítő ulánusok gyűrűjének áttörésében. Már csak ezért sem menekülhetett hadiszekéren. Daczó halála előtt még érintkezett Pap Lajos táborkari alezredessel, utóbbi pedig megszólalt Petőfi eltűnésének kérdésében. Természetesen semmi olyasmit nem említ, mint amit Fadgyas állít.
1934-ben, ismételten a Petőfi-ünnepségek környékén jelentkezik Fadgyas Bálint egykori főhadnagy, aki Dávid Ivánnak, az Ellenzék újságírójának egy teljesen új történettel áll elő. Eszerint Daczó Gergely (!) őrnagy hadiszekéren menekítette ki a sebesült költőt. Lázár Márton magához vette a költő okmányait: őrnagyi kinevezését, dicsérő leveleket.
1936-ban Simon Magda, a nagyváradi Napló újságírója jár utána a történetnek Székelykeresztúron. Ennek során fölkeresi Bálint Dánielt és Lázár egykori vendéglőjét is.
Özvegy Sófalvi Lajosné keresztúri lakos úgy emlékszik, hogy Lázár Márton a „halálos ágyán maga köré gyűjtötte jóembereit és azoknak meggyónta, hogy a nagy csata után haldokolva hozták Petőfit hozzá”. Szó sincs tehát Gömöry Ferencről, nagy találgatásokról az ivóban, Lázár esketéséről, mielőtt az „extázis hangján” elárulja szörnyű titkát. A vendéglős a sebesült honvédnek nem csupán az istállóban, mindjárt a jászolban adott menedéket.
Az özvegyasszony Simon Magdát egyenesen Bálint Dánielhez irányítja, s azt mondja: „nála aztán pontról-pontra meg van írva az egész történet.” Noha – mint láttuk – ott egészen másképp van elbeszélve. Különös módon azonban Bálint Dániel is másképp mesél immár: Lázár maga fogadta a három honvédet; nem beszél arról, hogy annak vak szolgája jelentette a katonák érkezését. Sőt a három katona először a vendéglőbe tért be, s Lázár maga kísérte el őket az istállóba. A fogadó tulajdonosa egész éjjel álmatlanul forgolódott, ki-be járt szobája és az istálló között: folyamatos figyelemmel kísérte a költő állapotát – nem úgy, mint a korábbi elbeszélésekben, amelyekben ugyan felismerte a haldokló tisztben Petőfit, ám egész éjjel a két huszárra hagyta, s másnap reggel csupán a halál beálltát tudta megállapítani. Így viszont a költő a szeme láttára „adta ki nemes lelkét”. A temetkezési vállalkozó mindezek után pedig még nyomatékosítani is kívánja meséjének hitelét: „Amit itt elmondtam, szóról-szóra megegyezik Lázár vallomásával, amit annakidején Gömörinek tett.” Mint láttuk, Gömöry és Bálint Dániel elbeszélése egyáltalán nem egyezik, sőt Bálint Dániel 1936-ban elmesélt története saját maga korábbi nyilatkozatával sem mutat azonosságot.
A legendát tovább szövik Walter Ferencék, Lázár vendéglőjének későbbi tulajdonosai. Simon Magdát leviszik a pincébe, s egy rejtélyes, elfalazott helyiségrészre mutatnak. „A szájhagyomány szerint Lázár állítólag kifosztotta Petőfit. Igaz, nem igaz, nem tudni, tény, hogy Petőfinél volt az ezredpénztár, s talán még más értékek is, amit Bem bízott rá”.
(Forrás: csedoattila.blogspot.hu / Csedő Attila)
„Rendíthetetlen agg”
1941-ben a Pest című hírlap közli Joó Gábor nyugalmazott gödöllői főintéző és író levelét, amelyben teljes egészében idézi Lengyel Árpád orvos hozzá intézett sorait – utóbbi jelen volt Bálint Dániel ásatásánál és temetésénél is. Szerinte Petőfi még napokig feküdt halálos sebeivel Lázár kocsmájában, s halála után Lázár koporsó nélkül temette el a testét. Bálint Dániel ezt ásta ki (noha olvashattuk nyilatkozatában: az ő kapája faládát talált), és nem az egész csontvázat, csupán a koponyát és néhány csontot szállított családi sírkertjébe. Joó Gábor állítólag írt egy tanulmányt a keresztúri sírról, föltételezhetően ezért kereste föl Lengyel Árpádot, akiről tudni lehetett, hogy jelen volt Bálint Dániel 1902. évi ásatásán és temetésén.
Az első tudományos cáfolat 1942-ben jelent meg Sándor József tollából. Ő 1942 júliusában Székelykeresztúrra utazik, ahol kiderül, hogy a sírt 1941 őszén felbontották, kiemelték a Petőfiének vélt holttest koponyáját, néhány napig Lengyel Árpád lakásán tartották, majd elküldték Joó Gábornak Gödöllőre. Ő Bakos Ákoshoz, a Pest felelős szerkesztőjéhez vitte a csomagot, s ott állt érintetlenül egészen addig, amíg Sándor József föl nem bontotta. A lelkes kutató aztán megmutatta dr. Orsós Ferenc egyetemi nyilvános rendes tanárnak, a törvényszéki orvostani intézet igazgatójának, aki – mint Sándor József A székelykeresztúri Petőfi-legenda című kiadványában írja – a következőket állapította meg a koponyáról: „a nyílvarrat és a lambdavarrat már elcsontosodott. A koszorús varrat is csak kívülről mutatkozik, belső lemezen már nyomtalanul eltűnt. A fogmedri nyúlvány is teljesen eltűnt, vagyis csupán az állkapocs teste van meg. A varratok összecsontosodása és fogmedri nyúlványok teljes eltűnése azt bizonyítja, hogy a csontok 40 évnél jóval idősebb, tehát öreg egyéntől származnak”. Salamon Henrik sztomatológus, egyetemi tanár és egészségügyi főtanácsos úgy fogalmazott: „ezek a csontok nem hogy öreg emberé, hanem valóban egy aggastyán csontjai. Mutatja a még igen magas korban, életben megindult visszafejlődési folyamat. […] az állkapocs […] fogmedernyúlványa teljesen elsorvadt, az alveolusoknak nyomuk sincs már, az állkapocsszöglet eltompult, – biztos jele az aggságnak”.
Sándor József Fadgyas Bálint történetét is cáfolja, mondván: Petőfi őrnagyi kinevezése semmiképpen nem kerülhetett Lázár Márton kezébe (igaz, Sándor József legendaismertetésében Lázár nem magához veszi, hanem a koporsóba helyezi), hiszen az megtalálható a Magyar Nemzeti Múzeumban – ma az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrzi. Emellett cáfolatában is továbbszövi a legenda fonalát: beszél Walter Ferenccel, az egykori Lázár-féle vendéglő tulajdonosával, aki azt állítja, hogy ő ásta ki – és temette el másodszorra – a holttestet, ráadásul nem szekérszín építése miatt, hanem mert mozit építtetett. Igen ám, de az első bemutatóra 1910. június 29-én került sor. 1902-ben már kiássa e maradványokat Bálint Dániel. Ha Walter 1902 előtt már hozzálátott a mozi építéséhez, miért csupán 1910-ben mutatta be az első filmet? Sándor József fölkeresi Bálint Dánielt is, aki azonban kérésére semmilyen okmányt, írásos bizonyítékot nem tud fölmutatni.
(Forrás: Sándor József, 1944)
Petőfi, a gyalog
1956 nyarán is megjelent egy cikk a debreceni Néplapban, Szabó Géza nyugalmazott debreceni tanító visszaemlékezése alapján. Eszerint Petőfi Székelykeresztúrról éjszaka, Bem parancsa ellenére gyalog szökött szeretett hadvezére után a 17 km-re fekvő Fehéregyházára. (Köztudott, hogy Petőfi Gyalókay Lajos, Bem hadsegéde szekerén utazott július 31-én az ütközet helyszínére.) A sajnálatos csatavesztés után „tiszti szekér” szállította a sebesült költőt Lázár fogadójába. Nem Lázár ismerte föl a haldokló tisztben Petőfit, hanem az őt kimenekítő honvéd közölte titokban a vendéglőssel a rejtélyes utas kilétét. A költő azonban már a szekéren meghalt – nem pedig az istállóban, reggelre. A holttestet a fogadó padlódeszkája alá rejtették, s csak később temették el a kerítés tövében – tehát nem az istálló mögé. Szabó Géza visszaemlékezése szerint 1903 nyarán az öreg honvédtiszt elmeséli a Pesti Hírlapnak, hogy ő szállította Petőfit a fogadóba. (Nem 1902 nyarán, és nem a Szegedi Híradónak.) Épp Walter Ferenc vendéglőjében álltak (vagyis a korábbi Lázár-féle fogadóban), amikor a rikkancs kiáltotta a szenzációs hírt. Szabóék azonnal ásni kezdtek, Bálint Dániel pedig csak ekkor tűnik föl. Megérkezett Lengyel Árpád is, ő pedig annyira kompetensnek bizonyult a költő anatómiai paramétereit illetően, hogy annak koponyája és szemfoga alapján „ott helyben bizonyította”: a holttest Petőfié. A hatóság ezután állítólag Pestre küldte a maradványokat, ahonnan negatív eredménnyel juttatták vissza.
Jól látható – s különösebb meglepetést nem okoz számunkra –, hogy a székelykeresztúri Petőfi-sír legendája mindig akkor elevenedett meg (s a folklór áthagyományozásának sajátosságai szerint, illetve az emlékezet bizonytalansága folytán akkor módosult), amikor valamilyen okból Petőfire irányult a figyelem: évfordulók, ünnepségek, megemlékezések ürügyén. Az 1880-as évektől Erdélyben fölerősödik a Petőfi-kultusz, 1897-ben leplezik le a fehéregyházi síremléket, valamint a segesvári Petőfi-szobrot. 1898-ban 1848–49 emlékezetét hivatalos ünneppé nyilvánítják. A Héjjasfalván fölállított emlékmű talapzatán Bajza József Apotheosis című versének egy strófája, valamint a következő felirat olvasható: „1849–1901 / július 31”. Ehhez hasonló Bálint Dániel sírfelirata is. A „Petőfi-sír” mítoszának ihletője lehetett az 1902. januári balázsfalvi Petőfi-koponya legendája – erre egy későbbi cikkünkben térünk ki –, amelyet még abban a hónapban tudományosan megcáfoltak, így sajtóvisszhangja februárra el is halt. Ám azt sem szabad elfelejteni – amint erre Sándor Zsigmond Ibolya, a székelykeresztúri Molnár István Múzeum munkatársa is figyelmeztet A mi Petőfink. Igazság és legenda című kötetében –, „hogy 1902 nyarán folytak a Jakabházy Samu által végzett tanúkihallgatások, és ekkor végezte lázas kutatómunkáját a Keresztúri Székely Társaság. Városunk [ti. Székelykeresztúr – Sz. G.] fokozott érdeklődés mellett várta az eredményeket, és ez újból felszította a Petőfi iránti lelkesedésüket. Mindez serkentőleg hathatott a legenda születésére és a sír létrehozására”. Lehet, hogy Bálint Dániel valóban elhitte Lázár Márton históriáját, s ehhez akaratlanul költött hozzá, ám az is elképzelhető, hogy vállalkozásának felvirágzását, a megrendelések s így a bevétel növekedését remélte attól, ha a környékbeliek úgy tartják: ő temette el koszorús költőnket.
Egy azonban bizonyos: a sírról – amelyben talán egy ismeretlen ’48–49-es honvéd, esetleg egy csíki kereskedő néhány csontja maradt csupán – soha nem szárad le a virág, s hantján minden nyáron újra fellobban a mécs lángja.
Felhasznált irodalom
Bálint Dániel: Petőfi halála. Bálint Dániel nyilatkozata. Székelykeresztúr, J. Hermann József könyvnyomdája, 1922.
Dávid Iván: Székelykeresztúron van eltemetve Petőfi (?) Ellenzék, 1934. augusztus 1, 2.
Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. Budapest, Franklin, 1896.
Gracza György: Az 1848–1849-iki magyar szabadságharc története. Budapest, Lampel, [1895]
Hol van Petőfi Sándor sírja? (debreceni) Néplap, 1956. június 10, 7.
Petőfi még napokig élt a segesvári csata után. Pest, 1941. július 29, 9.
Petőfi sírja. Szeged és Vidéke, 1902. augusztus 5, 2–3.
Sándor József: Mi igaz a székelykeresztúri Petőfi-legendából? Reggeli Magyar Szó, 1942. augusztus 9, 7.
Sándor József: A székelykeresztúri Petőfi-legenda. Budapest, Stádium, [1944].
Sándor-Zsigmond Ibolya: A mi Petőfink. Igazság és legenda. Székelykeresztúr, Székelykeresztúr Város Önkormányzata, Molnár István Múzeum, F&F International, 2012.
Simon Magda: A halott Petőfi Sándor nyomában. Napló, 1936. október 4, 5–6.