„Kopasztott kacsám, pletykás képzelet”
Hallottak már az Emlény című Petőfi-versről? A Haldokló Hattyúról? A költő orosz nyelven, kínai és cirill betűkkel írott költeményéről? Ál-Petőfi-versek nyomába eredtünk.
Előző írásunkban ismertettünk néhány Petőfivel kapcsolatos tudatosan félrevezető cikket, amelyek szerint Petőfi házassága alatt viszonyt folytatott Prielle Kornélia színésznővel, vagy fiának, Petőfi Zoltánnak született egy törvénytelen gyermeke, akinek francia állampolgárságú egyenes ági leszármazottja milliárdokra perli a magyar államot, illetve egy pesti lakóház lebontása során eddig ismeretlen Petőfi-levelek és -versek bukkantak föl.
Ezúttal olyan versekkel foglalkozunk, amelyeket korábban Petőfinek tulajdonítottak, többet ezek közül a Petőfi összes műveit tartalmazó gyűjteményes kötetekbe is fölvettek.
Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…
1883-ban Kovács Mihály túrkevei református tanító küldött be négy verset a Fővárosi Lapoknak a készülő új, Petőfi összes műveiből összeállítandó kötet számára. A lap november 25-én lehozta e költeményeket, az Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros… kezdetűt nem hiteles szövegűként. Gyulai Pál mindegyiket elfogadta a költő versének, amelyek így bele is kerültek a következő évben publikált díszkiadásba. Később aztán átvették ezeket az újabb kiadásokba, így Havas Adolf is, az általa szerkesztett hatkötetes, 1892–1896 között megjelenő Petőfi Sándor összes műveibe (PSÖM). Ezt nevezik Petőfi költeményeinek első kritikai kiadásának. Az Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros… csupán a függelékben kapott helyet a kétes hitelű versek között, Baróti Lajos Petőfi-kutató azonban 1894-ben kiderítette, hogy ez valójában egy bizonyos Szabó Lajos verse, amely két változatban is megjelent 1869-ben, egy Wajdits József gyűjtését közreadó, Rajta fiúk vigadjunk! című dalkönyvben. A következő kiadások már nem tartalmazzák a szöveget.
Emlény
Szana Tamás, a Petőfi Társaság főtitkára 1896-ban közölt egy Emlény című költeményt a Magyar Salonban. A munkát a Tolna megyei Blochinger család iratai között találta, egy Petőfi aláírású röplapon. Az Emlényt Baróti Lajos is fölvette az 1900-ban publikált Petőfi-kötet függelékébe, a későbbi kiadásokban viszont már a keletkezés becsült helyszínével és időpontjával a hiteles versek közé került, például a második kritikai kiadás első kötetében is így szerepel. Pándi Pál 1961-ben vonta először kétségbe e mű hitelességét, 1964-ben pedig, a második kritikai kiadás pótlásokat tartalmazó hetedik kötetében Varjas Béla megállapította, hogy az Emlény Barna Ignác költő, orvos, Petőfi személyes ismerőse, később az MTA levelező tagja A költő című munkájának színészi búcsúverssé átalakított változata. Barna Ignác versének első ismert közlése 1846-os, az átdolgozó személye ismeretlen. A PSÖM harmadik kritikai kiadásának első kötete részleteket is közöl:
Kiss József Petőfi-kutató a kötetben megjegyzi, hogy az Emlény szövege az 1870-es, 1880-as években elterjedt színészi búcsúzó volt, általában a szerző nevének említése nélkül. E búcsúzókat a színlapkihordók vagy cédulaosztók adományok reményében osztogatták, s ehhez rendszerint régi búcsúverseket használtak megőrzött röplapokról vagy emlékezetből. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárának kisnyomtatvány-gyűjteményében például akad olyan nyomtatvány, amelyen az Emlényt Petőfi Első szerepem című verse követi, s így azt gondolhatta az erről másoló, hogy a második vers alatt olvasható szerzői név az elsőre is vonatkozik.
A színházi zsebkönyvekben gyakori eset, hogy a közölt versek szerzőit tévesen nevezik meg: így pl. Sárosi Gyula „Számadás” c. versét ismételten Petőfi neve alatt közlik […]; másutt a Petőfi verseként közölt Barna leány c. versben Erdélyi János „Szőke leány”-ára ismerünk […], melyen az ismeretlen travesztáló a leány jelzőjén kívül alig változtatott […]; ugyancsak Petőfinek tulajdonítják a Pákh Albertnek Garay Kont-jára írt „Csont” c. paródiáját egy Vácott, 1854-ben kiadott „Játékszini emlény”-ben. (PSÖM 1973, I, 154)
A sárosi rom panasza
1900-ban a már említett Baróti Lajos rendezi sajtó alá Petőfi költeményeit, s a függelékben közli A sárosi rom panaszát. Petőfi 1845. évi úti jegyzeteiben írja, hogy Sáros romjait meglátogatván írt egy A rom panasza című verset, amelynek azonban nyoma veszett. Baróti ezt azonosítja A sárosi rom panaszával. Ez utóbbit 1897-ben Fleischmanné Frank Júlia elbeszélése alapján Binder Károly nyugalmazott eperjesi tanító közölte a Debreczeni Ellenőrben. Sziklai Jenő könyvkereskedő azonban 1900-ban cáfolja a két mű azonosságát. A sárosi rom panaszát Kósa Barna debreceni hírlapíró szerezte 1860 körül, amely 1880-ban megjelent az Eperjesi Lapokban is. A művet megjelenése előtt cenzurális okokból kéziratban terjesztették, talán ekkoriban gondolhatták egyesek, hogy Petőfi verse. Sziklaitól függetlenül 1907-ben Oláh Gábor író-költő is közzétette cáfolatát. Ugyancsak 1900-ban kapott Jókai Mór a Petőfi Társaság elnökeként egy Sárosvár romja című verset, amelynek ugyancsak eperjesi forrása volt, Nagy László nyugalmazott bíró. Nagy László Petőfi költeményeként emlékezett rá, Jókai pedig költőbarátjára csakugyan jellemzőnek találta, így néhány népies Petőfi-kiadásba bekerült. A mű valódi szerzője a mai napig ismeretlen.
Oláh Gábor közleményéből
(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények, 1907/4)
(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények, 1907/4)
Kiért ürítsem e pohárt…
1847-ben Fehérváry Kontra Antal súgó, az ugyancsak Játékszíni emlény címet viselő, Nagyváradon publikált színházi zsebkönyvében tett közzé nyolc szöveget, köztük két bordalt: az egyik Üresen áll már a kancsó…, a másik Kiért ürítsem e pohárt… kezdetű. Ez utóbbi alatt Petőfi neve olvasható, de ismételten úgy, hogy egyértelműen eldönthetetlen marad, csupán az utóbbi, vagy mindkét versre vonatkozik-e a szerzői név. A következő évben a súgó Kecskeméten adott ki egy azonos című zsebkönyvet, itt azonban a két vers anonim, s a kettő közé ékelte a Rég veri már a magyart a teremtő… kezdetű Petőfi-verset. 1929-ben Bártfai Szabó László a két verset Petőfi költeményeiként ismerteti az Irodalomtörténeti Közleményekben, ám Gulyás József csak az egyiket fogadta el, a Kiért ürítsem e pohárt… kezdetűvel kapcsolatban közölte annak egy 1848-ban átírt, kéziratos változatát. Ennek alapján tagadta, hogy az utóbbi is Petőfi szellemi terméke volna. 1947-ben azonban Hatvany Lajos a Kortársban újra Petőfi műveként jelentette meg mindkettőt, Peterdi Andor pedig ugyanennek a folyóiratnak a következő számában azt írta, hogy a zsebkönyv összes szövegének Petőfi lehet a szerzője. Később kiderült, hogy ebből kettő Szigligeti Ede egy-egy színművének dalbetétje volt. Az a feltételezés is megdőlt, hogy 1843-ban Petőfi és Fehérváry Kontra Antal ugyanannál a társulatnál dolgozott volna. Kerényi Ferenc Petőfi-kutató zárta le a kérdést 1993-ban: a Kiért ürítsem a pohárt… Gaetano Donizetti Az ezred lánya című vígoperájának egyik betétje, amelyet Szerdahelyi József színész, operaénekes, zeneszerző-műfordító ültetett át magyarra, így az ő alkotása; az Üresen áll már a kancsó… szerzője pedig valószínűleg Egressy Béni, aki nem csupán zeneszerző, de gyakorlott librettista és dalszövegíró hírében is állt, s e bordal Jósika Miklós A két Barcsai című történelmi drámájának betétdala volt, a zenéjét pedig egyértelműen Egressy szerezte.
Bártfai Szabó Dávid ismertetése
(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények, 1929/2)
Haldokló Hattyú
(Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények, 1929/2)
Noha a következő versről az irodalmárok sosem gondolták, hogy Petőfi írta volna, a Megamorv-Petőfi Bizottság (!) tagjai a sajtóban és kiadványaikban azt terjesztették, hogy ezek koszorús költőnk sorai, s annak bizonyítékai, hogy Petőfi nem esett el Fehéregyházánál, hanem orosz hadifogságba került, s 1989 nyarán az ő földi maradványait fedezték föl Barguzinban.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A Haldokló Hattyú című, Variációk egy égi témára alcímet viselő szonettkoszorú 1990-ben jelent meg az amerikás magyarok irodalmi folyóiratában, a chicagói Szivárványban. A fölvezetés szerint a szonett Kínából érkezett a szerkesztőségbe. A vers részint kínai írásjelekkel, részben cirill betűkkel van lejegyezve, s a költő saját beosztott tisztiszolgájának, társalkodójának, illetve foglárának (ez egyetlen személy!) mondta tollba, Petőfi jobb vállát ugyanis dzsidával átszúrták, ezért nem bírta tartani a tollat (!) (Petőfi egyébként köztudottan balkezes volt). A hol Petőfinek alárendelt, hol vele egyenrangú, hol a költő feletteseként dolgozó Joszif Ivanovics Dolgorecsnyij természetesen maga is költő volt. Ibrahim Vasziljevics Karakamenyszkij orosz vezérezredes próbálta menekíteni a költőt, oly módon, hogy a lova hasa alá kötözött hordágyba rejtette, s egy kaukázusi pihenő után Törökországba csempészte volna Bemhez és Kossuthhoz (!). Az ezredes lebukott, s a költő foglárává tették Barguzinban. Az elhelyezés Nyikifor szabadkőműves pápának (!) köszönhető. Követhető? Nos, Kiszely István, a Megamorv-expedíció vezető antropológusa szerint ugyan a versek hitelessége nem bizonyított, de azért fontosnak tartotta megemlíteni Petőfi szibériai életének állomásait rögzítő és „forrásait” annotáló álbibliográfiájában. Kovács László Csalóka lidércfény nyomában c. könyvében felhívja a figyelmet Kiszely forráskezelésére: a Mégis Petőfi? című könyvében Karakamenyszkij nem Petőfit, hanem csak a verseket menekítette, nem a ló hasa alatt, hanem lóháton, nem Segesvárról Törökországba, hanem Barguzinból Törökország felé. Kiszelynél az ezredest elfogták, a verseket megsemmisítették. Vagyis rejtély, hogy akkor mi került elő. Kiszely Meghalt Szibériában című kötetében a „szibériai költemények” „szibériai körülmények”-ké válnak, Petőfi pedig nem „diktál”-ja a szonetteket, hanem „dedikál”-ja.
Terjedelmi és szerzői jogi okokból sem közölhetjük a teljes verset, de álljon itt mutatóban a szonettkoszorú negyedik darabja, amely a költő Tündérálom című ismert költeményét parodizálja:
Kopasztott kacsám, pletykás képzelet,
miért gondoljak múlt pesti napokra,
mikor attól csak nő Barguzin pokla,
s a szörnyű hír, hogy Júlia férjezett –
– Kotródj az ágyba Horváth oldalán!
Az kell tenéked, biztonság, vagyon,
olyan férj, mint én, kivel gond vagyon,
mert még mereng a Hon ledúlt hadán,
csak szégyent és foglárt hoz szép fejedre…
Csak láthatnám még egyszer kisfiam,
ki vár reám – ha merszem hinni van –
nekem se’ jobb Burjátföld éjjelén:
elvett férjül egy ruszki bányarém.
A vers szerzője Makkai Ádám USA-ban élő kortárs magyar költő és nyelvész. Később maga sem értette, hogy hihette bárki is azt, hogy ez Petőfi alkotása. A szonettkoszorú 2003-ban megjelent Úristen! Engedj meghalni!, majd 2005-ben Jézus és a démonok imája című gyűjteményes kötetében is.
Szomorú volt az életem
Az expedíció udvari krónikása, Kéri Edit színésznő egy bizonyos „Zander”-t is Alexandernek, sőt Sándornak, vagyis Petőfinek vél Petőfi Szibériában?! című kötetében. Barguzinban a helyiek külföldi költőként emlékeztek rá, s ennyi elég is volt a keresőknek, akik mindenekelőtt találni akartak. Két orosz nyelvű versét is közölték: az egyik az Álmaim (ez természetesen nem azonos Petőfi jól ismert, azonos című versével), a másik a Szomorú volt az életem címet kapta Nehéz Mihály, az expedíció tolmácsának nyersfordításában. A két műről Szuromi Lajos egyértelműen megállapítani vélte, hogy a lánglelkű költő munkája: „Kérdezhetünk hát az orosz nyelvű versekre is, ki írta őket? Nem tudjuk, bár hallani véljük a hattyú dalát. Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?” Kiszely István is a magyar költőt látta „Zander”-ben. Eduard Viktorovics Gyomin ulan-udei helytörténész azonban kiderítette, hogy ő nem más, mint egy Alekszandr Nyikolajevics Zajdner (1859–1891) nevű költő.
Ha olvasóinknak tudomásuk van a nyilvánosság előtt eddig ismeretlen „Petőfi-vers(ek)ről”, várjuk leveleiket.
Felhasznált irodalom
Bártfai Szabó László: Ismeretlen versek Petőfitől és Tompától. Irodalomtörténeti Közlemények, 1929/2, 200–208.
Kéri Edit: Petőfi Szibériában?! Budapest, Eötvös, 1990.
Kiszely István: Mégis Petőfi? Székesfehérvár, Extra, 1993.
Kiszely István: Meghalt Szibériában. Budapest, Magyar Ház, 2000.
Kovács László: Hrúz Mária fia volt-e a barguzini nő? 2. Természet Világa, 2001/8, 360–364.
Kovács László: Csalóka lidércfény nyomában. A szibériai Petőfi-kutatás csődje. Budapest, Argumentum, 2003.
Oláh Gábor: Ál-Petőfi vers? Irodalomtörténeti Közlemények, 1907/4, 504–505.
Petőfi Sándor összes művei 1. S. a. r. Kiss József, Martinkó András. Budapest, Akadémiai, 1973.
Petőfi Sándor összes művei 3. S. a. r. Kiss József, Kerényi Ferenc, Martinkó András, Ratzky Rita, Szabó G. Zoltán. Budapest, Akadémiai, 1997.
Petőfi Sándor összes művei 4. S. a. r. Kerényi Ferenc. Budapest, Akadémiai, 2003.
Petőfi Sándor összes művei 5. S. a. r. Kerényi Ferenc. Budapest, Akadémiai, 2008.
„Ha nem Petőfi írta e költeményeket, írhatta őket más?”
Igen. Ha nem Petőfi, akkor más.
Más. Noha én nem vagyok egy Kéri Edit (vagy talán éppen azért), nekem a Zanderről nem a Zander -> Alek-Sander -> Sándor -> aha, Petőfi! gondolatmenet jutott volna eszembe, hanem a Zander -> ném. fogas (Sander lucioperca).