Szép szavak, mind jöhet!
Nyelv és lélek című, Kosztolányi Dezső nyelvről szóló gondolatait idéző sorozatunkban ezúttal szépséges szavak nyomába eredünk. Ki lehet-e választani egy nyelv tíz legszebb szavát? És ha igen, milyen alapon dönthetünk?
Az a jó a nyelvben (többek között), hogy mindenki ért hozzá, hiszen mindenki beszél legalább egy nyelvet, méghozzá az anyanyelvét. Többször írtunk már arról, hogy a nyelvnek a mindenki számára észlelhető, fogható része a szókészlet. Ha a nyelvről laikusok gondolkodnak, nagyon gyakran a szavakkal, a szókincs elemeivel foglalkoznak. (Jóllehet nyelvészetileg igen nehéz meghatározni, mit is tekinthetünk szónak.) Megválasztják az év szavát, kiválasztják a szókészlet legfurcsább elemeit stb. Mi is többször írtunk olyan listákról, amelyek olyan különleges szavakat gyűjtöttek különböző nyelvekből, amelyek más nyelven nem léteznek. Ezek természetesen soha nem nyelvtudományos kérdések.
Ahogyan az sem tartozik a nyelvészet illetőségébe, hogy bizonyos, akár pozitív, akár negatív értékítéleteket kapcsoljon bizonyos kifejezésekhez. Pedig a különlegesen „szép” (vagy „csúnya”) szavak kiválasztása újra és újra felbukkan – nem csak manapság. Kosztolányi 1933. november 19-én a Pesti Hírlapban A tíz legszebb szó című esszéjében például arról számol be, hogy akkoriban egy francia folyóirat felkérte Paul Valéry költőt, hogy sorolja fel a tíz legszebb francia szót.
Valéry ki is választott tíz francia szót: pur [pür], jour [zsúr], or [or], lac [lak], pic [pik], seul [szöl], onde [ond], feuille [föjj], mouille [mujj], flûte [flüt]. Ami Kosztolányit nem hagyja nyugodni, az nem a szólista, hanem a feladat maga: lehetséges-e egyáltalán kiválasztani egy nyelv tíz legszebb szavát. Ahogy Valéry példája mutatja, természetesen lehetséges, Kosztolányi arra a kérdésre keresi a választ, hogy mitől ítélhetünk egy szót szépnek. A kérdés megválaszolásához Valéry listáját kezdi elemezni; először megadja a francia szavaknak megfelelő magyar szavak jelentéstani, majd pedig hangzásbeli szempontból. Íme a két lista:
- Jelentések: tiszta, nap, arany, tó, hegyfok, egyedül, hullám, levél, csermely, fuvola.
- Hangzás: űr, úr, szór, csak, csik[k], föl, mondd, főjj, múlj, süt.
(Forrás: Wikipédia)
Nagyon hasonló gondolatokat fogalmazott meg Nádasdy Ádám a trágárságokról szóló esszéjében. Ezzel a két listával rávilágít arra a kettősségre, ami a nyelv természetének a lényegéből adódik. A szavak jelek: van anyaguk, formájuk (hangalakjuk) és van jelentésük, értelmük, használatuk (tegyük hozzá: nem is egy, hanem nagyon sokféle!). Egy szó „szépségét” vagy „csúnyaságát” a kettő együttese adja. Valéry döntését Kosztolányi így magyarázza:
...mindig olyan dallamos szavakat választott, melyek jelentésük szerint is emelkedettek és kellemesek, s hangzásukkal végzetesen kapcsolódik fogalmi hátterük, ez pedig még a hangzásuknál is döntőbb. (211.o.)
Itt azonban Kosztolányi téved: a nyelvi jelek ugyanis többségükben önkényesek: a hangzás és a jelentés közötti kapcsolat nagyon ritka esetben motivált. Ezek a kivételes alakok az úgynevezett hangutánzó szavak (például brummog), illetve az úgynevezett – még sokkal bizonytalanabbul körülhatárolható – hangulatfestő szavak (például cammog). Tudtunkkal egyik fenti francia szó sem hangutánzó.
(Forrás: Wikimedia Commons / GNU-FDL 1.2)
Egyszerűen fogalmazva talán csak annyiról van szó, hogy egy szó „jellegét” mind a forma, mind pedig a jelentés meghatározza, és hogy ezt a kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Most arról már ne is beszéljünk, mert Kosztolányi sem teszi, hogy a szavak „jellegét” az a szövegkörnyezet, az a stílus, amibe bekerülnek, szintén nagyban befolyásolja.
A végkövetkeztetéssel azonban egyet kell értenünk: szép szavakat választani önkényesen lehet. Bárki megteheti, így az esszé végén Kosztolányi is közli a maga tízes magyar listáját:
láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír
Mi pedig erre mi mást is válaszolhatnánk, mint, hogy „föld, kaland, ilyesmi: szép szavak, mind jöhet”.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 211–212. oldal