Nagyon jól igen, de jól soha
Az európai nyelvek ünnepén utánajárunk, hogy Kosztolányi Dezső mit gondolt az európai nyelvek megtanulhatóságáról. Lehetséges, hogy tizenöt Angliában eltöltött év sem elegendő a tökéletes angoltudáshoz? Hogy kell azt érteni, hogy egy nyelvet lehet nagyon jól beszélni, de jól soha?
Tizenegy éve, 2001 óta szeptember 26-án van az európai nyelvek ünnepe, amely a soknyelvű Európát, a többnyelvűséget népszerűsíti, illetve a nyelvtanulás, a nyelvtudás fontosságára hívja fel a figyelmet. A többnyelvűség ma Európa bizonyos államaiban valóban létezik, vannak azonban olyan régiók – és ebbe tartozik Magyarország is –, amelyek viszonylag elszigetelt egynyelvű tömböt alkotnak. Az idegennyelvtudás terén sereghajtók vagyunk, de ma a belváros utcáin sétálgatva valóban egyre több „külföldi szót” hallunk: főleg angolt, de franciát, németet, olaszt és hollandot is.
Hasonló élményéről számol be Kosztolányi Dezső a Nyelvtudás című esszéjében, amely több mint kilencven éve, 1922. január 15-én jelent meg a Pesti Hírlapban. Azt mondja, minden utcasarkon nyelviskolákat, nyelvtanfolyamokat hirdetnek, és magyarokat hall franciául, angolul társalogni, idegen nyelvű könyveket olvasnak a fiatalok a villamoson... A jelenségnek persze örül, de a nyelvtudás szintjével kapcsolatosan kételyei vannak. Ahogyan a Kis Mezzofantik című esszében, ehelyütt is az anyanyelv egyedüliségéből és fontosságából indul ki – és ehhez méri a többi nyelv tudását.
Gyerekkoromban elnevettem magamat, mikor először hallottam idegen nyelvet. Micsoda jöttment játékszavak. Ez a mosoly ma is kísért. Hiába, csak az anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok, és néha beszélek is, csak madárnyelv. (39. oldal)
(Forrás: Wikipédia)
Kosztolányi végkövetkeztetése így önmagában túlzónak tűnhet. Pedig csak vigasztalásul szánja mindazoknak, akik úgy érzik, nem tudnak elég jól idegen nyelveken beszélni. Kosztolányi elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a nyelvtudásnak különböző szintjei vannak. – És ehhez hozzátehetjük, hogy ezek a szintek nem feltétlenül a nyelvvizsgák által megkövetelt küszöbök. Meglepően fogalmazza meg tézisét: Minél jobban tudunk egy nyelvet, annál jobban szenvedünk attól, hogy milyen sok mindent nem tudunk belőle. Hogy kell ezt elképzelni?
Kosztolányi egy barátját említi példaként, aki tizenöt éve él Angliában, angolul tart előadásokat, angol nyelven publikál. Gondolhatnánk, tökéletesen tud angolul írni, olvasni és beszélni is. Azonban, amikor megérkezik a találkozóhelyül választott kávéházba, Kosztolányi azt kérdezi tőle: „Idetaláltál?”, és azonnal megkérdezi azt is, hogy hogyan hangzana ez a kifejezés angolul, van-e egyáltalán hasonló értelmű szó vagy szerkezet. A barátja erre persze több lehetőséget is említ, de nem tudja pontosan megmondani, melyik lenne a legodaillőbb.
Megállapodtunk ebben, s abban is, hogy még nem tud eléggé angolul. Mert egy nyelv igazi tudása ilyesmin múlik. Mit szólunk, mikor egy rossz toll eltörik? Hogy adunk kifejezést a könnyű csodálkozásnak, mikor valamit leejtünk? Egy indulatszót használunk-e vagy egy mondatot vagy egyáltalán semmit? Ha ezeket a szokásokat nem ismerjük, akkor csak a szavak hulláit teregetjük magunk elé, de nem „beszélünk”.
A történet azt mutatja, hogy ahhoz, hogy minden helyzetre fel legyünk készülve nyelvileg, nagyon sok idő kell. Erre a fajta tökélyre azonban ritkán van szükség a mindennapokban. Ha ma élne Kosztolányi, biztos mosollyal nyugtázná az Európai Unió intézményeiben lingua francaként használt angol nyelvet, ami senkinek sem az anyanyelve, de mégis mindenki beszéli.
(Forrás: Wikimedia Commons / Yelkrokoyade / GNU-FDL 1.2)
A nyelvtudáshoz persze az kell főleg – és ezt Kosztolányi is első helyen hangsúlyozza –, hogy az ember használja a nyelvet, ugyanis csak akkor tudja követni a nyelv szerkezetében vagy szókincsében végbemenő változásokat, csak akkor válhat érzékennyé a stíluskülönbségekre, csak akkor alkalmazkodhat a különböző nyelvi divatokhoz. És minél több éve használ rendszeresen valaki egy nyelvet, annál többet tud belőle. Saját magával példálózik: a tej szó számára harminchat éves (Kosztolányi a cikk írásakor 37 éves), de a francia lait, az olasz latte és az angol milk csak alig húsz. Így a használati idő arányaiban sokkal jobban tudja, mi a tej, mint azt, hogy mi a lait. Ebből a gondolatból persze az is következik, hogy az anyanyelvünket sem tudjuk tökéletesen, hogy azt is állandóan, életünk végéig tanuljuk. Hiába, az élethosszig tartó tanulás eszméje már a 20-as években megjelent!
Kosztolányi vigasztaló szavai a nyelvtanulók számára így hangzanak:
Idegen nyelvet lehet nagyon jól tudni, de jól soha.
Mindebből pedig nem az következik, hogy ne tanuljunk nyelveket, mert úgyis reménytelen, hanem éppen ellenkezőleg: tanuljuk őket folyamatosan, méghozzá élethosszig.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 38–39. oldal
A nyelvtudás minősége/mennyisége az életbeli tapasztalatoktól függ.
Ugyanis, ha bizonyos dolgokat csak az általad beszéltnylvek közül csak az egyikben élted meg, akkor nem tudod ösztönösen annak a megfelelőjét a többiben. Esetleg tudsz egy tükörfordítást kitalálni, he hogy az helyes-e, már nem biztos.
De megtörténhetik, hogy a különböző nyelvek zavarják egymást:
Mivel sem a magyar anyanyelvemben, sem az angolban (melyet majdnem anyanyelvi szinten beszélek/beszéltem) nincs nins mesterséges nyelvtani neme a szavaknak, számomra még majdnem 40 évi németországi élet után is nagyon zavaró, természetellenes ez.
Hadilábon állok is a der/die/das-szal. de a két nyelv (angol/német) különbözőképp alkalmazza a haben/Have és is/ist segédigéket, így ez is nagyon zavaró és a hibák után elbátorító, csüggesztő.
@Annie: Ez a Kosztolányi-szövegben van, idézet.
„Hogy kell azt érteni, hogy egy nyelvet lehet nagyon jól beszélni, de jól soha?”
Ezt sehogy nem kell, mert hülyeség. Szerintem a „tökéletesen” szót kerested a „jól” helyett.
...és azért érdemli meg minden kiválósága ellenére az iróniát, mert pl. amit mond, az "ideértél?" esete, épp azt példázza, mennyire nem érti hogy mit is beszél.
Angolul az "idetaláltál?" az úgy hangzik tudniillik, hogy "hi, how are you?". Ez nem egy közlés, hanem egy formula, egyfajta üdvözlés.
Mint ilyen lefordíthatatlan, és a nyelv és kultúra teljes ismerete esetén is zavarbaejtő kérdés, hogy "hogy mondjuk ezt", épp mert másik nyelven, másik kultúrában nem csak hogy mást mondunk, de máskor, más hangsúllyal, más kontextusban.
Nyilván barátja, aki 15 éve kint élt Angliában, teljes természetességgel mozgott az angol közegben, és nem hiszem hogy egy angolnak elsőre feltűnt volna külföldi volta. Ez a kérdés viszont, természetesen, még így is megválaszolhatatlan.
Azt érzem, hogy ezek a megnyilvánulások Kosztolányi részéről valamiféle szélsőséges lokálpartiotizmus racionalizálásához tartoztak. Sok ember hajlamos ilyesmire. Hogy mindezek hátterében mi zajlott le az elméjében, azt már sosem fogjuk megtudni, de kötelességünk rámutatni, hogy minden kvalitása ellenére szimplán butaságot beszélt.
@lleho: Nem negatívumként használtam. Ironikusan, talán. A nyelvekkel kapcsolatban mutatott enyhén bárgyú kényszerességére, és teljesen pozitívan arra a hatalmas munkásságára akartam ezzel utalni, amit a nemzetnek adott.
Örülök, hogy Kosztolányi-Irás került elő a magyar nyelvvel (és idegen nyelvvel) kapcsolatban. Azt viszont sajnálom, hogy a nemzeti egyeseknek inkább negatívumot, mint pozitívumot jelent.
Hát nem tudom, hogy Kosztolányi "hol élt" 1922-ben, de nem tűnt fel neki, hogy éppen Magyarországon több százezren voltak kétnyelvűek, pl. a kisebbségi németek? Persze ott is létezett a jól meg jobban beszélt nyelv, hiszen az egyik nyelvet tudták jobban, mely valamelyest kiszorította a másikat és egyetlen ember életében a nyelvtudás nem sosem konstans. De összességében a picit tanultabb réteg egyszerre beszélt két nyelvet elég magas szinten.
Jaj Istenem, drága maximalista nemzeti Dezsőnk! Ha ezeket a gondolatait megtartja magának, akkor sokkal bölcsebb embernek gondolná az utókor. :D
@El Vaquero: Oh, kapitány, kapitányom!
@Földönkívüli: Olaszt, németet, hollandot is említi. A többit azért nem, mert nem foglalkozott velük Kosztolányi.
Ahogy már a mozzofantis cikk alatt írtam, ez a tökéletességi mániája oltári baromság. Az ember nem gép, nincs szükség a tökéletességre, a nyelv pedig sem nem vers, sem nem lexikon, hogy tökéletesen lehessen tudni. Az idetaláltál kifejezésre az angol tényleg csak közelítő formulákat tud, nem lehet az egyik nyelvben létező szerkezeteket, logikát, kifejezéseket, szavakat egy másik nyelvben számon kérni, primitív attitűd. Tipikus esete az anyanyelven gondolkodásnak, amely az idegen nyelvi folyékonyság legnagyobb akadálya. A madárnyelvezés is arra utal, hogy Dözsőke nyelvtudása elméleti, akadémiai, papír alapú lehetett, és nem gyakorlati, köznyelvi-anyanyelvi.
Tudom persze, hogy ezt a cikkíró is tudja. Nem is értem, minek idéz fel ilyen nevetséges gondolatokat, ezzel csak azt fogja elérni, hogy megjelenik Grant kapitány, és mehetnek megint szobára :D
"Az európai nyelvek ünnepén utánajárunk, hogy Kosztolányi Dezső mit gondolt az _európai nyelvek_ megtanulhatóságáról." :)
Ehhez képest a cikk szól az angolról és a franciáról, ami két nyelv...