Nyelv és lélek 11.

A teremtés csodája: az ige

Kosztolányit sokat idéztük a nyelvvel kapcsolatosan. Most végre eljött az ideje annak, hogy lelkizzünk is: utánajárunk, költői vagy prózai-e a kefe. Ezúttal azt az esszét mutatjuk be, amelyben egy csodáról van szó. És csoda ide vagy oda: Kosztolányi megelőlegezi a beszédaktus-elméletet.

Molnár Cecília Sarolta | 2012. december 14.

Kosztolányi Dezső nyelvi témájú írásait bemutató sorozatunkban, a – tőle kölcsönzött – Nyelv és lélekben eddig leggyakrabban mégis a nyelvről volt szó, a lelket igyekeztünk, amennyire lehetséges volt (nem mindig sikerült), kihagyni a dologból. De ami késik, az nem múlik: ez alkalommal adunk a léleknek is. A lelkizések közepette ígérhetjük, hogy Kosztolányi modern pragmatikai megfigyeléseit is megismerhetjük.

A Pesti Hírlapban 1933. október 1-jén megjelent Ige című rövid írás nem szófajtani értekezés. Az ige mint a szó, beszéd szinonimája, a teremtő szó megfelelője szerepel az írásban. Kosztolányi alapvetően azon lelkendezik, hogy mennyire csodálatos dolog a beszéd, a nyelvhasználat képessége. Ebből indul ki, és ez is a konklúziója: írása az emberi beszédképesség dicsőítése. Így kezdi:

Sohase lehet eléggé bámulni azon, hogy az ember beszél, és a lehelete mozgatta hangszálaival közölni tudja, amit gondol és érez. Ez a lehelet maga a lélek, maga a csoda.

És ezzel fejezi be írását:

A szó maga a valóság, melyet jelképez, magának a valóságnak veleje, kútfeje és kezdete. Milyen csodálatos a bibliának ez a szózata: „Kezdetben vala az ige.”

Példái között pedig az szerepel, hogy milyen hatása, milyen következményei vannak a „Tűz van” kijelentésnek, ha egy zsúfolt nézőtéren hangzik el, vagy ha egy férfi egy nőnek azt mondja, „Szeretem”. A két helyzet – legalábbis Kosztolányi nézőpontjából – nem sokban különbözik: a világ radikálisan megváltozik az elhangzott szavak által. A kimondott mondatoknak tehát komoly következményeik vannak, cselekvéseket, eseményeket indítanak el.

Prózai vagy költői?
(Forrás: Wikimedia Commons / Evan-Amos)

Sőt, Kosztolányi egyenesen J. L. Austin 1955-ös beszédaktus-elméletét előlegezi meg, amikor azt mondja, a beszéd maga is cselekedet, és mint ilyen, további cselekvéseket (verbálisakat vagy másféléket) indít el. Persze azt is hihetnénk, hogy Kosztolányit első sorban a szó által való teremtés, azaz a művészet érdekli... Hiszen – valljuk be őszintén – a legtöbb hétköznapi mondatunkban nem könnyű észrevenni, hogy a lélek munkál. A Miért áll be mindenki az ajtóba? mint buszon való utazás által ihletett költői kérdés vagy a Fárasszál mást a baromságaiddal! cselekvésre tüzelő felszólítás nem kifejezetten a lélek teremtő erejét fejezik ki.

Kosztolányi Dezső
(Forrás: Wikipédia)

Kosztolányi írásában azonban éppen az a csodálatos, hogy arra emlékeztet minket, hogy ezekben a hétköznapi, sokszor durva kijelentésekben is ott van a csoda, az emberi beszéd csodája.

Az ostobák költői és prózai szavakról beszélnek. Ezeknek a virág költői, de a kefe prózai. Holott a kefe, ha költő veszi kezébe, s fölemeli a végtelenbe, szinte bimbókat hajt.

Örüljünk tehát Kosztolányival a beszédnek, ha mégoly hétköznapi is: valóban csodákat rejthet!