A Kisvakond esete a nyelvhasználattal
Varró Dani felháborodott levelet kapott egy kisgyerekes szülőtől, aki azt panaszolja, hogy milyen „gyerekeknek nem való” kifejezéseket használ a költő egy gyerekkönyv-fordításában. Utánanéztünk annak, hogy az „elkenődik”, a „frászt hoz” és a „hülyén néz” kifejezések szerepelnek-e szépirodalmi művekben.
Nyelvhasználónak lenni azért is nagyszerű, mert az embert bármikor érheti kritika azért, amit mond, sőt, azért is, ahogyan mondja. Nyelvhasználónak lenni még azért is nagyszerű, mert bármikor kritizálhatunk más nyelvhasználókat azért, mert nem a mi elvárásainknak, előítéleteinknek, (urambocsá’) tévhiteinknek megfelelően használják a nyelvet. Különösen igaz mindez az írásbeliségre. A nyelvhasználókban mélyen él az a hit (és az az elvárás), hogy az írott nyelv a végletekig szabályozott: a helyesírástól kezdve a mondatszerkesztési elveken át egészen a szóhasználatig mindenről meg van adva, mit hogyan illik (sőt: kell) leírni. És mivel az írott nyelv hordozója a kultúrának, aki nyelvileg hibázik, az a kultúra ellen is vét, ily módon erkölcsi felelőssége megkérdőjelezhetetlen.
Különösen szorult helyzetben vannak ilyen szempontból az írók és a műfordítók. Ők aztán tényleg a nyelvhasználat koronázatlan királyai. Ennek ellenére még velük is megeshet, hogy az egyszeri nyelvhasználók kikérik maguknak az általuk a nyelv ellen elkövetett merényleteket. Ez történt a minap Varró Dániellel, az egyre kevésbé fiatal magyar költővel és műfordítóval. Hivatalos Facebook-oldalán tette közkinccsé egy szülő levelét, amelyben újabb Kisvakond-fordítását kifogásolja. (Azt talán mondanunk sem kell, hogy a gyerekeknek szóló szövegek szerzőinek a felelőssége meghatványozódik, hiszen a gyerekeket rosszra tanítani tényleg erkölcsi vétség!) Az aggódó szülő levele eképp szól:
Tisztelt Kiadó!
Pár napja került a kezembe a kisfiam óvodájában ez a könyv. Azzal a szándékkal nyitottam ki, hogy felolvasom neki, de felháborodásomra olyan kifejezéseket találtam benne, amik véleményem szerint nem valók mesekönyvbe. Idéznék párat: „Elolvadt a hó, a helyén kis katicák néznek hülyén. Elolvadtak mind a gondok, jókedvű a kis vakondok. Minden vidám – de csak szinte. »Mért pityeregsz, te kis cinke?« »Kipottyantam a fészekből, elkenődtem egész ettől. Itt az anyukámtól messze, kisvakond, el vagyok veszve.« »Cinke, most már semmi gond« – nyugtatja a kisvakond. »Nincs rád többet, aki frászt hoz, hazaszállhatsz anyukádhoz.«” Hülye, elkenődtem, frászt hoz? Magánemberként és szülőként azt gondolom, hogy ilyen, és ezekhez hasonló kifejezéseknek nincs helyük egy gyermekeknek szánt könyvben. Tisztában vagyok azzal, hogy a hétköznapi életben ezek eléggé elterjedtek, és a gyerekek épp elégszer hallhatják őket. Éppen ezért nem kéne még a mesekönyvet is teletömni velük. A könyveknek példát kellene mutatniuk, alternatívát, bőséges, választékos szókincset kínálni a gyermekeknek. Kedves kis versikék, de ebben a formában nem javaslom senkinek.
Üdvözlettel S. M.
Hülyén néz (és nem hülye, ahogy a levél idézi!), elkenődtem, frászt hoz: teljesen hétköznapi kifejezések, a levélírónak abban igaza van, hogy bármilyen hétköznapi szövegkörnyezetben előfordulhatnak. Csak szerinte ez „gyerekeknek nem való”. Végül is vannak ilyen dolgok a világban: nem visszük gyermekeinket szexshopba, kocsmába vagy a traumatológiára, hogy szembesüljenek az élet dolgaival. De hogy a fenti kifejezések is olyanok lennének, amelyektől óvnunk kéne a felnövő generációt? Egyértelműen stigmatizált, a normába bele nem tartozó kifejezések ezek?
A kérdés több szempontból is érdekes. Egyrészt a fenti szavak használatával kapcsolatosan nincsen konszenzus azt illetően, hogy mennyire tartoznak a normához. A Magyar Nemzeti Szövegtárban keresve a frászt hoz alakra szépirodalmi találatot valóban nem kaptunk, csak akkor hozott eredményt a keresésünk, amikor a sajtónyelvi szövegeket is hozzávettük a szűrési feltételekhez. A kifejezés „csúnya” részére, a frász-ra keresve viszont a szépirodalmi korpuszban 65 találatot kaptunk. Tehát legalább nem Varró Dani az első író, aki leírta! A hülyén [csinál valamit] a szépirodalmi korpuszban 116-szor fordul elő. Az elkenődtem alak ebben a formában (és jelentésben!) csak egyetlen találatot hozott, azt történetesen Vas Istvántól. Azt tehát – a korpuszunk alapján – nem mondhatjuk, hogy a fenti kifejezések ne léteznének a szépirodalom nyelvében.
Persze, ettől függetlenül még lehet, hogy ezek a szépirodalmi művek megkérdőjelezhető értékűek, vagy hogy nem adnánk gyerekek kezébe őket. Itt érdemes rátérni a szülői levél érvére, amely szerint azért nem szabad gyerekkönyvbe ilyesmiket írni, mert azokban a nyelv sokféleségét kell bemutatni. Az érv persze önnön farkába harap, hiszen ha a sokféleséget, a gazdag szókincset akarjuk bemutatni a gyermekeknek, akkor éppen hogy minél sokfélébb szót kell használni, nemcsak a viszonylag szűk szépirodalmi normát.
(Forrás: jolka.qwqw.hu)
A fő gond persze az – a levélben ki nem mondott – feltevés, hogy vannak jó, szép, rendes, értékes szavak, és vannak rossz, csúnya, rendetlen, értéktelen szavak. A levélíró által kipécézettek szerinte az utóbbi kategóriába tartoznak; emiatt kell gyermekeinket ezektől megvédenünk. Aki így gondolkodik, azt felejti el, hogy a szavaknak önértékük nincsen, de még a stilisztikai minőségük is leginkább a kontextusban derül ki, és nem önmagában. Az idézett kontextus pedig – Varró Dániel fordítása – a legkevésbé sem tűnik olyan szövegkörnyezetnek, amelyben ezek a szavak sértőek, bántóak lennének, hogy tőlük bárkit meg kelljen védelmezni.
Végül van még egy kérdés, amely felvetődik a levél kapcsán: olyat olvassunk a gyereknek, amit ért, ami közel áll a világához (a világunkhoz), ami természetes, vagy olyat, ami évszázados érték ugyan, de igen távol áll tőlünk? Varró Dani vélhetően a kis befogadókra (meg a rímekre) gondolva fordította így a szöveget: teljesen hétköznapi, befogadható nyelven. A veretesebb kifejezéseket valószínűleg nem abban az életkorban tanulja meg a gyerek, amelynek ez a könyv szól. Itt a lényeg a sztori és a párbeszédek dinamikájának a megértésén van.
Nyelvészeti ismeretterjesztő portálnak lenni azért nagyszerű dolog, mert minden olyan esetben, amikor a nyelvhasználók kifakadnak, és tévhiteken alapuló elkeseredésükben egymásnak feszülnek, mi leírhatjuk, hogy peace, nem eszik olyan forrón a kását, a nyelv végtelen gazdagsága például azért végtelen, mert nagyon sokféleképpen lehet használni, és ha valaki nem pont úgy használja, ahogy mi elvárnánk, az lehet idegesítő, de a kultúra elleni erkölcsi vétség semmiképp.
Két oldalról is meg tudom közelíteni a problémát, egyrészt mint Lázár Ervin műveinek egyik angol fordítója, másrészt mint aki több egyetemen is hallgatott nyelvészetet. A nyelvészeti megközelítés szerint valóban megengedhető ezeknek a szavaknak a használata. De mivel műfordításról van szó, a kérdés inkább az, mi volt az eredeti? Nem szó szerint kell fordítani, természetesen, de a szöveghűség annyit megkövetel, hogy a lehetőséghez képest kövessük az eredeti szöveg hangulatát és stílusjegyeit. Ha az eredeti szöveg szlenget használ, akkor a fordítás is használjon szlenget. Én rengeteg időt töltök ell annak mérlegelésével, hogy melyik angol szó vagy kifejezés adja vissza leginkább Lázár Ervin szavainak a hangulatát, mert a végeredmény szempontjából nagyon nem mindegy.
Szerintem
Varró Dániel elég hülyén nézhetett a levélre,
de elkenődni biztos nem kenődött el tőle.
Inkább a frászt hozta rá, vagy legalábbis kiverte tőle
a víz (ami veríték vagy verejték),
mivel köztudomásúlag a gyerekei is részt
vesznek az alkotó folyamatban bétateszterként.
:))
Azért valahol igaza van annak a szülönek.!! Hiszen ebben az esetben nem egyszerüen szépirodalomról, (ahol természetesen megengedhetö) van szó, hanem speciálisan gyerekirodalomról. A gyerekirodalom ha jó, akkor nem csak szórakoztatja azt a gyereket, hanem neveli is. Alkalom úgyís adódik majd az élet folyamán, hogy ilyen kifejezések is megismerjen.
@Grant kapitány: és végülis a köznyelvben és szépirodalomban egyaránt előforduló "geci" akkor stigmatizálandó vagy sem? nem értem a mondanivalód.
"Azt tehát – a korpuszunk alapján – nem mondhatjuk, hogy a fenti kifejezések ne léteznének a szépirodalom nyelvében."
Ha jól értem, akkor itt az érvelés kb. az akar lenni, hogy ez vagy az a kifejezés előfordul a szépirodalom nyelvében, tehát szépirodalmi normáknak is megfelel, ezért aztán nem volna fair dolog elítélni a használatát irodalmi műben és stigmatizálni. Ez azonban manapság már nevetségesen gyenge érvnek számít.
Itt van például Kemény István verse, a "Koboldkórus délelőtti dala", ami még a 90-es években megjelent egy "Szép versek" kötetben is!
(www.szepiroktarsasaga.hu/Videovers/Kem%C3%A9ny_Istv%C3%A1n ) Benne ezt a sort olvashatjuk:
"Gecik vagyunkl, geciségeket is mondunk."
Ennek fényében könnyen belátható, hogy mekkora értelmetlenség "viszonylag szűk szépirodalmi normá"-ról beszélni, mert ha még a "geci" szónak is van szépirodalmi használata (márpedig eszerint van neki), akkor ilyen norma nyilvánvalóan nem létezik.
..olyat olvassunk a gyereknek, amit ért, ami közel áll a világához (a világunkhoz), ami természetes, vagy olyat, ami évszázados érték ugyan, de igen távol áll tőlünk?
Aka kötelező olvasmány? Avagy: alias ajánlott irodalom?