Szent roston – másodszor
Vajon miért pezsdül fel az élet ilyenkor a fagyos szőlőhegyeken Európa-szerte, holott január közepén sem metszeni, sem kapálni nem lehet? Lehet, hogy egy kósza népi etimológia az alapja egy kontinensen átívelő népszokásnak? Horror az Ibériai-félszigeten, látogatás egy párizsi zeneszerzőnél és borospincék minden mennyiségben – Szent Vince emléknapján.
Ha szeretjük a jó bort, nézzünk gyorsan a hőmérőre – Vince napja, január 22. ugyanis fontos időjósló nap a szőlősgazdáknak. Ha fagypont feletti hőmérséklet van, olvad a hó, süt a nap, akkor a hagyomány szerint jó bortermés várható. Ellenkező esetben azonban rossz év vár a bortermelőkre. A regulának több megfogalmazása is ismert.
Hogyha szépen fénylik Vince, megtelik borral a pince.
Ha (meg)csordul Vince, tele lesz a pince.
Ha fénylik Vince, tele lesz a pince.
Ha megcseppen Vince, megtelik a pince.
(Forrás: Wikimedia Commons / richard noyes / CC BY-SA 2.0)
Amellett azonban, hogy élénken figyelik a szőlőtulajdonosok az időjárást ezen a napon, még számos mást is tehetnek a jó termés érdekében. Egyes helyeken ezen a napon lemetszettek egy vesszőt a szőlőről, s ezt az úgynevezett vincevesszőt a szobában vízbe állították. Abból, hogy mikor és hogyan hajtott ki bent a melegben a vessző, a következő évi termés minőségét és mennyiségét jósolták meg. Másutt megöntözték a szőlőskert sarkait borral, vagy hurkát, kis gömböcöt aggattak a karókra – mindezt abban a reményben, hogy így nagyszerű termés lesz. Akármit is tettek azonban a gazdák, mindenképpen ki kellett menni a szőlőhegyre, lehetőleg cimborákkal, és iszogatni egy kicsit. Vajon hogy kapcsolódott össze Szent Vince emléknapja a szőlőműveléssel?
Zaragozai Szent Vince
Január 22-én az egyház egy spanyol szentre emlékezik. Szent Vince születésének körülményei nem egészen tisztázottak. Míg a legtöbb helyen az észak-spanyolországi Huesca városát jelölik meg születése helyéül, a spanyol Wikipédia szerint az is elképzelhető, hogy a Huescától mintegy 70 kilométerre délre fekvő Zaragozában látta meg a napvilágot – valamikor a 3. század második felében. Abban egyetértenek a források, hogy a fiú az egyház szolgálatába állt és a zaragozai püspök, a későbbi Szent Valér hitvalló diakónusa lett.
Arról, hogy mi történt Szent Valérral, meglehetősen ellentmondásos információkat találunk. Egyesek szerint Vincével egy időben vértanúhalált halt, mások szerint száműzetésre ítélték: egy, a mai Barbastro városának közelében található Enet nevű helyen élt 315-ig.
A szépen prédikáló diakónus az utolsó nagy keresztényüldözés áldozata lett. A keresztények utáni hajtóvadászat Diocletianus és Maximianus császárok uralkodásának idején, 303-ban kezdődött. Vincét feltehetőleg 304-ben, Valenciában érte utol végzete. A fiatal papot válogatott kínzásoknak tették ki. Többek között őt is rostélyon sütögették, mint majdnem fél évszázaddal korábban az ugyancsak spanyol születésű Szent Lőrincet. A legdurvább beszámolók szerint a sütögetés előtt Vincét többek között keresztre feszítették, megkorbácsolták, húsát feltépték és megnyúzták. További sanyargatások után végül Vince mártírhalált halt.
(Forrás: Wikimedia Commons )
A testet azonban nem engedték eltemetni, hanem kidobták a szántóföldre, hogy a kutyák vagy a keselyűk takarítsák el maradványait. Ezt azonban egy nagy madár – varjú vagy sas – megakadályozta, így a holttestet inkább zsákba varrták és a Turia folyóba vetették, mely a tengerbe sodorta. A víz azonban kidobta magából Szent Vince maradványait, s így végül feltehetően Valencia külterületén temették el. Mások szerint a tenger a tetemet egészen a Gibraltári-szorosig, pontosan a mai Szent Vince-fokig (Cabo de São Vicente) vitte, ahol síremlékét varjak őrizték. Végül a szent maradványait Lisszabonba szállították, a Santa Maria Maior katedrálisba. A mártírhalált halt szent egy ruhadarabját (stóláját vagy tunikáját) sokáig Franciországban őrizték, s itt a takácsok már a 13. században védelmezőjüknek tekintették a szentet.
Szent Vince a patrónusa a portugál fővárosnak, Lisszabonnak, a spanyolországi Valenciának és a Madeira szigetén található São Vicente községnek. Emellett a szőlőművesek és az ecetkészítők, valamint a takácsok védőszentje.
Vince, a szőlő és a szamár
Röviden ennyit tudunk Szent Vincéről – sehol egy szőlőszem vagy egy boroshordó. Pedig elsősorban Franciaországban, de másutt is erős kapcsolatot tételeznek fel Szent Vince és a szőlő között. Amerikában még szőlőfajtát is neveztek el róla. A szent és a növény közti kapcsolatot a legtöbben magának a Vince névnek tudják be. Azt feltételezik, hogy hajdanában a latin vinum ’bor’ szóból származó francia vin ’bor’ tövet vélték fedezni a névben – tehát népi etimológiáról van szó. A Vince név valójában a vincere ’győzni, nyerni’ latin szóhoz köthető, csakúgy, mint a Viktor, Viktória ’győző, győztes’ nevek. Maga a Vince a latin Vincentinus ’győztes’ név rövidülése.
(Forrás: Wikimedia Commons / Naotake Murayama / CC BY 2.0)
Vincent d’Indy (1851–1931) párizsi születésű zeneszerző volt. Társaival ő alapította a Schola Cantorum de Paris zeneiskolát, melynek egyik első igazgatója is volt. Az iskolában elsősorban a gregorián dallamokat és a 16-17. század dalait oktatták. D’Indy 1875-ben szimfóniát komponált Hunyadi János tiszteletére (Op. 5).
A népi etimológiáknak két változatát is sikerült fellelnünk. Mindkettő a Vince név francia megfelelőjéhez, a Vincenthez kötődik. Ennek kiejtése magyaros átírással leginkább [venszan] formában adható vissza. Olvasóink azonban meg is hallgathatják a név franciás kiejtését, Vincent D’Indy francia zeneszerző nevében. A Vincent névhez hasonlóan kell kiejteni a franciában a vin ’bor’ és a cent ’száz’ szavak sorát is. Ez lehetett az alapja annak, hogy egyesek szerint a nevet ’százszoros bor’-nak értelmezték. Mások szerint a Vincent névben a vin ’bor’ és a sang ’vér’ szavak összetételét hallották bele, és a ’szőlő vére’-ként értelmezték. Ennek az lenne a magyarázata, hogy ha a nedvkeringés beindulása után lemetszünk egy szőlővesszőt, kibuggyan a „szőlő vére”.
(Forrás: Wikimedia Commons / 4028mdk09 / CC BY-SA 3.0)
Létezik nyelvészkedéstől mentes magyarázat is Szent Vince és a szőlő, pontosabban a szőlőmetszés kapcsolatára. A történet szerint Vince egyszer szamarával haladt az úton, s megállt a szőlőben dolgozó munkásokkal beszélgetni. Közben a szamara lelegelte néhány tőkéről a vesszőket. Később a szőlőben dolgozók észrevették, hogy a szamár által megrágott töveken sokkal dúsabb a termés, így ezután tél végén ők is levágták a szőlővesszőket. Így találta fel Szent Vince szamara a metszést, mely máig az egyik legfontosabb munka a szőlőkben.
Vincellérek Magyarországon
A hazai szőlőskerteket sem kerülte el a népi etimologizálás. Bármilyen csábító is azt gondolnunk, hogy a magyar vincellér ’szakképzett szőlőmunkás’ szó Szent Vince nevéből ered, nem ez a helyzet. A magyar nyelv történet-etimológiai szótára szerint a szó nyugati szomszédainktól került hozzánk. A bajor-osztrák weinzierl ’szőlőmunkás’ szó végső soron a latin vinitor ’szőlőmunkás’ szóból ered. Tehát a vincellér szó valóban rokonságban áll a latin vin ’bor’ szóval – ellentétben Vincével. A Nyitra környéki palócoknál a weinzierl szó pedig népetimológiával vincúrra magyarosodott.
(Forrás: Wikimedia Commons / Politikaner / CC BY-SA 3.0)
A pincér szót a nyelvújítás korában képezték a pince szóból, német mintára (Keller ’pince’ > Kellner ’pincér’).
A vincellér szó eleje meglehetősen hasonlít pince szavunkra. Így nem meglepő, hogy Vas megyében pincellér alakban is feljegyezték a borospince körül szorgoskodó munkás megnevezését (újabb népetimológia). Az viszont feltehetően sokakat meglep, hogy a 14. század óta adatolható pince szónak egy egészen más italhoz van köze. Ez ugyanis a szláv pivo ’sör’ származéka. Az átvett alak valószínűleg *pivnica lehetett, melynek eredeti jelentése ’sörraktár’ volt.
A vincellér szó több ormányosbogár nevében is megjelenik. A szőlő károsítói közé tartozik a hamvas vincellérbogár (Otiorhynchus ligustici). Más, hasonló fajok is a szőlőmunkás nevét viselik, bár nem fogyasztják a szőlő levelét. Ide tartozik a barázdáshátú vincellérbogár (O. sulcatus), a kallóvincellér vagy aranypikkelyes gyalogormányos (O. fullo) és a szamócavincellér vagy apró gyalogormányos (O. ovatus).
(Forrás: Wikimedia Commons / Siga / GNU-FDL 1.2)
Már csak egy kérdés vár tisztázásra. Hogy kezdődhetett Szent Vince tisztelete Magyarországon, oly távol Valenciától, Lisszabontól és Franciaországtól? A kérdésre biztos választ nem tudunk adni. Annyi bizonyos, hogy Vince alakja már az I. István által, feltehetően 1031-ben készíttetett miseruhán, a későbbi koronázási paláston is feltűnik. A szent közép-európai tisztelete feltehetőleg Boroszlóból (Wrocław, Lengyelország) indult el, ahová ereklyéiből is került. Az itteni Szent Vince templomot az 1500-as években szentelték Szent Vincének. Magyarországon Zaragozai Szent Vince templomot ugyan nem kapott – de a szőlősgazdák itt is élénken figyelik az időjárást január 22-én, egy pohár borral a kezükben.
Források, további olvasnivaló
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára
Új magyar tájszótár
Jolsvay – Steinmann – Szily: A magyar állatvilág szótára
Fercsik – Raátz: Keresztnevek enciklopédiája
Diós István A szentek élete. Szent Vince
Mátray: Keresztneveink. Szentek, vértanúk
Tátrai – Karácsony Molnár: Jeles napok, ünnepi szokások
Zaragozai Szent Vince a magyar, angol és spanyol Wikipédián
Katolikus Lexikon: A magyar koronázási palást
A koronázási palást (Magyar Nemzeti Múzeum)
Szent Vincéhez kapcsoló legendák, ábrázolások (spanyolul)
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (40):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Hát ez az ICH BIN bizony az arámból került a németbe (a gótba). Körülbelüli fordítás: ichá-biná = van-rész (enmagam), amiben a K/Ch, vagyis a "második" K szerepel. Aztán, jóval később, ebből lett az anglicskaja áj-em.
Ezek a kelták (galáták, Galilea), majd a gótok sajnos mindig lemászkáltak a délvidékre, ahol a sémi nyelvek voltak és vannak. Az meg nagyon nehéz a nyelvészet számára, mert nem latin bötvekkel van írva - akkor meg minek.
@szigetva (30):
Ha közbevakkanthatok: pontosan, bár nekem vesszőparipám, hogy mekkora előítélet, hogy „a magyar nyelv nem változott ezer év alatt" (bár ez tényleg többször szóba került már itt is). Dehogynem. Ha odaadnák egy mai embernek a HB-t egy latin nyelvű kódex lapjai között, biztos nem venné észre, hogy az a lap „magyarul" van.
Félretéve a helyesírás nemlétét, illetve azt, hogy szakszöveg és archaizál (lévén egy berögzült szövegről van szó, lásd a másolás bizonytalanságait), hallás után csak foszlányokat értenénk belőle, az egész egybefolyna.
@bloggerman77: „a Tudor-kor elején pl. a mai 'I am'" helyett még az 'ik/ich been' szerkezetet használták” Az angol ic a 12. sz.-ban lett i [í], muszáj is volt neki, ha el akarta érni a mára őt [áj]-já tevő nagy magánhangzó-csúszkát, ami a Tudor kor elejére már nagyjából lejátszódott. Észak-Angliában maradt még [ik] 1400 körülig (még mindig a Tudor kor előtt vagyunk), délen nagyon elszórtan. De a standardban több mint 800 éve nincs [ik]. A szintén 12. sz.-i HB iv [iü]-je sem mondható nagyon hasonlónak a mai [ő]-höz.
@bloggerman77: Idézlek: „ lásd az óangolt a mai angolhoz viszonyítva”, hiába említed később a középangolt, hiszen az óangol—mai angol viszonylat a magyar esetében nen is dokumentálható, tehát ezzel nem lehet érvelni.
Miért pont a személyes névmások állapota lenne itt döntő? Olvastad a Fejes linkelte cikket?
@bloggerman77: Kikkel, milyen körülmények között, milyen szöveggel?
@szigetva:
Ráfaragtál, próbáltam. :)
@szigetva:
"Össze-vissza beszélsz. Az óangol és a mai angol közt kb 1000 év van, a HB és a nyelvújítás közt viszont kb 600 év. "
***
Olvasni nem ártana, mert az óangolt ÉS a 14. századi középangolt IS említettem, de ez az apróság ne zavarjon.
Kérlek, mutass olyan átlagos átlagműveltséggel rendelkező angolt, aki tisztában van azzal, hogy a Tudor-kor elején pl. a mai 'I am'" helyett még az 'ik/ich been' szerkezetet használták, és ez az átlagangol (aki tételezzük fel nem tanult németül sosem) felismeri-e az 'ik been'-ben a mai 'I am' elődjét...
Mutass egy hasonló erejű változást a 14-15. századi magyar nyelvemlékekből a mai magyar nyelv személyes névmásait illetően.
(Az nem ér, hogy az "Ő" helyett az '"Ű"-t használták, mert ez közelmúltig élő nyelvjárási eltérés.)
@bloggerman77: „Facebook-tagozatos középiskolában végzett nímandoktól talán.” Te már próbáltad, vagy csak véleményed van?
@szigetva:
Facebook-tagozatos középiskolában végzett nímandoktól talán. Akiknek a szókincse kimerül egyetemista létükre a "vok" "am" meg a xDxD használatában, azoknak valóban nagy falat pl. a HB megértése.
Azért gondolom nem a betűhív átiratot fordíttatod velük, mert az elég hamis eredményt hoz, hiszen nyelvészek sem értenek egyet az olvasatában. :)
@Fejes László (nyest.hu):
A 15. században a magyar országhatár a mai Bosznia közepén volt. Érdekes, mégsem hallottam senkit, aki ne Magyarországnak hívná...
@bloggerman77: Az nem igazán esett egybe a mai Németország-fogalmunkkal, tekintve, hoyg Itália közepéig leért. Ennyi erővel Róma a középkorban Németországban volt... vagy Olaszország volt északabbra?
@bloggerman77: FYI http://seas3.elte.hu/delg/publications/modern_talking/kapcsateresztekmesteri.html
@bloggerman77: Össze-vissza beszélsz. Az óangol és a mai angol közt kb 1000 év van, a HB és a nyelvújítás közt viszont kb 600 év. A Halotti Beszédet egyáltalán nem érteni mai anyanyelvi ismeretekkel, az egyetemen prímán lehet egy-egy mondatrészlet fordítását kérni a hallgatóktól, többnyire fogalmuk sincs. De ezeket a köröket már többször lefutottuk, hitek ellen pedig felesleges érvelni.
@szigetva:
"Azt a téveszmét, hogy a 13.-tól a 18. századig ne változott volna a magyar nyelv már sokan, sok helyen cáfolták."
**
Megértést gátló változás nem történt. Ezzel szemben lásd az óangolt a mai angolhoz viszonyítva, vagy akár még a 14. századi középangolt is... Ha egymás mellé teszel 14. századi angol szöveget meg a mai fordítását, sok helyen még csak nem is hasonlítanak (de ezt gondolom te is nagyon jól tudod), nemhogy szókészletben, szórendben, nyelvtani formákban sem.
Egy 15. századi magyar szöveget nem kell lefordítani mai magyarra, megértjük. A megértést nehezítő "deákosságok" a művelt magyar nyelvbe a 16. századtól épültek be, és a barokk korban szabadultak el úgy, hogy a nyelvújítóknak kellett ezeket kigyomlálni.
@Fejes László (nyest.hu):
'Ez terminológiai idétlenkedés. Amikor valaki középkori Olaszországról beszél, kigúnyolják, hogy akkor olyan nem volt. Ha valaki a középkori Németországról beszél, akkor viszont mindenki hallgat.'
**
Mert középkori Németország volt, csak akkor a Német Nemzet Szent Római Birodalmának nevezték. Ez az egységes állam esett szét formális keretű birodalommá 1648-ban, ami 1805-ben szűnt meg Napoleon által, és egyesítették újra a poroszok 1871-ben.
Ilyen állam Olaszország esetében nem volt.
@bloggerman77: A nyelvi változások gyakran robbanásszerűek. Egy olyan egyszerű folyamat, mint a tővéghangzók lekopása és a Horger-törvény teljesen átszabja a szótagstruktúrát, új mássalhangzó-kapcsolatok jönnek létre, melyek új hasonulási folyamatokat tesznek lehetővé, melyekből új hangok születhetnek, és ezek fonémastátuszt is nyerhetnek, különösen, ha ezt jövevényszavak is elősegítik; ezzel párhuzamosan eltolódnak a morfémahatárok, és ez új analógiákat hoz létre, ami átalakítja a morfológiát, és pl. ahol homonímiák jönnek létre, vagy más félreértések adódhatnak, ott a szintaxist is.
A társadalmakban is előfordul, hogy viszonyok századokon át fennállnak, aztán hirtelen minden borul, és egy idő után kialakul egy újabb egyensúlyi helyzet, melyben a változások lassabbak. Nincs ez másképp a nyelveknél sem (ami persze nem jelenti, hogy ugyanúgy van).
@bloggerman77: Ez terminológiai idétlenkedés. Amikor valaki középkori Olaszországról beszél, kigúnyolják, hogy akkor olyan nem volt. Ha valaki a középkori Németországról beszél, akkor viszont mindenki hallgat. Lőrincet a spanyolok is spanyol szentként tartják számon, függetlenül attól, hogy persze lehet kukacoskodni azon, hogy mikortól beszélhetünk spanyolokról. (Különben is, a spanyol a hispán megfelelője, szóval már csak ezért sem érdemes ilyesmin rugózni.)
@bloggerman77: A spanyolban is a 15. századig volt [c], [dz], [sz], [s], [z], [zs] hang, aztán látszólag egyszer csak, alig két századdal később maradt belőle [sz], [th] (de ez is csak a spanyolországi nyelvjárásokban) és [ch]. Ezt úgy kell elképzelni, ahogy szigetva írta: a változás egy kisebb közösségben elindul, de sokáig nem tekintik változásnak, aztán amikor úgy gondolják, hogy már többen használnak valamit úgy, mint így, akkor azt mondják, hogy lezajlott a változás (vagy ha éppen abból a nyelvváltozatból lesz a nagy presztítzsű).
@bloggerman77: A "spanyolok" alapvetően ma is csak annyit jelent, hogy "hispániai", régen is ezt jelentette (ez csak annyiban módosult, hogy a portugálokra nem mondjuk, hogy spanyolok). A 'Spanyolország' mai latin megfelelője is Hispania. Mivel olyan, hogy "spanyol nép", nincs: vannak kasztíliaiak, aragóniaiak, andalúzok stb. Az, hogy éppen a kasztíliait nevezik spanyol nyelvnek (ami a nyelvi kisebbségeknek nem is tetszik), csak azért van, mert ez a nyelvváltozat terjedt el világszerte, és az országban is hivatalos valamennyi régióban.