Párok vagy sem,
avagy próbálta már hármasban?

Kényes téma, és nagyon diplomatikusan kell fogalmaznunk. A párosítgatás ingoványos terület. Izgalmasabb az az eset, amikor nem párok, hanem egy hármas figyelhető meg.

Már említettem, hogy Adrienn nevű olvasónk nyolc kérdést tett fel egyszerre, ezek közül kerítek most sort a következőre, ami a magyar magánhangzók rendszerére vonatkozik.

A magyarban milyen alapon nevezünk két magánhangzót „párnak”? Pusztán az írásképük alapján? Mert azt figyeltem meg, hogy míg egyes párok tagjait csak a hangzásuk hossza különbözteti meg egymástól (i-í, u-ú, ü-ű), addig más magánhangzópárok között kvalitatív különbség is van (a-á, e-é, o-ó, ö-ő).

Világos, hogy Adrienn itt páron rövid–hosszú párt ért. A hangrendszerben más szempontokból is lehet párosítani a magánhangzókat, és a kérdés arra vonatkozik, hogy a rövid–hosszú párok tagjai mintha nem (mindig) csak a hosszúságukban térnének el egymástól.

A hagyományos strukturalista hangtanban élesen megkülönböztetik a beszédhangok tanulmányozását, amit fonetikának hívnak, a hangrendszer tanulmányozásától, a fonológiától. A fonetika azzal foglalkozik, hogy hogyan jelennek meg a beszédhangok a maguk fizikai valóságában (akusztikai szempont), hogy hogyan képezzük őket (artikulációs szempont), és hogy hogyan fogjuk fel őket (percepciós szempont). Ezzel szemben a fonológiában a beszédhangok akusztikai, artikulációs és percepciós jellegzetességei csak kisebb jelentőséggel bírnak, ott csak az számít, hogy hány dimenzióban vannak fontos (a nyelvi rendszerben szerepet játszó) különbségek a hangok között. Először nézzük meg, hogy Adrienn kérdésére fonetikai szempontból mit mondhatunk.

Fonetikailag – nagyon elnagyolva a hangtani jellemzést, madártávlatból tekintve – a magyar magánhangzókat négy dimenzióban érdemes jellemezni: hosszúság, nyíltság (a szájüreg nyitottsága, amit az állkapocs és a nyelv együtt határoz meg), nyelvállás (előrébb, illetve hátrébb képzés) és az ajak kerekítettsége. Ezeket a dimenziókat itt artikulációs szempontból neveztem meg, de mindegyiknek közvetlen, mérhető akusztikai következménye is van, és ezeket a hallgatók a percepcióban is érzékelik. (Az akusztikai, az artikulációs és a percepciós szempont esetleges ütközései végképp olyan részletek, amelyekbe itt nem érdemes belemenni.)

Pár
(Forrás: Wikimedia Commons / Martin Strachoň / GNU-FDL 1.2)

Adrienn megfigyelése fonetikailag helyes. Valóban az a helyzet, hogy ha hosszúság szerint két fokozatba soroljuk a magyar magánhangzókat (rövid és hosszú magánhangzók), és ezeket nyíltság szempontjából is csoportokba soroljuk, akkor csak a zárt magánhangzók között találunk pontos rövid–hosszú párokat (i és í, u és ú, ü és ű):

	Nagyon nyílt	Nyílt	Félig nyílt	Félig zárt	Zárt
Rövid		a, e	o, ö		i, u, ü
Hosszú	á			é, ó, ő	í, ú, ű

Fonetikailag tehát csak annyit mondhatunk a nem zárt magánhangzókról, hogy őket nem tudjuk rövid–hosszú párokba sorolni. Az a–á, e–é, o–ó és ö–ő párok, amelyeket rövid–hosszú pároknak érzünk (és a helyesírás is így ábrázolja őket), fonetikailag nem azok.

Nem pár
(Forrás: Wikimedia Commons / mrhayata / CC BY-SA 2.0)

A másik két dimenzióban (nyelvállás és ajakkerekítés) szintén furcsa aszimmetriákat figyelhetünk meg. Egyrészt az á annyira nyílt, hogy sem nyelvállás, sem ajakkerekítés szempontjából nem könnyű besorolni. Ha az állkapcsunkat annyira kinyitjuk, amennyire az á képzésénél, akkor már nehéz az ajkunk kerekítettségéről beszélni, mert sem a kerekített magánhangzókra jellemző „csücsörítést”, sem pedig a nem kerekített magánhangzókra jellemző ajak-széthúzást nem tudjuk rendesen produkálni. Másrészt ha a nyelvünket annyira leszorítjuk, mint az á képzésénél, akkor az előre–hátra mozgatásban nem nagyon van játékterünk. A gyakorlatban hallunk (és mérhetünk) kicsit előrébb és kicsit hátrébb képzett á hangokat is.

Másrészt az ajakkerekítéses és a nem kerekített magánhangzók között csak az elölképzett magánhangzók között van különbség, mert a hátulképzettek (ha az á-t a fenti okok miatt leszámítjuk) csak kerekítettek vannak: a, o, ó, u, ú. Az elölképzett magánhangzók között vannak kerekítettek is (ö, ő, ü, ű) és nem kerekítettek is (e, é, i, í), de „igazi” párok, amelyek csak a kerekítésben különböznek egymástól, itt is csak a zártak között vannak: i–ü és í–ű.

Térjünk most vissza Adrienn kérdésére: Az írásképükön kívül milyen alapon nevezzük mégis egymás párjainak a magyarban az a–á, e–é, o–ó, ö–ő párok tagjait? Ha fonetikailag nem azok, akkor érdemes a fonológiai szempontokat szemügyre venni. Nézzük, hogy „rendszertanilag”, vagyis a hangzásukon és képzésükön túl a magyar nyelvi rendszerben betöltött szerepük alapján mit tudunk róluk mondani.

Nem pár
(Forrás: Wikimedia Commons / Dimple shaileshbhai patel / CC BY-SA 3.0)

Amikor rendszerbeli összefüggésekről beszélünk, olyanokra gondolunk, mint például hogy egyes névszótövek alakjaiban váltakozást figyelhetünk meg ezeknek a pároknak a tagjai között: nyár–nyarat, réz–rezet, víz–vizet, ló–lovat, kő–követ, kút–kutat, tűz–tüzet. (Kevés ilyen névszótő van, de azok viszonylag gyakoriak.) Ilyen jelenségekből gondolhatjuk, hogy ezek a magánhangzók valóban egymás párjai, és fonológiailag csak a hosszúságbeli eltérésük fontos.

Csakhogy a fonológiai megközelítés kényes téma, és nagyon diplomatikusan kell fogalmaznom, mert a modern elméleti nyelvészetben nagy viták vannak arról, hogy egyrészt mennyire távolodhatunk el a fonológiaban a fonetikától (mennyire érdektelenek a fonológiában a tisztán fonetikai különbségek), és másrészt hogy mennyire éles a határ a fonológia és az alaktan (morfológia) között, vagyis hogy melyik szabályszerűségek tekinthetők valóban hangtaninak, és melyikek inkább alaktaninak. A fenti tőbeli magánhangzó-váltakozások például jól láthatóan nem tulajdoníthatóak az illető magánhangzók hangtani környezetének, hiszen egészen hasonló felépítésű töveknél nem figyelhetők meg: gyár–gyárat, méz–mézet, dísz–díszt és így tovább.

Másrészt ha a váltakozás tényéből fonológiai rokonságra, párok létezésére következtethetünk, akkor vajon miért ne tekintenénk egymás hangtani párjának az sz és az l mássalhangzókat azon az alapon, hogy a tőtől függően váltakoznak egymással egyes szám második személyű igealakokban, például a hallasz és a hozol? Valamiért magától értetődőnek vesszük, hogy itt a váltakozás nem a hangtani rokonság bizonyítéka, hanem csak történeti véletlen, hogy éppen az sz és az l mássalhangzók vesznek részt a váltakozásban. (Pedig ráadásul itt a váltakozás környezetének igenis a hangtani természete számít: a szibiláns-, vagyis sz/z/s/zs végű tövek után áll -l-es toldalék, a többi tő után pedig -sz-es.)

Nem pár
(Forrás: Wikimedia Commons / Graham Crumb / CC BY-SA 3.0)

Szóval a váltakozáson alapuló hangtani párosítgatás ingoványos terület, de ha mégis rátévedünk, akkor a helyesírásban rövid–hosszú párokként jelölt magyar magánhangzók valóban párokat alkotnak. Az a–á és az e–é összepárosítását még egy másik váltakozás is alátámasztja. A magyarban ugyanis a rövid nyílt magánhangzóra végződő tövek végén sok alakjukban hosszú magánhangzó jelenik meg: alma, de almát, illetve kefe, de kefél.

Ha már itt tartunk, érdemes röviden áttekinteni, hogy a magyar magánhangzók közötti többi fonetikai különbség közül melyikeknek lehet fonológiai jelentősége a váltakozások alapján. Például a fent említett i–ü és í–ű párok, bár fonetikailag szép szabályosak, fonológiailag mégis érdektelenek, mert nincs olyan szabályszerűség a magyarban, amiben ezek a magánhangzók váltakoznának egymással. Viszont megfigyelhetjük, hogy az említett hallasz és a hozol alakokban a tövet követő magánhangzó is váltakozik: az elsőben nyílt, míg a másodikban félig nyílt nyelvállású magánhangzó szerepel. Hasonló váltakozást figyelhetünk meg a névszóragozásban is: holdat, de zsoldot; földet, de kürtöt. Ezen az alapon mondhatjuk, hogy az a–o és az e–ö fonológiai párokat alkotnak, méghozzá nyílt–félig nyílt nyelvállású párokat.

Nevezetes magánhangzó-váltakozások vannak még a magyarban a magánhangzó-illeszkedés (magánhangzó-harmónia) nevű jelenséggel kapcsolatban is. Ebből a szempontból is felállíthatunk párokat:

	Hátulképzett	Elölképzett
1.	a házban	e mézben
2.	á háznál	é méznél
3.	o látnok	ö ülnök
4.	ó házról	ő mézről
5.	u házunk	ü mézünk

Látható, hogy az 1. sorban a nyílt magánhangzók alkotnak párt, míg a 2. sorban a nagyon nyílt á és a félig zárt é. Tehát úgy tűnik, hogy fonológiailag itt csak a képzéshely szerinti különbségük számít, és egyébként is láttuk, hogy az a–á és az e–é minden egyéb különbségük ellenére fonológiailag rövid–hosszú párokat látszanak alkotni. A 3. és a 4. sor között is hasonló okokból lényegtelen a nyíltságbeli különbség. Végül a 6. sor valószínűleg csak történeti véletlenek miatt hiányzik, mert a régi nyelvben volt például -úl/-űl váltakozás (mai: -ul/-ül), nyelvjárásokban pedig ma is létezik még -rúl/-rűl (standard: -ról/-ről).

Ennél izgalmasabb az az eset, amikor nem párok, hanem egy hármas figyelhető meg a magánhangzó-illeszkedésben: házhoz (hátsó nyelvállású), de mézhez és földhöz (első nyelvállású). Ennek a hagyományos elnevezése ajakkerekítés szerinti magánhangzó-illeszkedés, és kizárólag ezek között a rövid magánhangzók között figyelhető meg. Vagyis a hagyományos elemzés szerint itt arról van szó, hogy az o-nak nemcsak az ö az elölképzett párja (ld. a fenti táblázat 3. sorát), hanem néhány esetben az e is. (Megjegyzendő, hogy azokban a nyelvjárásokban, amelyekben létezik félig zárt rövid [ë] hang, ebben a hármas váltakozásban az a beszédhang szerepel, míg az a–e párban a nyílt e hang.) Másrészt viszont ezek szerint létezik egy elég magányos e–ö (nyelvjárásokban [ë]–ö) pár is, amelynek tagjai között viszont csak a kerekítettség szempontjából van fontos fonológiai eltérés.

Kapcsolódó tartalmak:

• Nem vagyunk slamasztikában!
• Véleményünk a fejedelmi többesről és társairól
• Hosszú válasz a rövid válaszokról
• A csacsi nem csücsörít
• Két rejtélyes személyrag
• Az egér és a sügér meccse
• Hányféle vegyes hangrend van?

Hasonló tartalmak:

• A nemzeti büszkeség és a szókészlet szeszélyei
• Falánk igék
• Főünk? Fövünk? Fővünk? Főlünk?
• Ismét a dz-ről és a dzs-ről
• Ként vagy kenet?

Hozzászólások (19):