„Nyelvművelés helyett most újabb megnevezéseket ajánlunk, használunk”
A magyar nyelvstratégia története című cikksorozat folytatódik. A korábban tárgyalt 1995-ös vitához Ágoston Mihály és Pusztai Ferenc is hozzászólt. Többközpontú-e a magyar nyelv? Mi az a nyelvi hézag? Mennyi pénz, paripa, fegyver kell ahhoz, hogy a társadalmilag is indokolt nyelvstratégiai célok megvalósuljanak? És nem utolsósorban: mit kezdjünk a nyelvműveléssel?
A nyelvstratégiával foglalkozó cikksorozatunk korábbi részeiben említettünk már, hogy az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága 1995-ben tartott ülésének központi témája a nyelvstratégia volt. A vitaindítók ismertetése és elemzése után áttértünk az ülésen elhangzott hozzászólásokra. Ugyanezen az úton haladva jelen cikkünkben Ágoston Mihálynak elsősorban a határon túliakat érintő felvetésével foglalkozunk. Ezen kívül Pusztai Ferenc kisebb részben a határon túliakat, nagyobb részben a nyelvműveléssel kapcsolatos terminológiai, politikai és társadalmi kérdéseket érintő hozzászólását nézzük meg közelebbről.
Többközpontú magyar nyelv?
Ágoston Mihály a hozzászólása elején leszögezi, hogy ő leginkább a határon túli anyanyelvi ügyek felől szeretné megközelíteni a vita központi témáját, a nyelvstratégiát. Rögtön az első pontban egy igen határozott megállapítást tesz:
A magyart a többközpontú nyelvek közé sorolni tényként vagy egyéni ötletként nem logikus és semennyire sem indokolt. Félő, hogy ez az érdekes gondolat téves analógia, és vélt tárgyismeret alapján született meg vagy alakult ki.
Vagyis Ágoston Mihály szerint a magyar nyelv egyértelműen nem többközpontú. Az első kérdés az, hogy mit értünk többközpontúság alatt egy nyelv esetében. Többközpontú nyelvről akkor beszélhetünk, ha az adott nyelvet egynél több országban használják széleskörűen úgynevezett emelkedett funkciókban (oktatás, tudomány, államigazgatás, média stb.). Többközpontú például az angol, ami nemcsak Nagy-Britanniában, hanem más országokban (USA, Ausztrália, Kanada) is államnyelvként használatos.
(Forrás: Wikimedia Commons / Tony.saji / CC BY-SA 3.0)
De többközpontú nyelvről van szó akkor is, ha az adott nyelvet valamely ország valamely jelentékeny kisebbsége beszéli és az érintett nyelv az említett funkciók legalább egy részét betölti. Ilyen például Finnországban a svéd, vagy Szlovákiában a magyar. Ilyen értelemben tehát Ágoston Mihálynak nincs igaza, ám az is nyilvánvaló, hogy ő az utóbbi lehetőséggel nem számol, ezt az értelmezését a többközpontúságnak figyelmen kívül hagyja vagy elveti.
Idegen nyelvű még a levegő is
Ágoston Mihály hozzászólásának következő érdekes gócpontja az általa nyelvi hézagnak nevezett jelenség kérdése. A nyelvi hézag alatt Ágoston a következőt érti:
Anyanyelvi hézagon itt azt értem, hogy anyanyelvét a magyar nem tanulhatta a történelem, a fizika, a testnevelés, a mennyiségtan óráin, vagy pl. nem tanulta, sőt nem tanulja az angol–magyar, német–magyar kontrasztivitást az angol-, illetve németórákon.
Továbbá:
Ehhez a hézaghoz még hozzá kell számítanunk, hogy a magyar tannyelvű órákon is egytől egyig idegen nyelvből rosszul lefordított tankönyvekből tanulnak, vagy szerb tankönyvekből (illetve tankönyv nélkül!). De amiatt is keletkezik anyanyelvi hézag, hogy a szórványos és teljesen formalisztikus kétnyelvűség ellenére idegen nyelvű a közigazgatás, az egészségügy, a kereskedelem, a közlekedés, valamint a joggyakorlat és a tévéműsorok zöme, de – a kisebbrendűségi tudat folytán – még a levegő is.
Mindezek alapján nyelvi hézag akkor keletkezik, ha egy ország kisebbségének anyanyelve a fentebb említett, úgynevezett emelkedett funkciókat nem tölti be, mert abban valamilyen módon akadályoztatva van. Ez egy releváns probléma volt akkor és most is az, elég csak a szlovákiai magyarság helyzetére gondolni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Loadmaster (David R. Tribble) / CC BY-SA 3.0)
Ellentétben a hagyományos nyelvművelés által kiemelt „gondokkal”, a nyelvi hézag problémája tehát valós nyelvstratégiai kérdés. Ez a Magyar Nyelvstratégiai Intézet feladatairól szóló kormányrendelet is nagyon helyesen kiemeli több pontban is (pl. 3., 9.). Az más kérdés, hogy ezek a pontok nem teljesen egyértelműek, nem beszélve arról, hogy a megvalósításuk rengeteg kérdést vet fel.
Ez a nyelvművelés már nem az a nyelvművelés
Miután Ágoston Mihály még hozzáfűzött néhány gondolatot (pl. a nemzeti autonómiáról és a nyelvi rendszerbomlásról) a témához, Pusztai Ferenc vette át a szót. Hozzászólásában központi szerepet kapott a Balázs Géza vitaindítójában felvetett nyelvművelés elnevezésnek a kérdése. Részben egyetért a vitaindítóban megfogalmazottakkal, bár vannak aggodalmai is:
Az eddigi átfogó jelentéstartalmú nyelvművelés helyett most (különböző rendszerezésben) újabb megnevezéseket ajánlunk, használunk. […] elgondolkodtató, ami ebből a terminológiai váltásból tudománytörténetileg kirajzolódik. Attól tartok ugyanis, hogy így túlságosan élesen metsszük ketté a magyar nyelvművelés történetét, sőt éppen a legutolsó szakaszok szempontjából akár azt is mondhatjuk, hogy méltánytalanul.
(Forrás: flickr)
A legutolsó szakaszok megnevezés jelen esetben az ember-, illetve nemzetközpontú jelzőkkel ellátott nyelvművelésre vonatkozik. Hogy ez mennyiben volt valóban emberközpontú, erősen megkérdőjelezhető, de az biztosra vehető, hogy túlságosan élesen és méltánytalanul nem metszi ketté egy megnevezés sem a nyelvművelés történetét.
Tény, hogy a nyelvművelésnek különböző szakaszait – Lőrincze szerint például négy főszakaszt, a nyelvújítástól az emberközpontú nyelvművelésig – különíthetjük el. Ám attól még, hogy más szempontból bélyegzünk meg nyelvhasználókat, nyelvi formákat (és előírni szeretnénk a nyelvhasználatot), még ugyanúgy a preskriptív hagyományt követjük, és stigamtizálunk, bármi is legyen a tevékenység megnevezése.
Pusztai Ferenc végül így zárja a nyelvművelés kapcsán felmerült gondolatainak sorát:
Két lehetőséget kell tehát mérlegelnünk – tudománytörténeti szempontból is. Az egyik az, hogy összefoglaló (!) megnevezésként továbbra is a nyelvművelést tartjuk meg; vagy másik lehetőségként a szűkebb (!) értelmű nyelvművelést egy új összefoglaló szakszóhoz, azaz hierarchikusan ez alá rendeljük. Csak az a kérdés, hogy mindenki számára világos lesz-e, hogy ez a nyelvművelés nem az, ami korábban volt; hogy a nyelvművelés szavunk jelentése szűkült most, s nem az lepleződött le, hogy eddig is ilyen „szűk” volt a nyelvművelés maga.
Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez a bonyolult szövegrész arról szól, hogy a nyelvművelés valóban két irányba haladhat tovább, ki kell ábrándítsuk. A kérdés nem az, hogy a nyelvművelés az eddigi előíró szemléletet helyett inkább a leíró felé tolódna, hanem hogy – a Balázs Géza-féle rendszerezést követve – a nyelvi tervezés és a nyelvstratégia alá szerveződjön, ezáltal szűkebb értelemben használva.
(Forrás: Wikimedia Commons / Narrow Terence / CC BY-SA 3.0)
A könnyebb megértés végett mondunk egy analógiát. Olyan ez, mintha azt mondanánk: a rasszizmussal kapcsolatban két lehetőségünk van. Vagy megtartjuk eredeti jelentésében és továbbra is megkülönböztetünk embereket bőrszín alapján. Vagy egy új terminológiába illesztjük és szűkebb értelemeben használjuk: csak a feketéket ítéljük el.
Zárásképp Pusztai Ferenc hozzászólásai elején közölt gondolatait idézzük – habár lehet, hogy mi kicsit másképp értjük azokat: „Tudomásul kell venni azt is, hogy fantáziálunk csak, ha nem alkalmazkodunk akként is az időhöz, hogy végiggondoljuk, mennyi pénz, paripa, fegyver kell ahhoz, hogy ezek a társadalmilag is indokolt, kívánatos célok valóban korszerűen megvalósuljanak, illetve egyáltalán megvalósulni kezdjenek”.
Felhasznált irodalom
Lanstyák István: Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (Különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára)
Nyelvi tervezés, nyelvi politika II. rész: Tájékoztató; Hozzászólások (1996), Magyar Nyelvőr 120/4, 380-402.