A „liberális nyelvművelő”

Úgy vélte, a magyar nyelvművelés negyedik nagy korszakában él. De ebben a korszakban sem érvényesültek a nyelvművelésnek azon elvei, melyeket hirdetett. Útját látszólagos ellenfelei járták tovább, míg azok, akik örökösének vallják magukat, visszafordultak az általa kijelölt úton.

Ha feltennénk olvasóinknak azt a kérdést, hogy kitől származik az alábbi idézet, aligha tippelnének helyesen.

[...] az írónak sok mindent szabad, s nem vezet jóra, ha kicsinyes nyelvhelyességi szempontok (pláne rosszul értelmezett nyelvi normák) alapján próbáljuk őket meg- és elítélni. Ezt én is sokszor megírtam már, vállalva a „liberalizmus” bélyegét is.

Sokan bizonyára Nádasdy Ádámra gyanakodnának, mert ő is számolt be hasonló vádakról:

Még azt is mondták, hogy én liberális nyelvész vagyok. Te jó Isten. Milyen a liberális kémia? Amelyik többet enged meg a molekuláknak, mint a konzervatív kémia? Ne röhögtessenek. Egyébként liberális gondolkodású ember vagyok, amint az egy városi polgárhoz illik, de hol látszik ez a nyelvészeti nézeteimen? Őszintén szólva, inkább konzervatívnak érzem magam nyelvi ügyekben: hasonlítsák csak össze itteni cikkeimet az Egotrip rovat más szerzőiéivel (ügyeljünk a helyes ragozásra!).

Mai szemmel inkább az a furcsa, hogy már a hetvenes években is vádoltak embereket liberalizmussal. Az első idézet ugyanis Lőrincze Lajostól, az Emberközpontú nyelvművelés című kötetéből származik. A könyv 1980-ban jelent meg, de – legalábbis részben – korábbi cikkekből összeállított válogatás. Az idézet egy az Élet és Irodalomban megjelent cikkből származik, sajnos a kötet az írások eredeti megjelenési idejét nem tünteti fel.

Lőrincze Lajos a Kádár-kor nyelvművelésének központi figurája volt. Már 1952-ben elindította a Magyar Rádióban Édes anyanyelvünk című műsorát, 1979-ben az azonos címen indult folyóirat főszerkesztője lett (előtte évtizedeken át a Magyar Nyelvőr felelős szerkesztője volt). Több sorozata volt a Magyar Televízióban is. Rádiós és televíziós műsorainak köszönhetően közismert személyiséggé vált, korának egyik médiasztárja volt.

Az alábbiakban arra szeretnénk rámutatni, hogy a nyelvművelés korábbi korszakaihoz képest Lőrincze valóban megengedőbbnek tűnhetett. Ez azonban nem jelleméből fakadt, hanem abból, hogy egészen másképp vélekedett a nyelvművelés feladatáról és módszereiről, mint elődei. Rámutatunk a különbségekre, bemutatjuk Lőrincze nyelvművelői elveit. Cikkünk végén amellett fogunk érvelni, hogy a mai napig azok folytatják a Lőrincze által megkezdett utat, akikre a „liberalizmus bélyegét” ma is rásütik.

L. L.

A 19. századi nyelvújításpártiakat neológusoknak (kb. ’újításpárti’), kritikusaikat orthológusoknak (kb. ’régiségpárti’) szokás nevezni.

Mennyire volt Lőrincze „liberális”? Ő maga úgy látta, hogy a magyar nyelvművelés négy fő korszakra oszlik. A 19. század első fele a nyelvújításé, a nyelv bővítéséé. A század második felében lényegében ennek ellenhatása érvényesül, azaz főként azt vizsgálják, hogy az újonnan alkotott szavak mennyire szabályosak (és igyekeztek eltüntetni a már gyökeret vert kifejezéseket is, ha azok képzésmódját szabálytalannak látták). A 20. század első felében az idegenszerűségek, elsősorban a germanizmusok (német szavak, németes szerkezetek) – illetve az annak vélt jelenségek – ellen küzdöttek.

Lőrincze úgy gondolta, hogy a nyelvművelésnek e korszakaiban a nyelv állt a nyelvművelők érdeklődésének középpontjában, de nem fordítottak figyelmet a nyelvhasználókra. Példaként azt említi, hogy az idegen szavak elleni küzdelemben sem merült fel az az érv, hogy az idegen szavak azért kerülendők, mert sokan nem értik vagy félreértik őket. Az akkori szemléletet így foglalja össze:

Az idegen szavak vétke [...]: nyelvünk szegényítése, magyar szavak kiszorítása és a nemzeti tudat megcsúfolása.

Lőrincze szerint a 20. század második felében a nyelvművelésben új korszak kezdődött: ezt nevezte emberközpontú nyelvművelésnek. Eszerint a nyelvművelés elsődleges feladata A nyelvi tudatossággal kapcsolatban a következőket írja: „Meg kell tanítani a beszélők széles rétegeit arra, hogyan foglaljanak állást a nyelvben felbukkanó új jelenségekkel kapcsolatosan. Hogyan nézzék, értékeljék a nyelvi változásokat, mi az állásfoglalás alapja, mi a nyelvi helyesség vagy helytelenség megítélésének módja.” az anyanyelvi ismeretek minél szélesebb körű elsajátíttatása, a nyelvi tudatosság növelése, a „pozitív példák”, „szép írásművek” megismertetése. A nyelvművelés hagyományos témái ugyan megmaradtak, de például az idegen szavakat nem önmagukért üldözik, hanem azért, mert nem érthetőek a nyelvhasználók széles rétegei számára. Ha viszont már meggyökeresedtek, közismertek, akkor nem szabad kifogásolni őket. (Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy akkor miért nem inkább az lenne a nyelvművelés feladata, hogy megismertesse őket a nyelvhasználók szélesebb rétegeivel.)

Nem-e bélyegezhessük meg?

Lőrincze úgy vélte, a nyelvhasználat határozza meg, mi helyes és mi nem. Azt azonban nem vallotta, hogy amit a beszélők használnak, az rögtön helyes is. A suksüköléssel kapcsolatban (mi jól lássuk, tavasszal elvessük a vetőmagot) is megállapította, hogy remekül illeszkedik a magyar nyelv rendszerébe, ráadásul a többség nyelvhasználatára jellemző (bár ezt nem támasztotta alá kutatási adatokkal). Úgy érvelt: hiába használnak sokan egy formát, az a mérvadó, hogy a köznyelvben melyik a bevett. Az persze szerinte is problémás, hogy mi az a köznyelv, vagy ki beszél köznyelven.

A kiváló politikus ő-ző szavai (mög, ismeretös, e helyett: meg, ismeretes), az egyetemi tanár beszédében itt-ott felbukkanó ossza, árassza (osztja, árasztja helyett), a jeles tudóstól hallható órakkor, mámma (órakor, máma) nem azt jelentik, hogy a szóban forgó egyének nem köznyelven beszélnek, de azt sem, hogy ezeket köznyelvi használóik már elfogadottá, köznyelvivé tették.

De akkor miben különbözik a suksükölés a fenti példáktól?

Az a nyelvszokás [...], melyre a nyelvi helyesség, nyelvi normában hivatkozunk, nem a nyelvjárást beszélők, nem a nyelvileg kevésbé műveltek nyelvhasználata, hanem a nyelvjárások fölé emelkedett, viszonylag minden részletében egységessé vált köz- és irodalmi nyelv kifejezésmódja. Ezen a szinten pedig– nyelvünk beszélt és írott formájában egyaránt – nem szokásos az említett „süksüköző” nyelvi forma, nyelvi ízlésünk nem fogadja be, sőt a nyelvi műveletlenség jellegzetes ismertetőjegyének szokták tekinteni.

Különösen elgondolkodtató, hogy míg itt a Lőrincze a műveltek nyelvhasználatára hivatkozik, az előző Nyelvművelés – demokrácia című fejezetben többek közt a következőket írja: „Okvetlenül demokratikus vonása, jellegzetessége mai nyelvművelésünknek, hogy hatása nem egy szűkebb értelmiségi rétegre terjed ki [...]”. A fenti idézet tükrében azonban ez inkább csak azt jelenti, hogy a(z önjelölt?) „szellemi elit” nyelvhasználatát várták-várják el az azon kívüliektől – függetlenül attól, hogy a nyelvhasználatuk megváltozása még nem teszi őket műveltebbé, tájékozottabbá. Ez pedig aligha nevezhető demokráciának, éppen hogy elitizmus, az „egyszerű emberek” elnyomása a „szellemi elit” által.

Itt van a kutya elásva. Amiről Lőrincze beszélt, az a stigmatizáció, azaz a megbélyegzés. (A stigma görög szó, eredeti jelentése ’bőrbe égetett vagy tetovált megkülönböztető jel’. Eredetileg rabszolgák, bűnözők vagy árulók jól látható megkülönböztetésére szolgált.) A süksükölés csupán azért rossz, mert rossznak tartjuk, de legalábbis illene rossznak tartanunk. Ezzel szemben a vele azonos lényegű szukszükölés (mint fent az ossza, árassza esetében) nem vagy jóval kevésbé stigmatizált. Ezt az is alátámasztja, hogy maga a suksüköl jóval többször Az alaptalan stigmatizálás nem csupán nyelvi jelenségekkel kapcsolatban jelenik meg. Jó példa erre, hogy kutatások szerint a marihuánafogyasztás nem károsabb (vagy kevésbé káros) az egészségre vagy a társadalomra, mint az alkoholfogyasztás – ennek ellenére Európa nagy részén az alkoholfogyasztás lényegében szabad, míg a marihuána fogyasztása jellemzően tilos.  megjelenik az interneten, mint a szukszüköl – de utalnak erre tanulmányok is. Lőrincze azt sem tagadta, hogy a norma is változhat – ám éppen a stigmatizálás az, ami lehetetlenné teszi, hogy a stigmatizált jelenség normává váljon.

Erre szép példát láthatunk a kötet egy másik fejezetében, ahol nem is nyelvművelési kérdésekről esik szó, hanem arról, hogy Arany János milyen módosításokat javasolt Madách Imrének Az ember tragédiája szövegében.

Az egész művön keresztül rendszeresen, következetesen javítja Arany az -e kérdőszócska használatát. Mert bizony Madách ilyeneket ír: Nem-e borzongat; nem-e kopogtat; S nem esz meg-é; nem-é látjátok. Rossz fűzés, jegyzi meg Arany. Határozottan hiba, írja másutt.

Később még egy idézet a jelenséggel kapcsolatban Aranytól: „A nem-e nem is jó magyarság.” Az -e kérdőszócska ilyen használatát a nyelvművelés a mai napig stigmatizálja. Holott, mint láthatjuk, a jelenség egyfelől régi, másfelől olyan nagyjaink is használták, mint Madách. Ha Madách nem kéri fel Aranyt, hogy nézze át kéziratát, ma hivatkozhatnánk Madách nagy művére: lám, ott is előfordul a nem-e, tehát nem hibás. Ne felejtsük el: lehet, hogy Arany nagyobb költő volt, de Madách korának igen művelt embere volt, az ő nyelvhasználata éppúgy mintája a művelt köznyelvi beszélőjének, mint Aranyé.

Joggal vethető fel az a kérdés, hogy ha egyszer egy nyelvi jelenség stigmatizált, akkor nem egyenesen kötelességük-e a nyelvművelőknek, hogy erre figyelmeztessék a nyelvhasználókat. A válasz véleményünk szerint határozottan de. A probléma az, hogy a nyelvművelők – és ez esetben Lőrincze sem kivétel – nem arra figyelmeztetnek, hogy ha ezt vagy azt a formát használjuk, akkor műveletlennek nézhetnek minket; nem arra hívják fel a figyelmet, hogy az ilyeneket használók nem műveletlenebb vagy butábbak másoknál (illetve a más formákat használók nem feltétlenül műveltebbek vagy okosabbak). Ellenkezőleg: megerősítik azt a hiedelmet, hogy az ilyen formákkal valóban baj van. Márpedig igazán emberközpontú nyelvművelés az lenne, ha a stigmatizáció ellen lépnének fel. Ezt azonban Lőrinczének nem sikerült felismernie. Mentségére szolgáljon: többek közt azért, mert a stigmatizáció fogalma még nem volt ismert, vagy legalábbis központi téma a tudományban. Madáchcsal (illetve Arannyal) szólva tehát elmondhatjuk:

           [...] a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Nincs is olyan nagy baj?

A fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy Lőrincze nyelvművelői gyakorlatával szemben különösebb kifogásokat nem emelhetünk. Ahol az Emberközpontú nyelvművelésben konkrét nyelvi kérdésekről esik szó, Lőrincze inkább a laikus nyelvvédők túlkapásait teszi helyre, objektívan értékeli a helyzetet. Lényegében hasonlót állapítottunk meg korábban Grétsy Lászlóról is az Álljunk meg egy szóra! egyik adása alapján. Alaptalanok tehát a nyelvművelőket érő támadások? Balázs Géza korábban már idézett művében, az „A magyar nyelv elé mozdításról...”-ban a következőket írja:

[...] a nyelvművelés soha nem csak a helyes–helytelen leegyszerűsítő példákat sorolta, hanem mindig a kor tudományos felfogásának megfelelő nyelvi ismeretek terjesztője, általában a nyelvi igényesség, műveltség[,] sokszínűség népszerűsítője, a bürokratikus, azaz a elidegenedett, tehát antidemokratikus nyelvhasználat elleni küzdelem élharcosa volt. Természetesen az oktatásban az egyszerűség kedvéért elhangzott az is, hogy ez helyes, az helytelen, s nem mindig tették hozz, hogy ez helytelen, de csak a köznyelvben, a nyelvjárásban nem.

A kérdést azonban nem csupán a nyelvművelés mai ellenző látják másként, mint Balázs Géza, hanem maga Lőrincze Lajos is. És nem kizárólag arról van szó, hogy – mint fentebb írtuk – a nyelvművelés korai, a 20. század közepéig tartó korszakáról van más véleménye, mint Balázsnak. Az Emberközpontú nyelvművelés egyik írásban visszaemlékezett egy alkalomra, amikor valaki a sok nyelvművelő kiadvány megjelenésén örvendezett. Lőrincze azonban nem osztotta lelkesedését:

[...] ezekben a könyvekben kiadványokban nagyobbrészt a kerülendő nyelvi hibákról van szó. Tehát arról, hogy hogyan ne beszéljünk, mi az, amit ne mondjunk. Mintha más baj nem is volna, már mindenki jól, szépen tudna beszélni, csak erről a néhány hibáról kellene leszoknia.

Azaz: Lőrincze is úgy látta, hogy korának nyelvművelése nagyrészt a „hibákról”, a tilalomfák állításáról szól. Lényegében tehát ugyanazt a kritikát fogalmazta meg a nyelvművelés gyakorlatával szemben, mint a nyelvművelés mai ellenzői.

Meglepő végkövetkeztetés

Úgy tűnik tehát, Lőrincze Lajos, a magyar nyelvművelés ikonikus alakja – legalábbis kései kötete, az Emberközpontú nyelvművelés alapján – sokkal inkább a nyelvművelés mai ellenzőihez állt közel, mint a mai nyelvművelők táborához. Lőrincze – nyilván nem egyedül – szembefordult a nyelvművelés korábbi gyakorlatával, és nem előre felállított ideákhoz mérte a nyelvet, hanem elsősorban azt vizsgálta, hogyan válhat a nyelvhasználó számára jól használható eszközzé, hogyan segíti a kommunikációt.

Azt azonban nem ismerte fel, hogy milyen szerepet játszik a stigmatizáció a köznyelvi norma kialakulásában. A stigmatizáció megakadályozhatja, hogy bizonyos jelenségek elfogadottá váljanak a köznyelvben, de nem számolhatja fel a jelenséget minden nyelvi rétegben. Ez pedig azt jelenti, hogy generációról generációra mindig lesznek beszélők, akiket azért fognak megbélyegezni, mert olyan formákat használnak, amelyek éppen azért nem válhatnak elfogadhatóvá a köznyelvben, mert a nyelvművelők önkényesen stigmatizálják őket. (Önkényesen, mivel ezek a változatok és változások semmiben nem különböznek más, a nyelvművelők által megengedhetőnek vagy egyenesen kívánatosnak tartott változatoktól vagy változásoktól.)

Lőrincze szellemiségének egyenes következménye az, hogy a stigmatizáció káros voltát felismerjük, és teljes mértékben kiirtjuk a nyelvművelés gyakorlatából: a nyelvművelés tehát puszta ismeretterjesztéssé, és nem ítélkezéssé válik. Ezt a gyakorlatot ma az olyan „nyelvművelés-ellenes” szerzők folytatják, mint például Nádasdy Ádám, Kálmán László vagy a nyest kevésbé neves szerzői. Korunk nyelvművelői pedig megmaradtak Lőrincze szintjén, vagy még vissza is léptek. Jó példája ennek az a lelkes, mindent mindenáron magyarító, szinte versenyszerű mozgalom, melyet Lőrincze bizonyára korszerűtlennek, egy letűnt kor szellemi képviselőjének tekintene.

Bonus track

Facebookos felmérésünk alapján a cikk elején álló idézetet olvasóink 41,2%-a Nádasdy Ádámnak, 25,5%-25,5%-as Lőrincze Lajosnak, illetve Balázs Gézának, 11,8%-a pedig Grétsy Lászlónak tulajdonította.

Kapcsolódó tartalmak:

• A nyelvművelés értelmetlenségéről
• A nyelvművelők tudásáról
• Nyelvi ismeretterjesztésnek álcázott lingvicizmus
• Magyarító szótár
• Az ágasvári nyelvművelők
• Kálmán László: a nyelvművelés áltudomány

Hasonló tartalmak:

• A nyelvi ismeretterjesztéssel van-e baj?
• Utoljára a kisiklásokról
• Van-e baj a nyelvi ismeretterjesztéssel?
• A finn nyelv szuperhősei
• A gúny parittyája: nesze neked, nyelvi ismeretterjesztés

Hozzászólások (6):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)