Ne álljunk meg félúton!
Az iskolásoknak nem okoz súlyos gondot, hogy a „házi feladat” kifejezést két szóba írják, mert így is ejtik, viszont eszükbe sem jut (hacsak nincsenek már teljesen összezavarva a rengeteg hibás kiírás és a sok kivétel miatt) két szóba írni a „háziasszony” vagy a „háziállat” kifejezéseket, mivel ezeket így is ejtik.
Péter nevű olvasónk, aki egyébként régi jó ismerősöm (innen a tegeződés), levélben szólt hozzá az új akadémiai helyesírási szabályzatról nemrégiben tett nyilatkozataimhoz. Ezekben a nyilatkozatokban azt mondtam el, amit egyébként ebben a rovatban is többször megírtam már, hogy a helyesírás rendszere nem hasonlítható a nyelv rendszeréhez, és másodlagos ahhoz képest. A helyesírás egy konvencionális szabályrendszer, ami arra vonatkozik, hogy az elsődleges, hangzó beszédet hogyan jegyezzük le. Az egyetlen értelme az lenne, hogy megkönnyítse a szövegek olvasását-felolvasását. Azt is el szoktam mondani, hogy a helyesírási hagyományok fenntartása és viszonylagos állandósága is csak annyiban fontos, amennyiben ebből levezethető. Hiszen mindenki tapasztalhatja, hogy elakad az olvasásban, ha szokatlan írásképpel találkozik. Ugyanakkor azt is hangsúlyozni szoktam, hogy mivel a helyesírást kisiskolás-korunkban meg kell tanulnunk, az írástanulással egyidejűleg, a szabályoknak nem szabad túl bonyolultaknak lenniük, és nem szabad túl elvont nyelvtani terminusokban fogalmazni meg őket, különösen, ha az illető nyelvtani fogalmak még a felnőttek (sőt a nyelvészek) számára sem világosak.
(Forrás: Fortepan / Kurutz Márton / CC BY-SA 3 0)
A másik téma, amiről a helyesírással kapcsolatban egyáltalán véleményt szoktam mondani, a választhatóság mértéke. Azt gondolom, hogy bár az olvasást megkönnyíti, ha nem találkozunk olyan írásmóddal, ami korábbi tapasztalatainkhoz képest nagyon szokatlan, egyáltalán nem baj, ha a helyesírási konvencióink szerint egyes kifejezéseket többféleképpen is le lehet jegyezni. Tapasztalati, mérések és vizsgálatok segítségével megválaszolandó kérdés, hogy mennyi és milyen az a változatosság, ami az olvasást nem nehezíti – például olyan kifejezések esetén, amikkel amúgy is ritkán találkozunk, nem fog rendkívüli elakadást okozni az írásmód, hiszen az ilyenekre vonatkozóan nincs az emlékeinkben bevett, megszokott forma. Ha az MTA Nyelvi Bizottsága valóban tudományos testületként működött volna az elmúlt harminc évben, akkor többek között ilyen vizsgálatokat végzett-végeztetett volna, ahelyett, hogy egyes kifejezések írásmódján vitatkozik. Ehelyett ennek a bizottságnak nyíltan kimondott álláspontja az, hogy minden területen el kell kerülni a válaszható írásmódot. (Lásd pl.: „Az is fontos követelmény, hogy a szabályozás minél kevesebb kivételt és szabadon választható megoldást tartalmazzon” – írja Siptár Péter az Élet ÉS Irodalomban nekem válaszolva.)
(Forrás: Fortepan / CC BY-SA 3 0)
Nézzük tehát Péter levelét:
Most hallottam a rádióban, hogy polgári engedetlenséget akarsz indítani az egy időben ’egyszerre’ egyidőben-nek írása érdekében. Kezdeményezéseddel szívből egyetértek, de javaslom, hogy ne álljunk meg félúton. Írjuk ezentúl azt, hogy: „egyhelyen” volt mind a kettő, „egynapon” születtek, „egylapon” se lehet említeni, „egyhúron” pendülnek, „egyalkalommal” megoldjuk mind a két problémát, „együlésben” letárgyaljuk a kérdést, és így tovább. Egyébként az egy időben már az előző kiadásban is két szóba volt írva, tehát nem új találmány. Mondhatnád, hogy ha „egyidejűleg”, akkor miért nem „egyidőben”, de ez nem ugyanaz. Hiszen: egyúttal, de egy úton (’ugyanazon az úton’), egyértelmű, de egy értelemben (’ugyanabban az értelemben’), egykorú, de egy korban (’ugyanabban a korban’), egyoldalú, de egy oldalon (’ugyanazon az oldalon’), egyszóval, de egy szóban (’ugyanabban a szóban’), egynyelvű, de egy nyelven (’ugyanazon a nyelven’), egycsapásra, de egy csapással (’ugyanazzal a csapással’) stb. Szóval akkor? Engedetlenség vagy nem engedetlenség?
Mielőtt az olvasó esetleg félreértené, tegyük világossá, hogy Péter itt a szarkazmus eszközével él, ezen belül pedig ironikusan fogalmaz, hiszen éppen az általam javasolt írásmód (egyidőben ’egyszerre, egyidejűleg’) tarthatatlanságát próbálja meg érzékeltetni. Az iróniával semmi baj, én is ironikusan mondtam a rádióban, hogy polgári engedetlenségi mozgalmat indítok: nem is lehetett másképpen érteni, hiszen a helyesírási „szabályzat” nem jogforrás, nem kötelező, ezért teljesen értelmetlen vele kapcsolatban az „engedelmesség” és az „engedetlenség”.
Akkor most fejtsük fel, hogy min gúnyolódik Péter. A magam részéről a rádióban is és máshol is abban láttam az egyszerűbb, az iskolában jobban tanítható szabályozás kulcsát, hogy az írásnak, mint a beszélt nyelv lejegyzésének, elsősorban a kiejtést kell tükröznie. Vannak persze ez alól indokolt és a magyar hagyományoknak megfelelő kivételek (például az, hogy a teljesen automatikus, megjósolható hasonulásokat írásban nem jelöljük), de az írásnak mégiscsak a kiejtéshez van a legtöbb köze. (Ha például azt akarnánk, hogy a leírtak értelméhez legyen inkább köze, akkor fogalmakat jelölő, ún. ideografikus írást kellene használnunk, mint amilyen az azték írás volt.)
A jelenlegi magyar helyesírás nagyon sok tekintetben a kiejtéshez alkalmazkodik a problematikus esetekben. Például oda teszünk vesszőt, ahol a beszéddallam emelkedhet, és szünetet lehet tartani – ahol mégsem felel meg ennek a szabályzat szerint a jelzőhasználat, ott az emberek rengeteget hibáznak. Vagy általában azokat az összetett kifejezéseket írjuk egybe (ill. kötőjellel), amelyeket semleges körülmények között (vagy, ahogy ahogy Nádasdy Ádám írta: amikor nem érvényesülnek felülkerekedő hangsúlyszabályok) egyetlen hangsúllyal ejtünk, és szünetet sem tarthatunk a részkifejezések között. Ahol mégsem, ott az emberek rengeteget hibáznak. És mivel sok ilyen eset van, az írástudó magyarok nagy tömegei már teljesen meg vannak zavarodva.
(Forrás: Fortepan / CC BY-SA 3 0)
A jelenlegi MTA-szabályzat alig említi a kiejtést ilyen problematikus esetekben. Ehelyett megpróbálja zűrzavaros nyelvtani és vulgár-szemantikai okfejtésekkel alátámasztani, hogy mit miért rendel így vagy úgy írni. Például az iskolásoknak nem okoz súlyos gondot, hogy a házi feladat kifejezést két szóba írják, mert így is ejtik, viszont eszükbe sem jut (hacsak nincsenek már teljesen összezavarva a rengeteg hibás kiírás és a sok kivétel miatt) két szóba írni a háziasszony vagy a háziállat kifejezéseket, mivel ezeket így is ejtik. A szabályzatnak a „nem szó szerinti jelentésre” meg a többi borzalmasan nehéz és problematikus „magyarázó” fogalomra való hivatkozása többet árt, mint használ. Ha pedig egy szónak többféle kiejtési változata is van (külön vagy egybe), abban se látnék semmi tragikusat, ha ezeket többféleképpen írhatnánk. Nagyon kicsi áldozat lenne ez azért, hogy cserébe könnyebb legyen megtanulni a helyesírást.
Mindezek miatt, mondtam én, néha ebből többet-kevesebbet elmagyarázva, amennyit az idő engedett, hogy igazodjunk a kiejtéshez. Ha a hallgatót zavarja, hogy az egy időben kifejezést olvasva a ’valamikor’ értelmű kifejezés ugrik be (amelyikben az időben a hangsúlyos), és megakad, amikor rájön, hogy az ’egyidejűleg’ értelemre gondolt a lejegyzője, annak pofonegyszerű megoldása az, hogy írjuk egybe, amikor úgy értjük, hogy ’egyidejűleg’. Például: A disznókkal egy időben mindenfélét megetettek, de A disznókkal egyidőben a kutyákat is megetették. Kinek lenne ebből baja?
(Forrás: Wikimedia Commons / Zsanda Zsolt, Vajszada Károly / CC BY-SA 3 0)
A Péter által idézett példák egyike sem hasonlít erre az esetre. Sem félreértésre nem adnak okot, sem pedig nem olyan kifejezések, amelyeket semleges hangsúlyozás esetén is egybemondunk. Ezért igen egyszerű a válasz a kérdésére: Igen, engedetlenség.
És vajon miért írja Péter egy szóba azt, hogy félúton? A szabályzat a fél írásmódjáról annyit mond, hogy ’félig’ jelentésben egybeírjuk, viszont ’egyketted’ vagy ’egyik’ jelentésben különírjuk. Most a félútonban miért éppen ’félig’, nem pedig ’egyketted’ jelentésben van? Miért van az, hogy a szabályzat szerint fél óra ’harminc perc’, de egy nyugodt félóra? Hogy fél deci rum, de több féldecit megivott? Mindezt nem magyarázza az általános „szabály”, ami a ’félig’ és az ’egyketted’ közötti zűrös megkülönböztetésen alapul. Hanem mi magyarázza? Az, hogy egy szóba mondjuk azt, hogy félúton meg a többi egybeírtat, és két szóba a különírtakat. Péter is ezt a szabályt követte: nem tudta, de tette. Ezért ismétlem: Ne álljunk meg félúton!
@gyalogfilosz: Hát jó, készséggel elismerem, hogy már a "házi feladatot" is sokan egybeírják (én nem szoktam), ennek két oka lehet: (1) Már teljesen meg vannak zavarodva helyesírásügyben, mert azt tapasztalták, hogy nagyon sokszor nincs korreláció a kiejtés és az írásmód között (főleg egybe- és különírás dolgában); (2) Hogy már egy hangsúlllyal mondják (én nem). Akkor viszont váljon egészségükre az egybeírás!
Bocsánat, az előzőbe a "le kellett" helyett a "le kelljen" a mondat előző formájából öröklődött át, amit átalakítottam, csak ezt nem vettem idejében észre, csak akkor, mikor már nem tudtam szerkeszteni. (Ezt csak azért, nehogy már valaki ebben valami regionáls nyelvi sajátosságot kezdjen látni.)
Csak ahhoz, hogy az iskolások "a ,házi feladat’ kifejezést két szóba írják, mert így is ejtik, viszont eszükbe sem jut [...] két szóba írni a ,háziasszony’ vagy a ,háziállat’ kifejezéseket, mivel ezeket így is ejtik". Biztos az, hogy ezeknek különbözik az ejtése? Volt erre valamilyen vizsgálat, pl. Praattal? Ezt önmegfigyeléssel nem lehet vizsgálni, mert olyankor az ember valahogy "látja (is) maga előtt", amit tesztel, és onnan (is) "olvassa", és akkor ha azt külön kell írni, könnyen hangsúlyt hall oda is, ahol rendesen nincs. Ezért nem lehet ezt még kísérletben sem úgy vizsgálni, hogy szöveget olvastatunk fel, hanem csakis spontán beszéd alapján, mikor az ember nem figyel oda a beszédére. Szerintem – ugyanolyan "erős érv" ez is! – a "házifeladat"-ot egy hangsúllyal ejtjük, és azt csak a tanárok tudnák megmondani, hányszor kell kijavítani, míg az iskolások megtanulják, hogy ezt külön kell írni. Ahogy én emlékszem, úgy ötödiktől felfelé folyton előjött, hogy valaki már megint egybeírta. (Elsősöknél még kevésbé valószínű, ez a "hiba" csak azután tud megjelenni, miután már kialakul az a tudás, hogy ami összetett szó, azt egybeírjuk.)
És az is mond valamit, hogy spontán módon hogy írják ezt a magyarok, mert a mögött is van valami. Vegyük figyelembe, hogy (1) a helyesírás a "házi feladat" különírását írja elő, aminek a hatása benne van a különírt alakok számában, és (2) ezt ráadásul az iskolában mindenkinek nagyon sokszor le kelljen írnia, ez tehát jól be is van gyakorolva. És ezzel együtt is az interneten rákeresve a "házi feladatod/házifeladatod" 64,2%-a, a "házi feladatodat/házifeladatodat" 57,9%-a, a "házi feladatomat/házifeladatomat" 56%-a, a "házi feladatunk/házifeladatunk" 54,2%-a, a "házi feladattal/házifeladattal" 32,7%-a egybe van írva.
@Fejes László (nyest.hu): Az AkH hibája más kérdés. Az ettől független, értsd: Péterünk véleményétől - és hibájától- független.
"Péterünk" néha elég felületes és hajlamos (ennek alapján) elhamarkodott, megalapozatlan véleményt mondani. Szerintem itt is ez történt.
Az AkH ellen pedig polgári engedetlenségi mozgalmat kell indítani. :D
@mondoga: Ez nem az ő személyes problémája, hanem az AkH.-é, és ezen keresztül mindannyiunké...
@lcsaszar: Talán Péterünknél? :-)
Egykutya nem azonos egy kutyával. Egy időben szemüveget viseltem, de feleségemmel egyidőben értem haza. Hol itt a probléma?