Nándorfehérvár ostromairól – elmélkedés 1554-ben

Három az oszmán igazság és nincs több ráadás: három csapás, három ostrom után elesik Nándorfehérvár is. A törökök Nándorfehérvárra mért három csapásáról és 1521-es elestének okairól I. Ferdinánd király flamand követének, Ogier Ghiselin de Busbecq lovagnak 1554-ben megfogalmazott véleményéről olvashatunk.

I. Ferdinánd király követének, Ogier Ghiselin de Busbecqnek 1554-1555-ös, a királyi Magyarországon, a török hódoltságon és a Balkánon át Konstantinápolyig, majd onnan Kis-Ázsiába és vissza, Bécsig vezető útját nyomon kísérő sorozatunk előző részeiben láthattuk, hogyan jut el a követ Bécsből Belgrádig 1554 novemberében és decemberében. Az alábbiakban pedig arról olvashatunk, hogy Belgrádba érve hogyan elmélkedett Busbecq lovag Nándorfehérvár korábbi ostromairól és a város elestének okairól. Ahogy eddig is, az alábbiakban a lovag szavait Török levelek című emlékiratainak 1595-ös frankfurti kiadása alapján követjük. [Az idézett részek a szerző fordításai.]

Genius loci – a hely szelleme

Belgrádba érve a hely szelleme (genius loci), úgy tűnik, nagyon is megragadta Busbecq lovagot, hiszen igen filozofikus hangulatba kerül – legalábbis ez a benyomásunk támadhat Török leveleit olvasva. Először is rövid történelemóra keretében az olvasó elé tárja a középkori Magyarország déli kulcsának, a törökök elleni szilárd védőbástyájának, Nándorfehérvárnak 15-16. századi történetét:

Nagyapáink emlékezete szerint ezt a várost kétszer ostromolták meg nagy erővel a törökök: először Murád, majd a Konstantinápolyt elfoglaló Mehmed, de a barbárok kísérletei a magyar védők és a keresztesek ellenállásán elbuktak.

(21. oldal)

A Busbecq által említett két ostromra II. Murád és II. Mehmed idején kerül sor. A dolog érdekessége, hogy Murád Mehmed apja volt, s egymást kétszer is váltották a szultáni trónon. II. Murád először 1421 és 1444 közt ült a trónon; uralkodásának ehhez az időszakához fűződik egyebek mellett a magyar történelemből is jól ismert várnai csata. Majd miután fia, II. Mehmed javára átmenetileg lemondani kényszerült a trónról (1444 és 1446 közt), visszatér a hatalomba: 1446 és 1451 közt ismét ő ül a szultáni trónon; uralkodásának ehhez a szakaszához köthető például a második rigómezei ütközet.

II. (Hódító) Mehmed (akit tehát II. Murád fia) még gyermekként 1444 és 1446 közt ül a trónon, majd apja halálát követően 1451 és 1481 közt. Uralkodásához köthető Konstantinápoly elfoglalása, harcai Mátyás király ellen, és így a kenyérmezei ütközet is.

Ahogy arról Busbecq is ír, Nándorfehérvár (Belgrád) ostromával apa és fia is megpróbálkozott: sikertelenül. II. Murád 1440-ben hónapokon át sikertelenül ostromolta a várat az azt védő Thallóczi János ellenében. Fia, II. Mehmed pedig 1456-ban Kapisztrán János és Hunyadi János védelmét nem bírta megtörni.

Az Oszmán birodalom visszavág

Háromszor csapott oda az Oszmán birodalom a magyar déli védővonal legfontosabb pontjára: a harmadik csapás végül sikerrel járt, Nándorfehérvár elesett. Ük- és dédapja sikertelen kísérletei után I. Szulejmán, akit a magyar történelemből nagyon is jól ismerünk, elfoglalja a várat.

Busbecq így ír erről:

Végül 1520-ban, amikor Szulejmán [Suleimannus] uralkodásának elején nagy erőkkel megérkezett, a várost az ifjú Lajos király nemtörődömsége és a pártoskodó magyar nemesek viszályai miatt a megfelelő védelem nélkül magára hagyatottnak és ezért elfoglalásra alkalmasnak találta, s azt nem nagy erőfeszítéssel hatalmába kerítette.

(21–22. oldal)

Az „ifjú Lajos király” az a II. Lajos, aki – mivel 1506-ban született – a kérdéses időpontban valóban fiatalnak minősül; s tegyük hozzá, halálakor, a mohácsi csatamezőn 1526-ban sem volt épp öreg. A fiatal Szulejmán azonban, akinek 1521-ben Magyarország ellen megindított és életében először önállóan vezetett hadjáratán még érződött hadvezetésben való járatlansága, legnagyobb szerencséjére Belgrád alatt nem csupán a tinédzser [adolescens] II. Lajos, hanem a „pártoskodó magyar nemesek” Magyarországával kerül szembe. Így voltaképp az sem akadályozza meg Belgrád-Nándorfehérvár elfoglalását, hogy serege heteket tölt el tétlenkedéssel a hadviselésre alkalmas nyári időszakban. Káldy-Nagy Gyula Szulejmán című kötetében így ír a szultánról:

Sorozatos tévedései éberebb és szervezettebb ellenféllel szemben esetleg végzetessé válhattak volna, de az adott körülmények között mindez semmi hátrányt nem jelentett neki.

(46. oldal)

 

S noha maga az ostrom is hetekig tart, a védők kívülről semmilyen segítséget nem kapnak; s végül kegyelmet kapva Szulejmántól feladják a várat. Magyarországnak ekkor – a veszteség ellenére is – hatalmas szerencséje, hogy a hadjárat így is túl sokáig húzódott el, és Szulejmán nem hatol az ország belsejébe. Káldy-Nagy Gyula fenti művében idézi Szulejmán győzelmi iratát, melyet Belgrád-Nándorfehérvár elfoglalása után Isztambulba küldött:

Célom tulajdonképpen az volt, hogy a rossz úton járó tévelygők menedékhelyeként szereplő dölyfös királyt megalázzam, és megtörjem, de mikor e tartomány jeles bégjeitől tudakozódtam e dologban, azt válaszolták, hogy már rövid az idő. Remélem, hogy az idők folyamán a kedvező alkalmat kivárva, végrehajtható lesz bosszúm. Ez okból most hadjáratom kantárszárát visszafordítom kalifaságom székhelye felé, hogy a győzhetetlen sereg kipihenhesse magát, és visszatérhessen otthonába.

(48. oldal)

Busbecq elbeszéléséből esetleg azt gyaníthatnánk, hogy Szulejmán 1520-ban foglalta el Nándorfehérvárt – a valóságban azonban 1520-ban került trónra; a várat pedig 1521-ben foglalta el. És ez még csak a kezdet: 1526-ban következett Mohács, 1541-ben Buda s így tovább egészen 1566-ig, amikor Szulejmán Szigetvár ostroma közben meghal. A szultán személye azonban Busbecq lovag számára – és a mi szempontunkból – azért is különösen érdekes, mert ő lesz az, akivel majd a folytatásban a követ személyesen is találkozni fog ura, I. Ferdinánd követeként.

A folytatásban – mielőtt a Balkánon át Konstantinápoly felé venné útját – még mindig a középkori Magyarország déli határvidékén járva kísérjük tovább útján Busbecq lovagot.

Felhasznált források

Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595.

The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005.

Lettres de Baron du Busbecq. Paris, 1748.

Augerius Gislenius Busbequius: Legationis Turcicae Epistolae quattuor – Oghier Giselin van Boesbeeck: Vier brieven over het gezantschap naar Turkije

Káldy-Nagy Gyula: Szulejmán. Gondolat, Budapest, 1974.

Kapcsolódó tartalmak:

• A jó Buda 1554-ben
• A pasa baja
• A török hódoltság Magyarországon 1554-ben
• Egy Habsburg követ Magyarországon 1554-ben
• Törökméz: diplomácia kezdőknek és haladóknak

Hasonló tartalmak:

• Az oszmán-törökök és a bor kapcsolatáról
• Az oszmán-törökök és a nemesség kérdése
• Az török áfiumról – 1554-ben
• Bolgár folklór a 16. században
• Egy túl szívélyes szandzsákbég

Hozzászólások (3):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)