A jó Buda 1554-ben
A Konstantinápolyba tartó flamand követ, Ogier Ghiselin de Busbecq 1554 decemberében magyarországi útja során – jó humanista lévén – nyitott szemmel járja az országot, s miközben útjának diplomáciai jellegéről sem feledkezik el, a hétköznapi élettel kapcsolatos, rendkívül értékes megfigyeléseket is tesz...
Sorozatunk előző részeiben nyomon követhettük a Bécsből Komáromon és Esztergomon át Budára megérkező Busbecq lovag útját, első találkozását a törökökkel, a róluk való első benyomásait. Az alábbiakban arról olvashatunk Török levelek című, eredetileg nem közlésre szánt latin nyelvű levelei közül az elsőben, hogy milyen is volt az akkor már több mint egy évtizede török kézre került Buda 1554 decemberében.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ahogy azt sorozatunk egyik előző részében láthattuk, a követ 1554 decemberének első napjaiban ér Budára, ahol azonban Tojgun pasa betegsége miatt néhány napot várni kénytelen a vele való találkozóra. Hogy addig se múlassa üresen napjait, Busbecq körbenéz Budán.
Buda nagy romlásáról
Az 1554-ben 32 éves, Nyugat-Európában otthonosan mozgó, de a kontinens innenső felén még a diplomáciában is újoncnak számító Busbecq az alábbi rácsodálkozással nyilatkozik a város szép fekvéséről:
Hosszú lenne mindent elmondani Buda városáról. Mivel hallgatni nem fogok, amit elmondok, az viszont nem könyvet írni lesz elég, csupán levelet. Buda pediglen egy rendkívül szép fekvésű és termékeny vidékű helyen található, hosszan elnyúló dombokon; egy részről szőlőtermő dombok, más oldalról a Duna övezi, a Dunán túl pedig Pestet [Paestum] és tág mezőket látni. Úgy tűnik, nem véletlenül [volt] a magyar kormányzat kedvelt helye.
(16–17. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Michel Wolgemut, Wilhelm Pleydenwurff)
A távolról szép látvány azonban, ahogy a követ az utcákat járva a város mélyére hatol, egyre inkább lehangolóvá válik: a magyar középkor csillogó városának ragyogása igencsak megkopott. Mindenütt pusztulás, hanyagság, érdektelenség.
Magát a várost egykoron Magyarország nemeseinek ragyogó házai ékesítették, melyek vagy részben tönkrementek, vagy az összedőlés ellenében gyakorta támasztékkal dúcolnak alá, s melyeket gyakran török katonák laknak. Kiknek, mivel a napidíjuk az életet jelenti, semmijük nincs, hogy az ilyen épületek javítására, befedésére költsenek. Így akár a tető ereszti át az esőt, akár a falak hibásak, nem nagyon törik magukat. Csak legyen, hol a lovat száraz helyre állítaniuk és maguknak ágyat vetniük: ami [emelet] felettük van, arról úgy gondolják, semmi esetre sem az ő gondjuk és az épületek felső részét a menyéteknek és az egereknek hagyják.
(17. oldal)
A követ mindezt az általános pusztulást kultúrafüggő dolognak véli, s a fenti leíráshoz mintegy magyarázatul az alábbiakat fűzi:
Ehhez hozzájön a törökök szokása, hogy borzadnak a nagy épületektől, mivel a hivalkodó épületekkel való foglalatoskodást büszke és gőgös, nem pedig a saját szintjüknek megfelelő dolognak tartják, mintha valaki már ebben az életben magának halhatatlanságot és örök lakóhelyet igényelne.
(17. oldal)
(Forrás: mek.oszk.hu)
Ha pedig tovább olvassuk Busbecq lovag első török levelét, újabb dolgok derülnek ki a budai lakásviszonyokról (melyek a követ benyomásai alapján talán az Oszmán Birodalom egészét jellemzik).
Lakás „a jó Budában”
A pesti születésű Bornemissza Péter (1535–1584), aki Buda és Pest 1541-es török elfoglalásakor korán elvesztette szüleit s velük együtt a reményt is arra, hogy szülőföldjére visszaköltözzön, valamikor 1557 körül írja meg Siralmas énnéköm... kezdetű 18 soros versét, melynek minden harmadik sora egyfajta refrénként úgy szól: „Valljon s mikor lészön jó Budában lakásom!” Alig néhány évvel e költemény megszületése előtt, 1554 decemberéből a flamand Busbecq lovag leírja, hogy mivé is lett a város, ahova Bornemissza Péter reménytelenül vágyik vissza. Így ír a törökökről és házaikról:
[Házaikban,] amelyekben, ha a tolvajoktól, a hidegtől, a naptól és az esőtől biztonságban vannak, más kedvező körülményt nem kívánnak meg. Ezért is nem könnyű egész Törökországban akármilyen hatalmas és gazdag embert találni, kinek kicsit is elegánsabb háza lenne. A köznép kunyhókban és kalyibákban lakik. A tehetősek kedvelik a kerteket és a fürdőket, s hogy tágas házaik legyenek nagy háznépük miatt. De sem világos porticusaik, sem figyelemre érdemes átriumuk, sem más nagyszerű vagy csodálatra méltó dolguk nincs.
(17–18. oldal)
(Forrás: mek.oszk.hu)
A lovag meggyőződése az is, hogy – kulturális, történelmi okok miatt – igazából a magyarság sem lépett még rá arra a civilizációs (és urbanizációs) útra, mely az általa jobban ismert Nyugatot jellemezheti, s melyet hiányol innen. Talán csak Budának és Pozsonynak kegyelmez meg a kritikus szerző – előbbi kifejezetten leromlott állapota ellenére. Így a törökök általános hanyagsága kapcsán még egy oldalvágásnyi fricska a korabeli magyarokat is éri:
Ez körülbelül ugyanúgy igaz rájuk, mint a magyarokra. Kivéve talán Buda városát és esetleg Pozsonyt [Pausonium – Posonium] egész Magyarországon bajosan látni kicsit is ragyogó épületekkel megépült várost. Úgy vélem, ez az ősi szokásokból maradt fenn. A hadviseléshez, a tábori léthez, a távoli háborúkoz szokott emberek nem fordítottak gondot az építkezésre; a városokat sem lakják másként, mintha hamarosan el kéne hogy hagyják azokat.
(17–18. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Busbecq lovag természettudományos érdeklődéséről már írtunk korábban is. Esztergomban például felfigyel a téli hideg ellenére – a meleg vizes hőforrások közelében élő – békák brekegésére. Ilyen irányú érdeklődése mellett nem csodálkozhatunk, hogy az alábbiakra is felfigyel:
Míg Budán voltam, gyönyörködtetett látnom egy rendkívül forró vizű forrást a Konstantinápolyra menő út kapuján kívül, melynek aljára lenézve az ember mindazonáltal halakat látott úszkálni, de gondolhatjuk, hogy ezeket innen kivenni csak megfőve lehet.
(18. oldal)
A folytatásban hamarosan az is kiderül, hogyan zajlott le 1554-ben I. Ferdinánd király követe és Tojgun pasa találkozója: betekintést nyerhetünk a Habsburg és az oszmán-török diplomácia működésébe.
Felhasznált források
Augerii Gislenii Busbequii Legationis Turcicae Epistolae quatuor. Frankfurt, 1595.
The Turkish letters of Ogier Ghiselin de Busbecq. Transleted by Edward Seymour Forster with a foreword by Karl A. Roider. LSU Press, 2005