Mit tudhatunk arról,
amiről nem tudunk semmit?
Azt gondolnánk, a nyelvtörténeti korszakok elsősorban a nyelvtörténeti változásokon alapulnak. Tény, hogy szólhatnak mellettük ilyen érvek is, de sokkal fontosabb az, hogy miként kutathatjuk őket.
Olvasóink időnként olyan kérdéseket tesznek fel, melyre akár igennel vagy nemmel is válaszolhatnánk (elfogadható-e, ha...? van-e olyan, szó, hogy...? stb.). Roland nevű olvasónk nem kispályázik, olyan kérdést tesz fel, melyre válaszul akár vaskos doktori értekezést lehetne írni.
Az ugor alapnyelv felbomlásától ( kb. Kr.e. I. évezred ) a honfoglalásig tartó időszakot a nyelvészek ősmagyar kornak nevezik ( persze a korszakhatárok végei és kezdetei között nem lehet éles határokat húzni ). Az ómagyar kor tulajdonságait könnyebb tanulmányozni, mivel rendelkezünk írott forrásokkal, míg az ezt megelőző korszakokat már nyilván nehezebb. Mégis érdekelne , hogy az ősmagyar korra milyen jellemzőket következtetnek, rekonstruálnak ? Pl. milyen volt az ősmagyar hangrendszere, milyen újítások történtek az ugor alapnyelv korához képest , milyen lehetett a szintaxisa , megjelentek-e már a kötőszavak, igekötők,stb. ?
Sietünk mindenkit megnyugtatni: nem fogunk részletes választ adni a kérdésre. Ha Rolandot vagy más olvasóinkat az a kérdés érdekli, hogy mit gondolnak a nyelvészek az ősmagyar nyelvről, akkor javasoljuk, hogy vegyenek elő olyan ismeretterjesztő könyveket, melyek foglalkoznak ezzel a kérdéssel is. Ilyen például a Kiefer Ferenc és Siptár Péter szerkesztette A magyar nyelv kézikönyve, vagy a Magyar nyelv című kötet az Akadémiai Kézikönyvek című sorozatból, szintén Kiefer Ferenc főszerkesztésével (az utóbbi az előbbi átdolgozása). A bátrabbak belelapozhatnak az egyetemi nyelvtörténeti tankönyvekbe is: ilyen a Kiss Jenő és Pusztai Ferenc által szerkesztett Magyar nyelvtörténet, vagy a korábbi, Bárczi Géza, Benkő Loránd és Berrár Jolán által írt A magyar nyelv története.
Most csak arra térünk ki, hogy mi jellemzi az ősmagyar kor kutatását. Ezelőtt azonban pontosítanunk kell az olvasónk által leírtakat. Ő ugyanis azt írja, hogy „persze a korszakhatárok végei és kezdetei között nem lehet éles határokat húzni”, ami így, ebben a formájában megtévesztő. Az igazság ugyanis az, hogy a nyelv történetében egyáltalán nem lehet korszakhatárokat húzni.
A nyelv ugyanis folyamatosan változik. Azt ugyan megtehetjük, hogy bizonyos változásokat korszakhatárnak jelölünk ki, de mindig inkább a mi szemléletünket tükrözi, hogy mit jelölünk ki korszakhatárnak, mint a nyelv változásait. Kicsit hasonló a helyzet a történelemben is: kijelölhetünk korszakhatárnak egy forradalmat, de ez nem választható el attól a korszaktól, ami hozzá vezetett. Összpontosíthatunk a hatalom változásaira, de ezek nem mindig kapcsolódnak össze a gazdasági változásokkal – a gazdaság viszont teljesen átalakulhat anélkül, hogy a hatalom más csoportok kezébe menne át, vagy hogy az államhatárok jelentősen változnának. Bármilyen korszakokat jelölünk ki, a korszakok eleje és vége sokkal jobban fog különbözni egymástól, mint egy korszak vége a következő korszak elejétől. Így van ez a nyelvben is.
A magyar nyelvet a következő korszakokra szokás osztani:
- előmagyar kor: az a korszak, amikor a magyar nyelv még nem vált önállóvá – az ugor közösségből valamikor az időszámításunk előtti első évezred elején válhatott ki;
- ősmagyar kor: az önállóvá válástól a honfoglalásig (896);
- ómagyar kor: a honfoglalástól a mohácsi vészig (1526);
- középmagyar kor: a mohácsi vésztől a felvilágosodás koráig (1772);
- újmagyar kor: a felvilágosodástól napjainkig, újabban egyesek szerint a trianoni békeszerződésig (1920);
- újabb magyar kor: a trianoni békeszerződéstől napjainkig.
(Forrás: Pannonhalmi Főapátság)
A korszakhatárok meghúzása mellett elég vegyes érveket szoktak hozni, de legkoherensebben nem is a nyelvtörténeti változások vagy a magyar nyelvet beszélő közösség sorsának fordulópontjai alapján célszerű éppen ezeket a korszakhatárokat meghúzni, hanem éppen a kutathatóság szempontjai alapján. Az előmagyar korszakot csak úgy tudjuk vizsgálni, ha a magyar nyelvről rendelkezésünkre álló adatokat a rokon nyelvek adataival vetjük össze: így rajzolódik ki előttünk ennek a távoli nyelvállapotnak a képe. Az ómagyar kor már a nyelvemlékek alapján kutatható. A középmagyar korban a nyelvemlékek száma – főként a könyvnyomtatásnak köszönhetően – megugrik: míg a 15. század nyelvemlékeinek átfogó feldolgozása elképzelhető, addig a 16. század nyelvemlékeinek teljes feldolgozása gyakorlatilag lehetetlenség. Az újmagyar korban a források száma tovább tágul: megjelenik a nyelvvel tudatosan foglalkozó (nyelvészeti szak)irodalom, megindul a különböző nyelvváltozatokban (elsősorban a nyelvjárásokban) előforduló szavak és formák gyűjtése – azaz megjelennek azok a nyelvemlékek, melyeket nem csak utólag használunk a nyelv dokumentálására, hanem eleve a nyelvi tények rögzítésére készültek. Ráadásul ez az a korszak, amelytől kezdve tudatosan beavatkoznak a nyelvbe (ami persze elválaszthatatlan a nyelv vizsgálatától). A huszadik század elejétől pedig újabb forrás válik általánosan elérhetővé: a hangos nyelvemlék.
Nyilvánvaló, hogy így sem lehet éles határokat húzni: az ómagyar korban folyamatosan nő a nyelvemlékek száma, míg a korszak elején csak néhány szórványemlékünk van (idegen nyelvű szövegben néhány magyar szó), addig a korszak végén teljes magyar nyelvű könyveket vizsgálhatunk; már a középmagyar korban is találunk szótárakat, szójegyzékeket; hangfelvételeink vannak már a 19. század végéről is. Meghúzhatnánk tehát más határvonalakat is – azt azonban elmondhatjuk, hogy sokkal jobbakat nem, más határvonalak ugyanilyen vitathatóak lennének.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az ősmagyar kor abban különleges, hogy ez az a korszak, ahol a rokon nyelvekkel való összehasonlítás módszerével már nem élhetünk, nyelvemlékeink viszont nincsenek. Amit ismerünk, az a korszak eleje: az obi-ugor nyelvekkel való összevetés segítségével képet nyerhetünk arról, hogy milyen lehetett a magyar nyelv, amikor kivált az ugor közösségből. Hasonlóképpen ismerjük a korszak végét: van képünk arról, hogy milyen volt a magyar nyelv, amikor megjelent a nyelvemlékekben. Ami közötte van, az a homály. Ebbe a homályba csak közvetve világíthatunk be.
Az egyik módszer a relatív kronológia. Ennek lényege a különböző változások sorrendjének tisztázása. Például a rokon nyelvekkel való összevetésből tudjuk, hogy a szóbelseji *-t- -z-vé vált, de azt is, hogy a szóbelseji hosszú *-tt- megrövidült. Ebből viszont le kell vonnunk azt a következtetést is, hogy a *-tt- rövidülése csak a *-t- -z-vé válása után következhetett be, hiszen ha a *-tt-ből előbb lett volna *-t-, akkor az eredeti *-tt-kből ugyanúgy -z- vált volna. Hasonlóképpen azt is láthatjuk, hogy mivel egy török jövevényszóban sem ment végbe a -t- > -z- változás, ez már azelőtt lezárult, hogy a török nyelvű népekkel kapcsolatba kerültünk volna. Számos nyelvtörténeti esemény viszonylagos sorrendje tisztázható így.
A másik fontos forrás az általános nyelvészet. Más nyelvek kutatásából értesülhetünk arról, hogy miként változnak a nyelvek, milyen változások gyakoriak, valószínűek, milyenek nem. Ezek segítenek felvázolni azt, hogy milyen változások hogyan mehettek végbe a magyarban.
Mindezek fényében egészen természetes, hogy az ősmagyar korszak a magyar nyelv történetének leghomályosabb szakasza. Elképzeléseink lehetnek róla, de nincsenek adatok, amelyekkel ezeket összevethetnénk, ellenőrizhetnénk.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (121):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
LvT egy másik cikk kapcsán idéz egy rekonstruált ősmagyar szóalakot : "Utóbb jöttem rá, hogy itt elnagyolt voltam, hiszen éppen ennél a proto-szláv tőnév történt az irreguláris változás, amely az ősmagyar <*wi̮la-gɜ> → <világ> : <virág> szóhasadáshoz igen hasonlóan egy eseti változást rögzített. "
www.nyest.hu/hirek/milyen-regi-a-szlovak-nyelv-br-a-kezdetek
Na most ha semmilyen megalapozott feltételezésünk nincs az ősmagyar hangrendszeréről , akkor a világ-virág régebbi alakját hogyan tudják rekonstruálni ? ( Nem tudom LvT honnan idézte a példát ) Ezek szerint akkor mégis van valami elképzelés az ősmagyar jellemzőiről, csak a cikkből nem derül ki.
@Krizsa: tegyünk rendet a fejekben! A magánhangzókat kell flektálni, a mássalhangzókat agglutinálni kell, míg a beszédszüneteket deklinálni. Ezt minden gyöknye'vésznek tun'ni kőne.
@komcsikvagyunkorbánijövővárránk: Phedro-gyapa rúlz.
@Avatar: valóban, elnéztem. Mert a keltibérek is... s a cikket nem is olvastam. Nem is szoktam a történelemhez hozzászólni, na mindegy. Viszont a Hallstadti,és a La tene a KM-ben (is) volt - a galátákról meg a Bibliában is szó van. Az afrosémi nyelvi hatás (főleg a flektálás) az egész Földközi-medencében, a Kaukázusban és Anatóiában is érvényesült.
@Sultanus Constantinus: ez felesleges volt, te is tudod, hogy nem történészkedek.
@Krizsa: Hát persze, az egész világon ezt egyedül te tudod, az összes tudós, aki ezt kutatja, pedig le van maradva. Ideje lenne már végre, hogy meghallgassanak és elkezdjenek követni téged! :D
@Krizsa: "Itt van egy térkép is, ami azt mutatja, hogy a kelták Észak-Afrikában is voltak, hurrá!"
*facepalm*
Ez a térkép azt mutatja, hogy a (szürkével jelölt )Római birodalmon belül hol volt a (sárgával kiemelt) Galatia provincia.
Galatia (Imperium Romanum).png
Description: provinces of the Roman Empire (Imperium Romanum)
@Untermensch4: de jól tudod. tömöd magadba, mi. nekem nem javasolgass te semmit, csináld te, amiről beszélsz.
.
@szigetva: te vagy az élő példa.
Javítás. Helyesen a 112-ből: "A magánhangzók flektálása egészen más nyelvészeti probléma, mint mássalhangzók TOLDALÉKOLÁSA" (a "hangváltozás" szó helyett) - ami nem flektálás.
A zavart a flektálásnak a hiv. nyelvészet saját berkein belül is vitatott meghatározása okozta (ez azonban engem nem ment fel). Amely szerint, Wikipedia:"A flektáló, hajlító vagy fúziós nyelvek azok a szintetikus nyelvek, amelyek a nyelvtani viszonyokat... flexióval, ragozással, szóképzéssel, illetve a szótő változtatásával – képesek kifejezni." Ennek a mondatnak természetesen semmi értelme nincs. Mert az, hogy a szintetikus ind. nyelvekben is többé- (inkább kevésbé) megmaradtak a sémi nyelvtani flektálás nyomai (= a tő-magánhangzók cseréje nyelvtani funkciókban) - nem teszi őket flektáló nyelvekké.
Még egy javítás, így helyes: "2. A nyelvtani flektálás prototípusa, és kiteljesedett használata csak a sémi nyelvekre jellemző."
@hunikwumje: "Kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét" A terápiás adag időnkénti emelése és a hatóanyagnak a hozzászokás utáni váltása nélkülözhetetlen az elhúzódó (6+ hónap) gyógyulási folyamat során. A gyógyszeres kezelés mellett pszichoterápia is szükséges, önmagában a gyógyszerek megfelelő terápiás alkalmazása csak tünetcsökkentést eredményez.
Mire szánom akkor a pidgin, kreol, mesterséges stb. nyelveket - azokat nem emberek beszélik? Azokat nem kell kutatni? Például a kecses, csodálatosan hangzó francia nyelvet (nem sokáig tanultam, de nagyon szerettem.) Sultanus meg hogy védi a spanyolját:-).
Hát a helyesírásuk bizony nagy falat. Én pl. csak "befényképezéssel" tudom megjegyezni a szavaikat. Ha egyszer rögzült a fejemben, akkor örökre: "voyage", "beautiful", de ha még nem rögzült...
Az újlatin nyelveknek, az angolnak, de még az orosznak is - a latin kor utáni időszaktól kezdve - egészen más történeti nyelvészetük lesz. Olyan, amiből még egy vessző sem létezik. S akkor az is kiderül majd, hogy milcsoda bölcs dolog volt a helyesírásuk konzerválása. Mert abból fog kiderülni... szinte minden.
Nyelvészet: max. 6000 év, "alapnyelv", meg a többi téveszme...
Ha egy csomó nyelvben alapvető jellegzetességek vannak, akkor azok elindultak valahonnan (hely) és valamikor (idő). A geográfiai hely fontos, de az idő (mikortól) maradhat relatív.
A magánhangzók flektálása egészen más nyelvészeti probléma, mint a mássalhangzók HANGVÁLTOZÁSA, ami nem flektálás. A hivatalos nyelvészet már ezt is összezagyválja.
A magánhangzók flektálásának 1. ősi típusa: az egy vagy két mássalhangzó előtt-között-után csereberélése a gyökváz értelmét differenciálja: rak, rák, rek-, rik-, rok-, róka, rök-, rük-... Ilyen a finn, magyar, a sémi nyelvek.
2. A nyelvtani funkciókat ellátó flektálásnak ehhez már nem sok köze van. A "nyelvtanozó" flektálás Eurázsiában csak a sémi nyelvekre jellemző. Általában is: a mai értelemben vett nyelvtani sajátosságok max. néhány ezer éves, újkori jelenségek. Az ősnyelv kutatásban tehát a nyelvtanoknak nincs (alig van) szerepük. Így az ősi (ind., finnugor) nyelvcsaládok összetartozásának modern nyelvtani jelenség nem lehet a kritériuma. Maximum néhány archaikus nyelvtani jelenség jöhet szóba, de arról a hivatalos nyelvészet azt se tudja, hogy micsoda. A hivatalos nyelvészet tehát ebből a szempontból is tudománytalan.
A természetes nyelveket együttélő közösségek többszáz nemzedéke alakította ki. Mesterséges manipulációk, műnyelvek betoldása nem torzította el őket. A természetes nyelveket flektált gyökrendszer és szóbokrok tömeges megléte különíti el a keverék- és a manipulált nyelvektől. Ősnyelvkutatás kizárólag ezekre lehetséges, tehát pl. az ind. nyelvek esetében csak a latin korszakot megelőző időszakig. Ebből a szempontból MÁR a sumér nyelv! természetes volta is megkérdőjelezhető, mert a jelek szerint az is (akár többszöri beavatkozással) mesterségesen kialakított "államnyelv" volt.
@hunikwumje: „nem baj. hüjék mindig lesznek!” Bizony!
MODERÁLVA
Hun kolléga figyelmébe: ez a gyalázkodás most a nickjébe került. Legközelebb az összes nickje valamennyi kommentjét törölni fogjuk, visszamenőleg.
MODERÁLVA
@bloggerman77: 100
hu.wikipedia.org/wiki/Lazio#F.C3.B6ldrajz
Lazio vagy latinul Latium területén nincs Liguria, mert az északabbra van..:)
@GéKI: Wikipedia: hu.wikipedia.org/wiki/Galatia.
Itt van egy térkép is, ami azt mutatja, hogy a kelták Észak-Afrikában is voltak, hurrá! Mert akkor megvan (nekem) az is, hogy mitől vannak flektálva már a magyar gyökszavak is (kar, kár, ker-, kér, kir-, kor, kór, kör, kúr) - és mi közük lehetett (hogy lehetett közük) a héberhez és a magyarhoz egyaránt.
A kelta hallstadti, meg a La tene kultúra központja persze megint a KM volt. Sorrend (az én fejemben, jelenleg):
1. a mai finnes-északiak voltak legelőször, de egy korábbi jégkorszaki menedékekben - a központ a KM. A finnesek a KELTÁK ELŐDEI. Lementek délre, megtanultak flektálni. (A finn gyöknyelv is hajlítgatja a magánhangzókat.)
2. A kelták a következők: KM centrum. Lejjebb "mindenhova" és egészen Afrika északi részéig lementek. Végig a partvonalon. Megtanultak flektálni és beköltöztek, mint az italikus nyelvek, a félszigetre - is. De ők lehettek az északről érkező (askenazi) héberek elődei is egyben. Mindez Mezopotámia előtt vagy után?
KÖZBEN - a sémi asszírok (úgy emlékszem, hogy "as is" fehérek voltak.)
Most jön, amiről Te írtál, de... szerintem összekeverted a zsidóség legújabbkori történelmével. Galícia vagy hasonló földrajzi elnevezés - egy csomó volt.
Ismét a Wikipedia: Galatia vagy Gallograecia ókori Anatóliai ország a mai Törökország területén.
Nevét lakóiról, a kelta galatákról kapta, akik i. e. 278-ban a Balkán területére szervezett kelta hadjáratok részeként átkeltek a mai Boszporuszon, majd végigdúlták Anatóliát. Történetük:
A i. e. 4. században kezdődtek meg a nagy kelta népvándorlások. (Szerintem már sokadszor - Krizsa.) Nagyszabású hadműveletekbe kezdtek, melyek során rövid időre még Rómát is elfoglalták (már megint:-), de keleti irányú terjeszkedésük során eljutottak egészen Anatóliáig.
Krizsa: Anatóliából mentek be megint a Közel-Keletre. De az ott élő zsidók, a Biblia szerint, ezeket már NEM tartották "rokonnak".
***
Elérkeztem oda, hogy a magyar NYELVNEK is lehetett köze a keltákhoz. Előtte persze a régesrég ottjárt, de örökre északra visszakerült finnesekhez is (menemény kérdés).
Mikortól kezdtek ragozni a délvidéken flektálni tanuló későbbi "menemények"? Már a sumér korban. De ott még "nem vitték túlzásba" a ragozást.
Összegezek: a gyöknyelvészet alapján a finn-héber máig jobban hasonlít, mint a finn-magyar. A magyar-héber szókincs pedig elképesztően hasonlít. De a héber továbbfejlődve már nyelvtant-is-flektálóvá vált, a magyar meg a nyelvtant - ragozóvá.
A finnségi nyelvek kialakulása minimum tízezer évvel korábbi.
A kelta kialakulása minimum Mezopotámia kori.
A magyar ősnyelvének kialakuása (ilyen időrendi sorrendben):
kelta (voltak délen, egészen Afrikáig) - szláv (Perzsiáig voltak odalent) - avar (a Kaukázusig voltak délen).