Magyar nyelvész alkotta meg
a török helyesírást?
A törökök csak 1929-ben tértek át a latin ábécére. Ekkor Magyarországon már nem sok szakember hitt a magyar–török nyelvrokonságban. Lehetséges-e, hogy a törökök mégis éppen a vélt nyelvrokonság miatt hívtak magyar szakembert írásuk megreformálásához?
Nemrégiben a török miniszterelnök látogatása kapcsán írtunk a török-magyar kapcsolatokról. A cikk kapcsán egy olvasónk a Facebookon a következőket írta:
Én Törökországban a törököktől hallottam, hogy amikor áttértek az
európai írásmódra, akkor egy magyar nyelvész is részt vett a
folyamatokban, így kerültek a betűik közé - jelenlegi írásmódjukba - a
kettősponttal jelzett magánhangzók, mint az ü és az ö. Gondolom, ők is
a vélt nyelvrokonság miatt kérhettek fel annak idején a magyar
nyelvészt... De ez az én nem tudományos magánvéleményem, sajnos a
nyelvészünk nevét nem jegyeztem meg...
Nos, vajon jól tudták-e a török ismerősök? Ennek jártunk utána. Mielőtt azonban a tényeket megvizsgálnánk elgondolkodhatunk, mennyire valószínű ez. Azt persze nem zárhatjuk ki, hogy magyar ember is részt vett a munkálatokban, még azt sem, hogy esetleg egy magyar nyelvész egyedül dolgozta ki a javaslatot. De jelenti-e ez azt, hogy az illető a magyar helyesírásból vett volna át elemeket? Aligha. Sok értelme nem lett volna elemeket öncélúan átvenni: amúgy sem sokan akartak törökül tanulni, nem lehetett a cél az, hogy egyszerűsítse a magyar nyelvtanuló dolgát. A törökök sem kívánták tömegesen elsajátítani a magyar nyelvet, így a segítséget ez sem indokolta volna. Ráadásul egy nyelvész nyilván több nyelvet, több írásrendszert ismer, nem csak az anyanyelvéét: egy új írásrendszer megalkotásához sok helyről meríthet ötleteket.
Érdemes azt is megvizsgálni, mennyire hasonlít a török írás a magyarhoz. Az ü és az ö megléte kétségkívül hasonlóság, de ezek megvannak a németben is, ami a 20. század elején még sokkal jelentősebb nyelv volt, mint ma: az európai tudományos, különösen a nyelvtudományos szakirodalom német nyelvű volt. Sokkal kézenfekvőbb ezt feltételezni, mint a magyar szálat.
Különösen, hogy a török helyesírásban nem találunk több „magyaros” vonást. Sőt, a mindkét ábécében megtalálható betűk egy részének egészen más az ejtése, mint a magyarban: a c [dzs], a j [zs], a s [sz], az y [j]. Az olyan hangok jelölésére, amelyekre a hagyományos latin betűkészlet nem elegendő, a magyar a magánhangzók esetében ékezeteket, a mássalhangzók esetében viszont betűkombinációkat használ: cs, dz, dzs, gy, ny, sz, ty, zs. A török helyesírásban ilyen megoldással egyáltalán nem találkozhatunk: mind a mássalhangzók, mind a magánhangzók esetében a mellékjeles megoldást találjuk: ç [cs], ğ ([j], de előfordul, hogy nem ejtik, vagy az előtte álló magánhangzó nyúlik meg), ş [s]. Sajátos betű az ı, ahol a mellékjel elhagyásával hoztak létre új betűt (mely hátrahúzott nyelvvel ejtett, de egyébként az [i]-hez hasonló hangot jelöl, hasonlóan a román î és â betűkhoz, vagy az orosz ы-höz). Mivel azonban az általunk is ismer nagy I ennek a nagy párja, az i nagy változataként bevezették az İ-t. Jövevényszavakban több különböző dolog jelölésére használják az î, az û, illetve az â betűket is: ezeken a mellékjel a magánhangzót megelőző mássalhangzó kiejtését módosítja: ilyesmi a magyar helyesírásban nem fordul elő.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A tények makacs dolgok
Azt persze még mindig nem zárhatjuk ki, hogy magyar ember dolgozta ki a török helyesírást: ennek a ténynek nem kell összefüggésben állnia a kidolgozott rendszer milyenségével. Annak, hogy kik is dolgozták ki a helyesírási reformot, könnyű utánajárni: még a wikipédián is szerepel. Röviden: kilenc ember három csoportban: az elsőbe nyelvészek, a másodikba oktatással foglalkozó hivatalnokok, a harmadikba három parlamenti képviselő (köztük egy író) tartozott. Már a nevük alapján is egyértelmű, hogy egyikük sem magyar.
Köszönjük Simon Zsoltnak a nyomozáshoz nyújtott segítségét!
Az azonban már nem derül ki, hogy az egyik nyelvész, Ragıp Hulûsi Özdem Budapesten doktorált, Németh Gyula tanítványa volt. Ebben az időben az isztambuli egyetem docenseként dolgozott. Ennyi magyar szálat sikerült felfedezni az ügyben.
Figyelemre méltó az is, hogy a bizottság jelentésében maga is említi, hogy az ö-t és az ü-t német és magyar (!) mintára vezették be. Úgy tűnhet tehát, hogy olvasónk értesülései mégsem alaptalanok. Ugyanakkor azonban az â, î, û illetve a j kapcsán a franciára, a ş kapcsán a románra, a ç kapcsán pedig az albánra hivatkoznak. Érdekességképpen megemlíthetjük, hogy a jelentés említi az ñ-t is, melyet a spanyolból vettek – ez azonban ma már nem használatos.Ebből egyfelől nyilvánvaló, hogy nem valamiféle vélt nyelvrokonság miatt nyúltak a magyarhoz – másfelől az is megkérdőjelezhető, hogy ezt az átvételt mennyire kell komolyan venni: a ğ-nek például egyetlen más írásban sincs előzménye. Összességében tehát mégis azt kell megállapítanunk, hogy a török helyesírás nem a magyar alapján született, a történetében a magyar szál egészen minimális, és semmiképpen nincs összefüggésben a vélelmezett nyelvrokonsággal.
Ajánlott olvasmányok
Herbert W. Duda: Die neue Lateinschrift der Türkei I.–II. Orientalistische Literaturzeitung 32.–33. (1929–1930)
@Törzsmókus: Igen, de a legtöbb karakterkészlet nem tesz különbséget a kettő között. (Én már jártam úgy, hogy precíz akartam lenni és ș-t másoltam be a szerkesztőbe, de a szövegben már ş jelent meg.)
> a ş kapcsán a románra
a románban nem ş van, hanem ș.
@Extraterrestre: A ğ-vel jelölt hang kiejtését nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. Kifejezetten az ağa szó kiejtésére itt is találni példát (ami egyébként eltér az általad linkelt kiejtéstől):
www.turkishlanguage.co.uk/pronsound.htm
Ugyanott a ğ által jelölt hangra egyéb példák is vannak, meg itt is:
www.onlineturkish.com/pronun.asp
Itt összefüggő szövegekben is meg lehet hallgatni (és ott van leírva is):
www.turkishclass.com/turkish/pronunciation/pronounciation.php
1 – Between vowels: ‿ or ʲ as sandhi for back vowels and front vowels respectively. That is Erdoğan /eɾdo‿an/ and değil /deʲil/. 2 – After a vowel: Lengthening of the preceding vowel. E.g. bağ /baː/. 3 – There is also a rare, dialectal occurrence of [ɰ].
forrás: en.wikipedia.org/wiki/Turkish_alphabet#cite_note-footnote2-3
Egy darab forvós beszélő azért nem döntő.
@Fejes László (nyest.hu): Akkor hallgasd meg: hu.forvo.com/word/a%C4%9Fa/#tr
A törökök csak jobban tudják!
@Extraterrestre: Röviden: nem. L. pl. en.wiktionary.org/wiki/a%C4%9Fa#Turkish
A ğ eredetileg a [γ] hangot jelölte (az azeriben ma is így ejtik), ma viszont már semmilyen hangot nem jelöl, hanem nyújtja az előtte álló magánhangzót. Az ağa ejtése tehát nem *[aga], ahogyan a tévében mondják, hanem [a:].
Az ı pedig nem igazán hasonlít semmi esetre sem az [i]-re, hanem inkább ajakkerekítés nélküli [u] hang: [ɯ].