Lenne és volna
A rokon értelmű szavak sokszor felcserélhetőek, de nem mindig. Azt azonban külön kutatás nélkül, egyszerű nyelvhasználóként már nehezebb megmondanunk, mikor igen, mikor nem. Olvasónk is ezért fordult szakértőnkhöz.
Péter nevű olvasónk kérdésére ismét csak akkor tudnánk jó választ adni, ha lenne egy jól használható korpuszunk, amelyben a beszélők adatai, a szövegek származásának idejét és más körülményei is rögzítve lennének:
Azt szeretném megtudni, mi a különbség a volna és a lenne szavak között, vagy simán felcserélhetőek egymással bármikor?
Az én nyelvérzékem szerint a volnék, volnál stb. „irodalmiasabbak” vagy talán „népiesebbek”, mint a lennék, lennél stb., ami csak annyit jelent, hogy az én (pesti) nyelvváltozatomban gyakoribbak a lenn- kezdetű alakok. (Az „irodalmiasság” vagy „népiesség” érzését nyilván az váltja ki belőlem, hogy a voln- kezdetű alakokat ritkábban hallom.)
Persze teljesen más eset az úgynevezett múlt idejű feltételes módú igealakokban szereplő volna (pl. Ha kértem volna, velem jött volna). Ennek ugyanis nincs más változata, tudtommal sehol nem mondanak olyat, hogy *Ha kértem lenne, velem jött lenne. És ezekben az igealakokban a volna mindig változatlan formában fordul elő, nincs olyan, hogy *kértem volnál vagy *kértem volnék.
A magyarban a két „létige-” (más néven: kopula-) tő, a v- és a le- kezdetű legtöbbször két eltérő funkciót tölt be, nemcsak abban, hogy a múlt idejű feltételes módú igealakokban csak a volna szerepelhet. A jelen idejű alakok közül a le- kezdetű legtöbbször a jövő időt jelöli (pl. hálás leszek, mérnök lesz); múlt időben a le- kezdetű alakokat (lettem, lettél stb.) ’válik’ értelemben használjuk: fáradt lettem, hosszú lett. A kötő-felszólító módban csak a le- kezdetű alakok léteznek (legyek, legyél stb.), és így tovább. Tulajdonképpen a feltételes mód a kivételes, erre vonatkozott Péter kérdése is, mert ebben ugyanolyan a kétféle alak funkciója (nem is csodálkoznék, ha később kialakulna valamilyen funkció-megoszlás, vagy a vol- kezdetű alakok teljesen eltűnnének). Kivétel az, amikor olyan szerkezetben szerepel a feltételes módú alak, amelyben csak a ’válik’ értelmű létige szerepelhet, ilyenkor a le- kezdetű tövet használjuk. Például ilyen, ha egy -ból/-ből toldalékos bővítmény van jelen: Szeretném, ha a fiamból nagy ember lenne (*volna).
Amikor megszámoltam a lenn- és a voln- kezdetű igealakok gyakoriságát a Szószablya korpuszban, akkor a múlt idejű feltételes módú alakok miatt eleve kihagytam a lenne és volna alakokat. Ezek nélkül a lenn- kezdetűek majdnem egy nagyságrenddel gyakoribbak, mint a voln- kezdetűek (89% és 11%).
(Forrás: Wikimedia Commons / Lafayette Photo, London)
Ez az adat az én nyelvérzékemet igazolja, bár a korpusz szövegei között nyilván olyanok is bőven vannak, amelyek nem az én nyelvváltozatomhoz hasonlót használóktól származnak. Azt sajnos nagyon nehéz kibogozni a korpuszból, hogy a gyakoriságon kívül van-e valamilyen használatbeli különbség a kétféle alak között. Én semmi ilyet nem érzek, de az intuíció nem pótolhatja az adatok megvizsgálását. Sajnos a nyelvész intuíciója sokszor még kevésbé pótolhatja, mert általában előzetes sejtéseink vannak, és ez elfogulttá tesz bennünket.
@Martha: Egyetértek! :)
177. A jövő időt körülírással fejezzük ki vagy pedig jelen idejȕ alakkal. Holnap elmegyek hozzád: a szövegösszefüggés világossá teszi, hogy jövő idejȕ cselekvésről van szó. A van ige jövő idejét viszont a lesz igével fejezhetjük ki, ezért nem szabad őket felcserélni. Holnap otthon vagyok: mondjuk inkább így: Holnap otthon leszek. Ha kedve lenne velünk jönni, nem ülne most otthon: helytelen. Jelen idejȕ megállapítás ez, tehát mondjuk így: ha kedve volna (vagy akár: lett volna ̶ árrnyalati külünbség!) velünk jönni, nem ülne most otthon. Ha sietnék, kettőkor otthon lennék (nem: volnék) jövő.
Körülírással a jövő időt legtöbbször így fejezzük ki: fogok menni, fogsz menni, fog menni, fogunk menni stb. A fog segédige tehát tulajdonképpen a jövő idő jele.
Jövő ideje csak a kijelentő módnak van.
Nagy Kálmán: Kis magyar nyelvtankönyv különös tekintettel a nyelvhelyesség mindennapi kérdéseire. Kriterion Könyvkiadó Bukarest 1970.
Engem a kétféle létige viszonya arra emlékeztet, amit a spanyolban a "ser" és "estar" jelez, tudniillik, hogy csak arra mondom, hogy "lennék", ami lehetnék, de épp nem vagyok. Pl. "ha kipihent lennék..."," Ha én gazdag lennék... "
Amire azt mondom, hogy "volnék" , azt legfeljebb elképzelhetem, de valójában soha nem lehetek. : "Ha én cica volnék...", vagy olyan, ami ténylegesen lehetetlen : "Ha MOST ott volnék..." "Ha én eszkimó volnék..." stb..
Pár példa Pesti Gábor fabula fordításaiból:
"és a mit foghatnának, köz lenne."
"olyan szerzést tőnek, hogy éltek és holtok mind együtt lenne."
"Alítá, hogy jól lenne vele dolga,"
"hogy el bocsátná őtet, mert igen kicsin volna, és hadd nőne meg, osztán az után több haszon volna benne".
"És ha az oroszlán hátamon nem volna,"
"És az kezdé tőle kérdeni, hol volna a préda"
"Mert ha bolond nem volt volna, nem tért volna annyiszor vissza"
"Mikoron egy időbe nagy árvíz lött volna"
Én a két alak stílusértékének különbségét anno az alábbi példán tanultam meg:
a) "Hülye volnék, ha párttag lennék."
b) "Hülye lennék, ha párttag volnék."
:)
A feltételes múlt idejű igealak (volna) nem ige mint alapszófaj, hanem segédige, ilyenformán viszonyszó, tehát más szófaj, nem cserélhető fel a lenne alakkal. A volna mint önálló igealak szerintem a jelen idejűséget kifejező mondatokban használatos, a lenne pedig inkább a jövő idejű mondatokban. Pl. Bárcsak volna nálam egy csavarhúzó! (most), ill. Bárcsak lenne egy csavarhúzóm! (egyszer, valamikor a jövőben).