Legyen-e önálló betű a „ch”?
Ha már átalakítjuk a helyesírásunkat, nem lenne itt az ideje, hogy a „ch”-t is önálló betűnek tekintsük?
Úgy látszik, az új helyesírási szabályzat megjelenése többekben felébresztette a helyesírás-reformátort. Bálint a következő javaslattal keresett meg minket:
Legyen önálló betű a magyarban a „ch”! Ugyanis jómagam kizárólag amellett tudok érveket, hogy igenis önálló betűnek kéne legyen.
Bálint ezeket az érveket fel is sorolja. Lássuk, mennyire állják meg a helyüket ezek!
A „ch” számtalan – általános és különféle szakmai területekről származó – magyar szóban szerepel. Például: pech, tőzsdekrach, achát, cech, mechanika, machináció.
Az igaz, hogy a ch számtalan idegen eredetű magyar szóban megtalálható. Ezek jelentős része meg is gyökeresedett, a mindennapokban rendszeresen használt szó. Ugyanakkor észre kell vennünk azt is, hogy nincs olyan eredeti magyar vagy idegen szó, melynek [ch]-ja a magyarban alakult volna ki – pedig igazán ez szólna amellett, hogy a [ch] a magyar hangrendszer szerves részévé vált.
Sőt, úgy tűnik, a magyarban a [ch] igyekszünk kiküszöbölni, és ennek csak mesterséges folyamatok állnak ellen. Bizonyára sokunknak vannak emlékei arról, hogyan javítottak ki minket az iskolában: „az nem te[k]nika, hanem te[ch]nika”. Más helyzetekben a [ch]-t hajlamosak vagyunk [h]-ra cserélni, pl. az archív szóban leginkább olyan [h]-t ejtünk, mint mondjuk a betűhívben. Az egyedüli kivétel talán az, amikor a ch a szótő végén áll, de ha ilyenkor magánhangzó követi, akkor sem egyszerűen [ch]-t ejtünk, hanem hosszú [ch]-t.
Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a [ch] amolyan „ideiglenesen nyelvünkben állomásozó” hang, melyet a nyelvi rendszer sem lenyelni, sem kiköpni nem tud. Könnyen lehet, hogy idővel a [ch] helyzete stabilizálódik, de egyelőre nem mondható stabilnak.
Gyerekkoromban nyelvtanórán külön tanultuk a „peches” szó elválasztását, hogy ilyenkor a „ch”-t egy betűnek kell venni, és nem pec-hes, hanem pe-ches módon kell elválasztani. A többi, általam felsorolt szóra is ugyanez vonatkozik.
Ez az érv akkor állná meg a helyét, ha azt bizonyítaná, hogy bizonyos szempontból a magyar helyesírás már most is kettős betűként kezeli a ch-t – erre utal olvasónk megfogalmazása is: „ilyenkor a „ch”-t egy betűnek kell venni”. Sajnos ebben igaza van, hiszen az AkH 228. pontja kimondja:
A ch kétjegyű ugyan, de egyetlen hangot jelöl, [...], s így [...] egy betűnek számít az elválasztáskor. Ezért úgy tekintjük [...], mint a rövid mássalhangzókat jelölő magyar betűket: ar-chívum, ma-chináció, or-chidea, pszi-chológia, Ri-chárd, Mün-chen; [...] – Ha a ch [...] végű idegen szavak toldalékos formáit a szó és a toldalék érintkezése táján kell elválasztanunk, a ch-t [...] a következő sorba visszük át akkor, ha utánuk magánhangzó következik: almana-chot, ce-chem, pe-ches, [...]
Ráadásul a ch-ra vonatkozó szabály feleslegesen van egybeerőltetve az x-re vonatkozó szabállyal. Csakhogy ez a szabály lényegében felesleges, hiszen összevonható lenne a következő ponttal (AkH. 229.):
A családneveinkben előforduló többjegyű régies magyar betűk az elválasztásban hangértéküknek megfelelően kezelendők: [...] Beö-thy [e.: bő-ti], Ben-czúr [e.: ben-cúr], Fara-ghó [e.: fara-gó], Szé-chy [e.: szé-csi], War-gha [e.: var-ga] stb. [...] A toldalékos alakok elválasztásakor a régies magyar betűk egységét természetesen szintén megőrizzük [...]: Balo-ghék, Babi-tsé, Cze-tzet; kossu-thi, móri-czos; [...]
Azaz a ch-t ugyanúgy kezeli, mint a családnevekben előforduló th, cz, gh, ts, tz betűkapcsolatot, vagy a [cs] hangértékű ch betűkapcsolatot. Ezektől a [ch] hangértékű ch csak annyiban tér el, hogy közszavakban is előfordul. Ráadásul mindegyik eset visszavezethető arra az alapelvre, hogy a szótagolás a kiejtés alapján történik. Mivel a ch egyetlen hangot jelöl, tulajdonképpen fel sem merül az, hogy a c és a h közé kerüljön a kötőjel. Ráadásul a hosszú [ch] elválasztásának, ha kettős betűként kezelnénk, így kellene kinéznie: pech-chel (vö. rács-csal) – ez azonban már csak azért sem lehetséges, mert elválasztás nélkül is azt írjuk, hogy pechhel, nem azt, hogy pecchel.
Kiejtése minden szóban (a nyelvi torzulásokat leszámítva) ugyanazzal a – más magyar betűvel nem jelölt – hanggal történik. (a mi ch-t tartalmazó szavaink főleg germán eredetüek, a spanyol nyelvből átvett, cs-nek ejtendő ch-kat a magyar nyelvben már általában cs-vel is írják, pl. csacsacsa, macsó)
Ez az állítás nem igaz, hiszen láttuk, hogy a ch-t bizonyos esetekben [h]-nak ejtjük, a nem normatív kiejtésben pedig akár [k]-nak is, sőt a peches esetében hosszan, ám ezt a helyesírás nem jelöli. Ezen kívül nem csupán idegen szavakban, hanem családnevekben is lehet [cs] hangértéke. Az sem igaz, hogy idegen szavakban a [cs] hangértékű ch-t cs-re cseréljük: ez a szó meggyökeresedésének fokától függ – pontosabban attól, hogyan ítélik ezt meg a helyesírást szabályozók. Ráadásul messze nem csak spanyol jövevényszavakban fordul elő, hanem olyanokban is, mint a ranch [rancs], chip (~ csip), chips [csipsz] vagy a charter [csarter], sőt [s] hangértékben pl. a chardonnay [sardoné], couchette [kusett] vagy [k] hangértékben a chianti ([kianti] – igaz, egyes nyelvváltozatokban [csanti]) szóban.
(Forrás: Wikimedia Commons / Arnaud 25 / CC BY-SA 3.0)
Ennél is érdekesebb, hogy a helyesírási szabályzat többször is azt állítja, hogy a ch [h] hangértékű, pl. AkH. 75. pont:
[...] A ch végű szavak (pl. almanach, pech stb.) végén is mindig ejtjük a h-t. [...]
[...] A ch-t, ha h-nak ejtjük, megtartjuk: jacht, mechanika, mechanikus, monarchia, pech, technika, technikus stb. [...]
Tapasztalatunk szerint azonban ilyenkor az ejtésmód mindig [ch], sosem [h].
(Forrás: Wikimedia Commons / Devopam / CC BY-SA 4.0)
Végül Bálint utolsó érve:
Több, a ch-nál jóval ritkább betű is helyet kapott az ABC-nkben, amik magyar eredetű szavakban egyáltalán nem szerepelnek: q, w, x.
Ez így egyébként nem igaz, mert ebben a kérdésben a szabályzat maszatol. Az AkH. 10. pontjában ez áll:
Az ábécé a betűk meghatározott felsorolási rendje. A magyar magánhangzókat és mássalhangzókat jelölő 40 kisbetű hagyományos állománya és sora (a magyar ábécé): a, á, b, c, cs, d, dz, dzs, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l, ly, m, n, ny, o, ó, ö, ő, p, r, s, sz, t, ty, u, ú, ü, ű, v, z, zs. [...]
Az AkH. 11. pontja viszont azt írja:
A magyar írásgyakorlatban is gyakran előforduló q-t, w-t, x-et és y-t így soroljuk be ábécénkbe: … p, q, r … v, w, x, y, z, zs; [...]
A q, a w, az x és az y tehát olyan, mint a mesebeli okos lány: benne is van az ábécében, meg nincs is. Nem ismerjük el őket magyar betűknek, ugyanakkor az ábécében határozott helyük van.
A ch-tól való helyzetük abban is különbözik, hogy ezeket nem igazán lehetne betűkapcsolattal helyettesíteni (esetleg az y-t cserélhetnénk ij-re a holland mintájára, ám a mai magyar írásszokástól ez nagyon idegen). A ch viszont eleve betűkapcsolat, így nem okoz gondot akként is kezelni.
Az ellenérvektől függetlenül nem tartanánk feltétlenül rossznak, ha a ch kettős betűként része lenne a magyar ábécének. Ha Bálint érveivel maradéktalanul nem is érthetünk egyet, az tény, hogy ha a [ch] hang helyzete nem is stabil, része a magyar hangrendszernek. Az is igaz, hogy meglehetősen következetesen jelöljük ch-val, még akkor is, ha ez a betűkapcsolat más hangot is jelölhet. Ráadásul egyáltalán nem lenne ez idegen a magyar hangjelölés rendszerétől. A ch betűvé nyilvánításának mindenesetre több alapja lenne, mint annak, hogy a dz-t betűnek tekintsük (erről a kérdésről már többször írtunk).
Annak azonban ha a ch-t kettős betűnek tekintenénk, nem csupán az lenne a következménye, hogy az ábécébe eszerint kellene besorolni, hanem az is, hogy bizonyos szavakat másképp kellene írnunk. A már említett pechhel helyett pecchel lenne a szabályos, az pedig külön gondot okoznak, hogy a peches alakban jelöljük-e a [ch] hosszúságát (legyen pecches), vagy ne. Az előbbi a kiejtést követné, az utóbbi viszont a szóelemzés elvét (vö. kisebb [kissebb]).
Érdekes módon olvasónk nevet is szeretne adni a betűnek, és ezzel önellentmondásba keveredik:
a ch nyilvánvalóan mássalhangzó, viszont egyelőre nincs definiálva az a más, amivel hangzik, azaz a segédmagánhangzó, amivel a betűt kiejtjük. Szerintem az optimális kiejtés a „ché” lenne, mivel így egyrészt megkülönböztetődik a h-tól, másrészt zökkenőmentesen illeszkedne a magyar ábécébe. Kiejtve a módosított magyar ábécé ez esetben így kezdődne: a, á, bé, cé, ché, csé, dé...
A kijelentés, miszerint „nincs definiálva a segédmagánhangzó” számunkra furcsa, hiszen tudtunkkal minden más nyelvben, ahol betűként tekintenek rá, [chá] az ejtése. A h-tól való megkülönböztetésre aligha van szükség, hiszen olvasónk maga is kifejtette fentebb, hogy a [ch] és a [h] más hang (tehát nem az a helyzet, mint a j és az ly esetében). Ráadásul az ábécében két hang van, melyet [á] magánhangzóval ejtünk: ez a k és a h – zöngétlen torokhangok felelnek meg nekik, akárcsak a ch-nak. A [ché] ejtésmód meglehetősen mesterkéltnek tűnik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gigillo83 / CC BY-SA 3.0)
Fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy a ch Bálint által meghatározott helye korán sem egyértelmű. Egyrészt a cs és a ch sorrendje sem meghatározott: az, hogy a h előrébb van az ábécében, mint az s, lehet érv, de ilyenre jelenleg nincs példa az ábécében. Másfelől a ch követhetné a h-t is, ahogy például a cseh és szlovák ábécében.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (26):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Irgun Baklav: igazad van, az "ehh" (official IPA[æxː]=practical IPA[ɛxː]) jobb megoldás, szépen illeszkedne az eff, ess, essz mintázatába, a fortis obstruens réshangokat jelölő betűk ezt a formát szokták felvenni az ábécében, akárcsak a szonoránsok: emm, enn, ell, err. Nem is értem, hogy erre miért nem gondoltam, úgy utólag annyira logikus, hogy máshogy nem is lehetne.
@Galván Tivadar: Igazad van, a kettőzést már korábban elszúrták, 84-ben csak az elválasztást sikerült kontraintuitívvá tenni: bod-za helyett bo-dza. mnyelv.ektf.hu/hagyomany_es_ujitas.pdf
@szigetva: Én úgy emlékszem, hogy már általánosbsan is úgy kellett elválasztani az "eddzüket", hogy "edz-dzük"; márpedig az jócskán 1984 előtt volt.
OFF: Bálint vagy Balázs a csávó? A cikkben hol ez, hol az :D
@szigetva: Nineteen Eighty-Four, az szinte tegnap volt; és ha már ez kiderült, akkor miért kellett az ábécébe betenniük? Dzerzsinszkij miatt inkább '54-ben lett volna logikus...
@Irgun Baklav: „meg a hagyomány miatt lehet meghagyni” Ez a hagyomány 1984-ben keletkezett egyébként. Azelőtt ed-ze, edz-ze volt.
@El Vaquero: a "céhával" kb. azt vallanánk be, hogy a magyarban ennek nincs önálló (a h-tól eltérő) hangértéke, ahogy az "ipszilonnak", "duplavének" sincs. Na de akkor minek van helye az ábécében?
A dz esetén sincs sok teteje, max. a szimmetria kedvéért (ha már c, cs; akkor legyen dz, dzs), meg a hagyomány miatt lehet meghagyni, de újonnan ilyeneket nem érdemes felvenni, max. ha azt szeretnénk, hog megint valami értelmetlenséggel szívassák a kisiskolásokat.
De ha már muszáj, és ha azért kell, mert a ch-t fonémának tekintjük (bár minek...), akkor lehetne mondjuk "ech" (az r, l, m, n mintájára), mert abban tuti fix a hangértéke. Meg jól kifejezi a csalódást, lemondást, amit e felesleges "betű" kapcsán érzünk.
Igazat adok Bálintnak. Ha a dz benne van az ábécében, akkor a ch-nak is benne kéne lennie, és a pecchel irásmód sokkal logikusabb, mint a pechhel, lévén, hogy a ch egy hangot jelöl és nem választható el. Az ábécének kettős szerepe van egy nyelvben: tisztázza, hogy írásbeli lejegyzésnél milyen betűket lehet használni, másrészt megadja a sorrendjüket, amely betűrendbe soroláskor számít. Illetve egyes helyesírási szabályok (pl. toldalékolás, elválasztás) is építhetnek az ábécére, de ez a magyar szabályzat esetében ez meglehetősen ritka. A magyar helyesírás és ábécé fonémajelölő alapvetően, annak ellenére, hogy vannak benne fonémának nem minősülő elemek: dz, illetve kvázi ábécés státusza van az x, y, w-nek, ahogy a cikk is említi. Én is a c és a cs közé tenném be, de nem "ché" (offIPA[xeː]/canIPA[xee]) vagy "hé" kiejtéssel, hanem "céhá" hangalakkal. Igaz mindenféle betű beemelése veszélyes tendencia, pl. itt helyben van egy olyan ember (születetten magyar), akinek a vezetékneve Märcz (kiejtve merc), és ez az írásmód felvet helyesírási és betűrendbe sorolási problémákat.
Felyesch elvtársnak csak úgy mondanám, hogy a mechanikus szóban a köznyelv [h]-t ejt, az offIPA[x] ejtése nagyon régies, túlmanírozott, majdnem tájnyelvi. A köznyelvben szótag elején nincs [x] csak [h], kivéve hasonuláskor.
@Fejes László (nyest.hu): Szerintem itt inkább az számít, hogy az emberek hogy ejtik, nem az, hogy a szabály szerint hogy "kell" ejteni. Én is eléggé mosolyognék, ha valaki [mechaniká]-t vagy [pszichológiá]-t mondana.
Például szívesen olvasnék arról, hogy milyen kritériumai vannak annak, hogy egy beszédhang fonéma legyen. Bár az az érzésem, hogy ez csak elemzés kérdése, ahogy a szótagolás is félig-meddig inkább tanult dolog, mintsem valami természetből adódó egyértelmű rendszer.
Én pl. hosszasan leírtam több szakembernek is, hogy mi a bajom azzal, hogy a spanyolban az [rr]-t külön fonémaként tartják számon az /r/ mellett (vagyis miért nem látom értelmét), ahelyett, hogy /r/+/r/ kapcsolatnak tekintenék, de eddig valahogy senkivel sem tudtam erről érdemben beszélni (az egyetlen spanyolos fonetikus ismerősöm pedig azóta is küldi a választ).
@Untermensch4: Wikipédiát nem illik idézni, de kb. az én középsulis nyelvtankönyvemben is ez (ilyesmi) volt annak idején:
hu.wikipedia.org/wiki/A_magyar_nyelvb%C5..._hangok_list%C3%A1ja
Történetileg egy veláris réshangot nyilván racionális feltételezni, már csak a szabályos hangmegfelelések miatt is (pl. finn [k]ala <-> magyar [h]al); itt nyilván először k > χ gyengülést feltételeznek, amiből jöhetett a χ > h. Csak ez már annyira rég kihalt, hogy itt hagyományokról teljesen értelmetlen beszélni.
@Fejes László (nyest.hu): Meglep hogy az érvek között nem volt ott a hagyomány, hivatkozva arra hogy a rovás-abc-ben is van külön erős h. Illetve akkor nem lep meg ha az említett rovás-betű egy újdonat kreálmány a ch lekövetésére.
@Irgun Baklav: Mondom: erre vissza fogok térni külön cikkben.
@cherbourg: „A nép nem mindig követi ezt a szabályt” Jó, de ez nem hivatalos szabály, tehát nem példaértékű egy hivatalos szabálynál: enm összehangolásról van szó.
„Ebben szerintem szimpla gyenge h-t mondunk. Erős h-t biztos nem, de hallottam már hosszan gyenge h-val. ” Na erre is vissza fogunk térni! :)
@Fejes László (nyest.hu): "A Richárd bizony ch-val van" A nép nem mindig követi ezt a szabályt, erről a 13300 google-találat is árulkodik: www.google.hu/search?q=Rih%C3%A1rd&ie=ut...#q=%22Rih%C3%A1rd%22.
" "Amúgy sem értem, hogy ha a (görög-)latin <th>-t és <ph>-t átírjuk a meghonosodott szavakban, a <ch>-t miért nem.” Mert nem tekintik meghonosodottnak, ill. úgy tekintik, hogy itt bizony [ch] a „helyes” ejtés. " Ha így tekintik, tévednek, nincs szimpla veláris (erős) h magánhangzó előtt. Aki me[x]anikát, pszi[x]ológiát, a[x]átot stb. mond, az vagy betűejtő vagy klasszika-filológus :)
A tővégi <h> az másik eset. Valóban van egy h-gemináció a tövek végén, ami akkor hallható igazán, ha a tövet toldalékoljuk: pe[x(:)] de pe[x:]et (a pe[h]et, pe[h:]et, pe[x]et nekem nem jók). Ez a gemináció lehet, hogy egy általánosabb stratégia része, melyben az átvett főleg egytagú szavak végén álló mássalhangzót hosszan ejtjük. Minél kevésbé szonoráns, annál inkább: sto[pp], Brad Pi[tt], nick=[nikk], Te[ss], Buzz=[bazz]. Tehát ha a tővégi h-t valójában kettőzve kellene írni: <pehh>, <sahh> , és akkor nem lenne kiejtési probléma: a kettős h mindig erős h, akkor is, ha magánhangzó előtt áll: pehhet, sahhot. Ebben különböznének ezek a szavak azoktól, amelyek szóvégén erős h-val állnak, de magánhangzós toldalék előtt a h gyengül: doh =[dox(:)] ~ dohos =[h].
Van még egy különös eset, az ehhez szó. Ebben szerintem szimpla gyenge h-t mondunk. Erős h-t biztos nem, de hallottam már hosszan gyenge h-val. Nekem ez nagyon furcsa (valószínűleg szintén betűejtés).
@Fejes László (nyest.hu): "az a default, hogy azért ch, mert így ejtjük"
Hát, én ezt a részt látom kicsit problémásnak, én azt gondoltam, hogy a magyarban a norma is az, amit szigetva írt, ti. hogy magánhangzó előtt [h], mássalhangzó előtt [x], a /hh/ meg (bárhol) [xː]. Én a ch kemény h-s ejtésével csak német nyelvi tanulmányaim során jöttem valamennyire tisztába, addig igazából fel se tűnt, hogy "h-ból" lehet többféle is.
Ehhez képest miért zárható ki, hogy pl. azért írjuk a ch-s szavakat <ch>-val, mert a forrásnyelvben (pl. a németben) is úgy írták őket, és a monarchiabeli szoros kapcsolat okán ezt az "anomáliát" a jövevényszavaknál sem egyszerűsítettük? Vagy éppen azért, mert a szó végi <ch> azt jelzi, hogy minden helyzetben ki kell ejteni, míg a <h> esetén hagyományosan csak a toldalékolt formákban (pl. a cseh, méh szóban)?
@Irgun Baklav: A helyesírási szabályzat mindig olyankor beszél [h]-s ejtésről, amikor egyértelműen nem az van: szóvégen. Egyébként szerintem az a default, hogy azért ch, mert így ejtjük. A nyelvművelő kézikönyv ch szócikke nagyon jó, szerintem abból külön cikket írok. :) Egyébként nem véletlen, hogy a cikkben én is csak a teknikánál emlegettem a tanárokat. :)