Kis nagy ország

Ha egy kis ország gazdasága egyre inkább a jóval nagyobb, erősebb és agresszívabb szomszédtól függ, könnyen megeshet, hogy a gazdasági függést hamarosan a politikai önállóság elvesztése is követi. Hetvenöt évvel ezelőtt Albánia is így járt: 1939. április 7. és 12. közt Olaszország egész egyszerűen lerohanta az országot. Az esetet Qamil Buxheli „Maksut úr karrierje” című szatirikus kötete alapján vizsgáljuk.

Az albán Qamil Buxheli [tyamil budzseli] (1925–2006) Maksut úr karrierje című szatirikus regénye kapcsán a kötet fordítója, Schütz István kiemeli, hogy már öt évvel az albán kiadás után megjelent magyarul (az Európa Könyvkiadó gondozásában, 1978-ban). A kötetben foglalt cselekmény valamikor 1939 tavaszán játszódik, a fiktív albán kisvárosban, Tarinában. A történet főszereplője Maksut Ramo úr, Tarina járás elöljárója. Maksut úr diplomáciai karrierről ábrándozik: azt reméli titokban, hogy – érdemei elismerése mellett – az Albán Királyság képviseletében hamarosan kinevezik egy gazdaságilag és diplomáciailag is rendkívül fontos pozícióba valahova Dél-Amerikába...

Mindezek elmesélése közben pedig Qamil Buxheli parádés előadásában bepillantást nyerhetünk a független albán monarchia hétköznapjaiba az 1930-as évek végén, az olasz megszállást megelőző időkben. A szatirikus történet másik „főszereplője” pedig nem más, mint egy nyilvános illemhely, melyet Tarina emel a haladás szimbólumaként.

Európában, de mégsem

Qamil Buxheli nem kevés önkritikával ábrázolja 1939 Albániáját, mely bár földrajzi értelemben Európában van (csak egy tengerszoros választja el a nagy múltú olasz szomszédtól), szokásaiban, elmaradottságában valahogy mégsem igazán európai. Maga a képzeletbeli Tarina is olyan hely, ahova még a hírek is lassabban jutnak el:

A világban végbemenő nagy változások híre elképesztő késéssel érkezett Tarinába. Itt például Mandzsúria japán megszállásáról csak akkor szereztek tudomást, amikor Olaszország már megtámadta Abesszíniát; Abesszínia elfoglalásának híre pedig csak akkor jutott el ide, amikor Németország bevonult Ausztriába.

(8. oldal)

 

A Zogu és a Zog alak közti eltérés az albán hátravetett névelő (végartikulus) miatt adódik.

Albániát a történet idején I. Zogu (vagy I. Zog) néven az ország korábbi miniszterelnöke és köztársasági elnöke, 1928-tól királya irányítja legjobb tudása szerint. Őfelsége Ahmet Muhtar Zogolli (1895–1961) néven született, családnevét 1922-t követően Zogu alakban használta. Uralkodói nevében is ez az alak szerepel. I. Zogu király a világgazdasági válság által különösen sújtott országát egyre erősödő olasz támogatással kísérli meg a fényes jövő felé vezetni. A megoldandó problémák azonban számosak. A tudatlanság például talán még a királynál is nagyobb úr e vidéken; őfelsége azonban erőit nem kímélve veszi fel a harcot a tudatlansággal. Ahogy az alábbi – Maksut úr szájából elhangzó – idézetből is kiderül, csak mérsékelt sikerekkel:

Őfelsége a király minden lehetőt elkövet, hogy leküzdje az éhínséget, a nyomort, a szegénységet. Igen ám, de ez nemcsak az uralkodó akaratán múlik. Ahogyan Auguste Kant filozófus is írja, a tömegek szegénységének igazi oka nem a nincstelenség, hanem a tudatlanság.

(18. oldal)

A diplomáciai karrierről ábrándozó Maksut úr „Auguste Kant” filozófus példáján kívánja hangsúlyozni a tudatlanság mindennél mételyezőbb szerepét. Ez már önmagában nagy kihívás, ha azonban azt is megnézzük, hogy azok, akiket felemelni próbál, miként is vélekednek a tanulásról, egyenesen azt mondhatjuk: Maksut úr a király képviseletében a lehetetlenre vállalkozik.

[A] tanulás és a kultúra nagy csapás a nemzetre, mert a kultúra és a tanulás megrontja az emberek eszét, lázongásra, felkelésre, forradalomra uszítja őket; a tudatlan tömegeknek nem kultúrára meg tanulásra van szükségük, hanem rátermett elitre, amely vezeti a nyájat.

(18. oldal)

Kiművelt emberfők hiányában Őfelsége kénytelen mindent külföldről hozatni – tudást, árukat, embereket, még a királynét is. Sőt, az is kiderül, hogy a modern kori Albánia első uralkodója, Vilmos herceg maga is „importáru”.

Úgy látszik, Őfelsége inkább bízott az idegenek politikai és szakmai rátermettségében, és előnyben részesítette őket, bár sokkal többe kerültek. Aztán meg abban az időben, amikor mindent külföldről hoztak Albániába – jusson eszünkbe, hogy Durrësbe a kukoricával, a vászonnal stb. együtt még az ivóvizet is importálták –, magától értetődő volt, hogy konzulokat, főkonzulokat, attasékat és nagyköveteket is importálnak, nem is beszélve a királyi család szabóiról és fotográfusairól, a magas rangú olasz, angol stb. tanácsadókról, akik kulcspozíciókat töltöttek be az egész közigazgatásban, sőt magáról a királynőről, aki magyar volt. De végeredményben maga Őfelsége is, mint egykori Wied herceg, szintén külföldről hozott király volt.

(10. oldal)

 

Az ország voltaképp még feudális körülmények között él – ezért is különösen érdekes úgy olvasni a kötet alábbi idézetét, hogy tudjuk: a mű Enver Hoxha [Hodzsa] Albán Népköztársaságában jelent meg:

[A] mi társadalmunkban teljesen hiányoznak azok a feltételek, amelyekről a kommunista doktrína szól. Északon még mindig megőriztük a patriarchális formát. Ott a család és a törzs képezi az élet és a gazdasági közösség alapját. Az ország középső és déli része valamivel fejlettebb, de ott is feudalizmusban élünk.

(208. oldal)

 

Ilyen körülmények között próbál rendet tenni az országban I. Zogu, akiről a kötet egy pontján nagyon sajátos megfigyelést olvashatunk a nép egyszerű gyermekeként előttünk álló őrsparancsnok szájába adva:

Elegendő annyit mondanunk, hogy Őfelsége gyermekkorától trónra lépéséig soha senkivel sem veszekedett, senkit sem bántott meg, sohasem lopott!

„Hogyan lehetett király belőle, ha egyszer sem lopott?” – kérdezte magában az őrsparancsnok…

(239. oldal)

Mire jut az olyan ország, melynek vezetőjének szándékait illetően saját alattvalói is kételkednek? Erős szövetségest keres... Albánia modernizációs törekvéseiben pedig legfőbb támaszára a fasiszta Olaszországban lel.

A megbonthatatlan albán–olasz barátság

Szatirikus megfogalmazásra bukkanunk már a kötet elején az albán–olasz kapcsolatokat illetően:

Olaszország az albán nacionalizmus garanciája.

(20. oldal)

Olasz kecskére bízni az albán káposztát nem látszik különösen megfontolt lépésnek. Ennek ellenére tény, hogy az olasz gazdasági behatolás Albániába a húszas és harmincas években egyre erőtlejesebb: I. Zogu nagyrészt olasz kölcsönből vág bele Albánia modernizálásába – a kis balkáni ország legfőbb kereskedelmi partnere is Olaszország. Ad absurdum: az önálló Albán Királyság központi bankjának adminisztratív központja történetesen Rómában van:

Egyre gyakrabban előfordult, hogy ilyen vagy olyan ok miatt az albán bank, amelynek a központja Rómában volt, kiürült, és a tisztviselők fizetését hónapokig nem fizették ki.

(94. oldal)

 

Bármennyire szatirikus is a kötet, számos információ megfelel a történelmi valóságnak. Az olaszok külön kiváltságokat élveznek akkor is, amikor telepesként érkeznek Albániába: államot alkotnak az államon belül; valódi ötödik hadoszlopot jelentenek az ország testében.

Hat hónappal azelőtt őkegyelmessége Mehdi Bej kormánya olajkutatási koncessziót adott ennek a társaságnak ötvenezer hektár területre. Ennek a területnek egytizede Tarina járáshoz tartozott, a Braka völgyében. Éppen itt telepedett le mintegy kétezer olasz telepes, akik állandóan hadilábon álltak a vidék parasztjaival és munkásaival, akár azért, mert idegenek voltak, és kitúrták a helybelieket, akár azért, mert kiváltságokat élveztek. Gyakran a végsőkig kiéleződött a helyzet. Ebben a „per”-ben a mérleg nyelve, magától értetődik, mindig a telepesek felé hajlott, a helybeliek rovására, akiket az idegenek sértő módon „európai indiánok”-nak neveztek. A hatóság súlyosan büntetett minden olyan megnyilatkozást, amely a legkisebb mértékben zavarhatta a „hagyományos” barátságot, amely „láthatatlan hídként” kötötte össze az Adria két partját.

(176–177. oldal)

 

Az olaszok és az „európai indiánok” közti megbonthatatlan barátság a diplomácia szintjén is jelentkezik a regényben. 1938. április 27-én kerül sor I. Zogu és Apponyi Géraldine esküvőjére Tiranában, ahol tanúként ott van Galeazzo Ciano, Olaszország külügyminisztere (és egyben Mussolini veje).

III. Viktor Emánuel a sárkányölő szobrát küldte el, Benito Mussolini őkegyelmessége négy darab történelmi értékű aranyvázát, a magyar kormány négy fehér lovat, a spanyol kormány három vadászkutyát...

(27. oldal)

 

A magyar származású Apponyi Géraldine azonban nem az egyetlen magyar vonatkozású elem a regényben.

Magyar, eszperantó és olasz Albánia

A magyar származású albán királynő, Apponyi Géraldine mellett a kötetben többször visszaköszön Seress Rezső világhírű slágere, a Szomorú vasárnap. Az „öngyilkos dal” az egyre inkább Olaszország ölelő karjaiba sodródó Albániában is méltán népszerű, a rádióból – a király szózatain túl – csak ez folyik:

Azzal a céllal, hogy a hallgatók megjegyezhessék maguknak a dal refrénjét, a bemondó lassú ütemben tollba mondta a dal szövegének utolsó sorait:

Nyitva lesz szemem, hogy
Még egyszer lássalak,
Ne félj a szememtől,
Holtan is áldalak…
Utolsó vasárnap…

(84. oldal)

 

Hitler 1939. március 15-én bevonul Prágába; Mussolini pedig úgy érzi, hogy elérkezett a pillanat arra, hogy megmutassa Olaszország erejét: március 25-én ultimátumot intéz Albániához, elhatározva annak lerohanását. A kis Albániának 1939 tavaszán nem sok esélye és támasza maradt függetlensége védelme érdekében:

Chamberlain angol miniszterelnök kijelentette a Lordok Házában, hogy Angliának nem fűződnek különösebb érdekei Albániához, és azt kívánja, hogy az albán királyság az egyetértés útján rendezze Olaszországgal minden problémáját.

(28. oldal)

Az albán uralkodó ugyan elutasítja a Duce követeléseit, de az ország sorsa megpecsételődni látszik:

[A] jelek szerint nincs már messze az idő, amikor a „fascio legyőzhetetlen erői” partra szállnak, és a kis Albániából „virágoskert lesz a Mare Nostrum partján”. Ezt trombitálta a világ minden lapja és rádióállomása (kivéve természetesen az albán rádiót és a kormánylapokat).

(199. oldal)

Az albán függetlenség utolsó napjaiban felgyorsulnak az események Tarinában és Maksut úr életében is. Történik ugyanis, hogy „fentről”, Tiranából „leszólnak” Tarinába, hogy hamarosan a járásba érkezik a világhírű történész, David Jakobson, aki a térségben I. Zogu nagybátyjának életét és a dinasztia (s így Albánia) múltját érintő kutatásokat fog folytatni. Ennek érdekében azonosítani kell azonban azt a helyet, ahol Őfelsége nagybátyja még az albán függetlenséget megelőző időkben raboskodott. Kiderül, hogy a hely 1939 tavaszán Tarina nyilvánosházaként működik, ugyancsak felsőbb utasításra – a Tarina járásban letelepedett olasz telepesek igényének kielégítése érdekében. A kellemetlen helyzet kezelése kapcsán az is parancsba adatik, hogy a történész tiszteletére Tarinában nyíljon nyilvános illemhely.

A baj csak az, hogy Tarinába nem David Jakobson és a belügyminiszter őt hivatalból kísérő unokaöccse érkezik meg elsőként, hanem két szélhámos. Egyikük, aki a „belügyminiszter unokaöccseként” mutatkozik be (bizonyos Karafil) hamarosan közvetlenül is megismerkedik Tarina két örömlánya közül az egyikkel, bizonyos Nepivel. Amikor Karafil arról érdeklődik, ki is a hölgy, az alábbi párbeszéd hangzik el:

– Ez mindenki felesége! – mondta röviden és velősen Zelnej Bej.

Karafil elmosolyodott.

– Nem egészen értem önt – mondta. – Csak nem olyan hölgy, aki eszperantóul tud?

Nepit elfogta a kíváncsiság.

– Mi az az eszperantó? – kérdezte.

– Mindenki nyelve, de amelyen senki sem beszél – magyarázta meg Karafil.

(114. oldal)

A helyi örömlányok nem kevesebb lelkesedéssel tesznek az olasz telepesek és a közönséges csalók kedvére, mint ahogy a helyi hatóságok vetik bele magukat az albán monarchia vagy az azt megelőző és azt követő hatalom mindenkori kiszolgálásába. A helyi rendőri erő például saját egyenruháit szemrevételezi e gondterhes napokban – azon egyenruhákat, melyeket eddigi pályafutása során viselt, s melyek a kollaborálás ékes példáiként sorakoznak a szekrényben.

Az egyik osztrák-magyar, a másik török, a harmadik olasz egyenruha volt, a negyedik pedig Wied herceg korából származott. A jelenlegi egyenruha, sorrendben az ötödik, annyiban tért el az előző négytől, hogy a nyaki részén két vörös paroli volt, amely arra ihlette a nép fantáziáját, hogy a csendőröket a vörösbegyhez hasonlítsa.

(267. oldal)

1939 áprilisának első napjaiban – az olasz ultimátumot és annak elutasítását követően – Maksut úr összeomlani látja saját diplomáciai ambícióit:

Most, amikor minden pillanatban várta diplomáciai álmának a valóra válását, hogy diplomataként külföldre utazhassék, ez a külföld jön el hozzá hadsereggel és repülőgéppel.

(256. oldal)

Ezért a mindenkori hatalomhoz lojális bürokrataként a városka I. Zogu névre keresztelt főutcáját át is kereszteli Benito Mussolini utcára, az albán lobogó helyébe felvonja a fasiszta Olaszországét a városházán, őfelsége I. Zogu arcképét lecseréli szobájában Mussoliniére – mely alatt ott a szentencia: „Il Duce ha sempre ragione” (’Mussolininek mindig igaza van’).

Hamarosan fegyverropogás hallatszik hallatszik a település határában. Kiderül azonban, hogy ezek még nem az olaszok (vagy ahogy a kötetben szerepelnek: „makarónik”). A lövések arról adnak hírt, hogy 1939. április 5-én megszületett az albán trónörökös:

Örvendezzünk, hogy a királynő három kiló nyolcszáz grammos és ötvencentis trónörököst szült. Őfelsége arra kéri a népét, ne gondoljon a fegyverekre, hanem örvendezzék, ünnepeljen. A kormány minden szükséges intézkedést meghozott.

(262. oldal)

Néhány nappal később gépkocsioszlop bukkan föl Tarina szomszédságában, de még ezek sem az olaszok. A menekülő albán kormány és a királyi család tagjai keresik fel a települést útjuk során. Április 7-én ugyanis megkezdődik az olasz invázió – mely művelet élén a korábbi esküvői tanú, Galeazzo Ciano áll. Ellenállás nemigen van; a királyi család Görögországon át menekül Londonba, az albán parlament formailag április 12-én kimondja az Olaszországgal létrejött perszonáluniót: a koronát III. Viktor Emánuel olasz király kapja.

Kevés eszköz marad a menekülő albán központi kormányzat és a dinasztia számára, hogy szembeszálljon az olaszokkal. A helyzet groteszk drámaiságát Tarina város nyilvános illemhelye jelképezi, mellyel kapcsolatban a menekülő albán vezérkar az alábbi párbeszédet folytatja a regényben:

– Nagyon szép illemhely! – jegyezte meg az első tábornok.

– Kár, hogy az olaszok fognak beleszarni! – válaszolta a másik.

– Nem tesz semmit! – mondta az első. – Megelőztük őket, és nekik szartunk!

(301. oldal)

 

A diadalmas olasz csapatok tehát ebbe az országba, ebbe a városba és erre az illemhelyre vonulnak be. S hogy mi lesz Maksut úr karrierjével, milyen körülmények között éri őt az olasz megszállás? – Legyen ez azok meglepetése, akik ezek után elolvassák a humoros, groteszk és szatirikus regényt.

Felhasznált irodalom

Qamil Buxheli: Maksut úr karrierje. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1978.

Kapcsolódó tartalmak:

• A jövő nyelve
• A jövő század magyar kolosszusa
• A jövő század regényes őstörténete
• A Musza Dagh negyven napja és ami utána következik
• A Musza Dagh negyven napját megelőző napok

Hasonló tartalmak:

• A Kárpáti rapszódia
  és a Podkarpatská Rus
• A lövészárok való világa
• A zsidó Švejk
• Állatfarm a Tündérkertben
• Autonomie pentru Ardeal?
  Autonómiát Erdélynek?

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)