Jiddis gyertyák
70 évvel ezelőtt, 1944 szeptemberében halt meg New Yorkban Bella (Rosenfeld) Chagall, Marc Chagall első felesége. A festő múzsájaként és írónőként is híres Bella Chagall talán leghíresebb művét, az „Égő gyertyák” című kötetet az írónő eredetileg jiddis nyelven írta meg. E gyermekkori emlékeiről (és egy letűnt világról) szóló művével ismerkedhetünk meg az alábbiakban.
Bella Rosenfeld 1895. december 15-én született az akkor a cári Oroszország részét képző Vityebszkben (ma Vicebszk, Fehéroroszország) egy gazdag zsidó család gyermekeként. Leendő férjével, a szintén Vicebszk környékére való Marc Chagall-lal (Moise Zaharovics Shagal; 1887–1985) már akkor találkozik, amikor az még teljesen ismeretlen és nincstelen tanonc. Néhány évvel később, 1915-ben össze is házasodnak, majd 1922-ben elhagyják Szovjet-Oroszországot. 1924-től a házaspár Franciaországban él, ám 1935-ben látogatást tesznek Lengyelországban is.
(Forrás: Wikimedia Commons)
E látogatás számos emléket idéz fel Bella Chagallban, aki jiddis nyelven megírja a magyarul Égő gyertyák címen megjelent kötetét. Bella Chagall életében azonban a mű már nem jelenik meg: 1941-ben Franciaországból az Egyesült Államokba menekülnek, majd 1944. szeptember 2-án Bella meghal. Égő gyertyák című művét Marc Chagall felesége halála után, posztumusz kötetként jelenteti meg.
(Forrás: moly.hu)
Már csak emlék csupán
Az emlékiratai 1939-es előszavában Bella Chagall így ír:
Különös – hirtelen írni támadt kedvem, írni, keresve a szavakat az anyanyelvemen, amelyet azóta nem beszélek, mióta elhagytam a szülői házat. Bármilyen messze tűnnek tőlem a gyermekévek – most visszatérnek, közelebb, egyre közelebb hozzám, s már oly közel vannak, hogy szinte a leheletüket érzem.
(5. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Bella Chagall tehát anyanyelvén, jiddisül ír. A nyest oldalán már többször is olvashattunk a jiddisről és a jiddis nyelvű irodalomról is. Ennek az irodalomnak része Bella Chagall irodalmi munkássága is, mely egyúttal páratlan kordokumentum is. Olyan – személyes élményekből táplálkozó – világ képe tárul az olvasó elé, mely nem sokkal Chagallék lengyelországi utazása után örökre eltűnt, nagyrészt megsemmisült.
A letűnt világ hanyatlása azonban már – legalábbis a Rosenfeld-család életében – a második világháborút megelőzően elkezdődött, végbement. Bella Chagall így ír:
A szülői ház nincs többé. Mindenki vagy eltűnt, vagy meghalt. Apám – legyenek imái az én szószólóim – halott. Anyám – Isten a tudója, él-e még – egy keresztény városban lakik, idegenek között. A gyermekek szétszéledtek szerte a nagyvilágban, de a semmivé lett örökség helyébe mindegyik magával vitte a szülői ház lélegzetvételét, mint egy darabot apánk halottas ingéből.
(5. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Talán éppen ezért is határozza el a szerző, hogy papírra veti mindazt, amire még emlékszik, amit még megmenthet az utókornak:
Kiterítem az örökség rám eső részét, és már érzem is régi házunk illatait, hallom üzletünk lármáját, a dallamokat, melyeket, ünnepnap énekelt a rabbi. Minden sarokból egy árny jön felém, megérint, magával von a többi árnyalak táncába. Körülvesznek, a vállamhoz érnek, megfogják a kezemet, a lábamat; megrohannak, akárcsak a legyek zümmögő raja egy forró nyári napon. Nem tudok szabadulni tőlük, s ez az, ami arra indít, illetve kényszerít, hogy a szülői ház egy napját, egy óráját, egy arasznyi kis idejét kiragadjam a homályból.
(5. oldal)
A rövid kis kötetben – a magyar kiadás alig 192 oldal – a szerző azzal a nehézséggel néz szembe, hogy hogyan rekonstruálja a múltat:
Istenem, oly nehéz a száraz emlékekből újra kivirágoztatni az elmúlt életnek egy darabját. Pedig nem akarom, hogy emlékeim eltűnjenek, s mint nekem, nekik is az enyészet legyen a sorsuk. Szeretném őket megmenteni.
(6. oldal)
Bella Chagall nagy kérdése a rekonstrukciós kísérlet kapcsán az, hogy vajon az általa elmondani kívántak megértésre találnak-e. S főként megértésre találnak-e legfőbb célközönségétől: saját lányától, aki e családi örökség egyetlen szellemi örököse? Ida Meyer (Chagall) 1916-ban született a házaspár egyedüli gyermekeként, és 1994-ben hunyt el.
Egyvalami aggaszt csupán: vajon megért-e a kislányom? Mindössze egy esztendeig élt a szüleim házában, és akkor még csak egyéves volt. Azt hiszem, bízom benne, hogy meg fog érteni.
(6. oldal)
(Forrás: imgc.allpostersimages.com)
A sabbosz
Saját gyermekkorát és annak világát Bella Chagall a zsidó ünnepnapok és a köztük levő hétköznapok világából építi fel könyvében. Csupán kiragadott példaként nézzük meg, mit ír a sabbátról, azaz a szombatról (ami nála sabbosz-ként szerepel):
(Forrás: Wikimedia Commons)
A péntek már reggeltől kezdve különbözik minden egyéb naptól.
[...]
A sabbosz előtti napon mindenki talpon van a házban. Már korán reggel hámozzák és metélik a hagymát. A konyhában akkora a sürgés-forgás, mint egy malomban. A kemence és a tűzhely is be van fűtve.
(27. oldal)
A zsidó ünnepnap oly jeles esemény, hogy még a tehetős család orosz cselédei is alkalmazkodnak hozzá:
Szása, az orosz cselédlány, aki már évek óta nálunk szolgál, és szigorúan megtartja az étkezési előírásokat, és olyan tiszteletben tartja a szombatot, mintha az ő vasárnapja volna.
(28. oldal)
Ezek után következik az ünnep részletes bemutatása:
– Jó sabboszt! – kiáltja Anyám hangosan. Arca átszellemült, mintha belülről fénylenék a péntek esti gyertyák lángjától.
– Jó sabboszt! – feleli Apám az asztal túlsó végéről, és feláll, mert ideje már templomba menni.
(34. oldal)
Az ünnep a gyermek Bella számára is személyes esemény:
Mindenki templomba ment. Mama meg én maradtunk otthon. Csak nekünk fénylenek a gyertyák.
(35. oldal)
(Forrás: marcchagallart.net)
S a hétköznapok elmúltával az ünnep eljövetele a legnagyobb esemény az egész család számára:
Mama iszik egy korty bort, és megszólal halkan: – Mindannyian jó egészségben értük meg a sabboszt. Áldassék érte az Úr!
(39. oldal)
A zsidó ünnep – ahogy azt Bella Chagall már korábban is lefestette – még az orosz cselédség számára is kimagasló esemény:
És akkor minden tekintet az ajtó felé fordul, ahol feltűnik Szása. Hagyma és bors szaga tölti be a szobát. A cselédlány, fülig pirulva attól, hogy mindenki őt nézi, lassan odaviszi a nagy tál halat a Mamához. A tál, mint valami kis csónak, himbálózik a kezében. A haldarabok úgy összesültek, hogy nehéz széjjelválasztani őket. Egyik szelet a másikat tartja fogva, mintha összefagytak volna a kocsonya tengerében.
(39. oldal)
Az ünnep csúcspontja egyúttal a következő ünnep várásának kezdete is:
Apa az asztal végén egy kevéske borban oltja el a gyertyát.
– Jó hetet!
– Jó hetet! – válaszolja Mama elgondolkodva. Arcát már a hétköznapok szürkesége vonja be. – Adja Isten, hogy jó hetünk legyen!
(43. oldal)
Az ünnepek elmúltával pedig jönnek a hétköznapok.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A tanító
Ahogy arról korábban szó volt, Bella Chagall művében a zsidó ünnepek adta keretet a hétköznapok szürkesége tölti ki: ilyenkor zajlik a normál élet, a felnőttek dolgoznak, a gyerekek tanulnak. Hogy mennyire átlagos eseményekről van itt szó, mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy A tanító című részben – ha a kifejezetten zsidó vonatkozású kifejezéseket kihagyjuk a fejezetből – olyan olvasmányt kapunk, mely Európa-szerte „semleges” szöveg lehetne a kor házitanítóiról szóló irodalmi szemelvényekhez. Íme, a kislány Bella és tanítója:
(Forrás: forward.com)
A mi öreg házitanítónk suhan át az udvaron, mint valami árnyék. Eláll a szívverésem. A vékony kis emberke a falhoz lapulva jár, mintha félne, hogy valakihez hozzáér. Zöldesfekete, kopott kabátja alig takarja a vállát, gyér kecskeszakálla szomorúan csüng. [...]
A tanító leül az asztalhoz. Sóhajtozik, megtisztogatja a pápaszemét, kifújja az orrát, és felszippant egy csipetnyi tubákot a szelencéjéből. Aztán felüti a könyvet, amit mindig magával hord.
– Hol vagytok, gyerekek? – Ujját a könyvön tartva körülnéz.
(44. oldal)
Idáig minden európai, magántanítót alkalmazó háztartásra igaz lehetne a leírás a század elejéről. A folytatásban a fáradt, öreg tanító elszunnyad.
Nézem, és nem ismerek rá. Egyszerre úgy megöregedett. Szinte eltűnik az asztal mögött, csak kicsinyke feje látszik a kecskeszakállával. Most veszem észre, milyen meggyötört az arca, milyen sovány a nyaka, és olyan sárga, mint az imakönyv sárgult lapjai, mely ott fekszik az asztalon, és a körmei is sárgák a sok tubáktól. Csakugyan ennyire öreg? A ruhájának is öregségszaga van.
(45. oldal)
Ezt követően a tanító némi szundikálás után magához tér:
Az alvás, hála Istennek, jót tett neki. Azonnal magához tér, ránk néz és a könyvéhez nyúl, mintha nem is aludt volna.
– Nos, hol tartottunk, gyerekek? [...]
Első ízben mondjuk fel az ábécét elejétől a végéig. A tanítónk sugárzik a boldogságtól.
– Nem vagytok fáradtak, gyermekeim? Ma valóban jól tanultatok. Mára talán elég is lesz, ugye?
Felölti kopott kabátját és halkan távozik.
(48. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
A Bella Chagall által ábrázolt világban a kelet-európai zsidó ünnepek és hétköznapok elevenednek meg. Az ünnepek jellegzetesen zsidó ünnepek, a hétköznapok viszont bármely – zsidó és nem zsidó – családra vonatkozhattak volna a 20. század elején.
Felhasznált irodalom
Bella Chagall: Égő gyertyák. Kossuth, Budapest, 1994.