Jé, a semmiből!?
Olvasónk egy palóc nyelvjárási sajátosságról érdeklődik. A jelenség magyarázata azonban nem a magyar nyelvben, hanem az emberi nyelvben rejlik. Kiderül, hogy nem véletlenszerű, milyen szerkezetű szótagok létezhetnek egy nyelvben.
lunula álnevű olvasónk egy nyelvjárási jelenséggel kapcsolatban tesz fel kérdést:
Olykor a palócoknál megfigyelhető, hogy „j”-t ejtenek bizonyos szavak elé, közé. Pl.: „Ha jakarod...” Azt szeretném kérdezni, hogy mi ennek az oka, eredete és létezik/létezett a használatára valamilyen szabály?
A jelenséget mi is ismerjük, de sajnos nem akadtunk nyomára a szakirodalomban, például a Kiss Jenő által szerkesztett Magyar dialektológia című tankönyvben. Az biztos, hogy a jelenségre annyi „szabály” vonatkozik, hogy a jelenség csak két magánhangzó között fordul elő, azaz mondatban akkor, ha az előző szó is magánhangzóval végződik.
Ha két magánhangzó között nincs mássalhangzó, akkor nyelvészeti szakterminussal hiátusról beszélünk. A hiátust a nyelvek szeretik kitölteni, azaz a két szomszédos magánhangzó közé egy mássalhangzó toldanak be. Általában nem akármilyen mássalhangzót szokás betoldani, a legnépszerűbbek a j és a v, de a magyar nyelvjárásokban van példa a h és az l betoldására is, mint a fent említett kötet 341. oldalán kiderül. Itt azonban csak a szó belseji hiátustöltő mássalhangzókról esik szó, a szó elejiről nem. Olyan példák szerepelnek itt, mint a füves ~ füjes, gyüvök ~ gyühök ~ gyülök, fuvar ~ fuhar, csalán ~ csójány ~ csóvány ~ csóhány stb. A palóc leírásánál (282.–286. oldal) sem találunk utalást a jelenségre, azt meg végképp nem tudjuk megmondani, hogy más nyelvjárásokban is előfordul-e hasonló.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kimnach László)
Minden miértnek megvan az azértje
De egyáltalán miért jelenik meg a j ilyen esetekben? Azt már az iskolában megtanuljuk, hogy a hangok között vannak magánhangzók és mássalhangzók. Az is kiderül, hogy ezek szeretnek viszonylagosan egyenletesen eloszlani: bár a nyelvek különbözőképpen viselkednek ebben a tekintetben, az azért általában jellemző, hogy nem állhat egymás után se sok mássalhangzó, se sok magánhangzó. Azokban a nyelvekben, ahol ez mégis előfordul, ott is csak ritkább jelenség, ráadásul gyakran inkább arról van szó, hogy egyes mássalhangzók (pl. r, l, m, n stb.) magánhangzóként viselkednek.
Ennek az a magyarázata, hogy a magánhangzók tiszta zenei hangok (szabályos színusz formájú hanghullámokkal is leírhatóak), míg a mássalhangzók zörejek. (A mássalhangzók egy csoportja, a szonoránsok, ahová a fent említett r, l, m, n stb. hangok tartoznak, nem tiszta zenei hangok, de igazi zörejeket sem tartalmaznak. Még sajátosabban az olyanok, mint a j vagy az angol w, melyek tulajdonképpen magánhangzók – ugyanazok a hangok, mint az i, ill. az u –, de a szótagban képesek mássalhangzóként is viselkedni.) A legjobban akkor halljuk, hogy pontosan milyen hangokat képez a másik, ha a magánhangzók és mássalhangzók folyamatosan váltogatják egymást. Éppen ezért a nyelvek arra törekednek, hogy lehetőleg egy mássalhangzót egy magánhangzó kövessen, majd megint egy mássalhangzó jöjjön, majd ismét egy magánhangzó stb. Természetesen vannak olyan nyelvtörténeti változások, melyek éppen ellenkező irányúak (pl. magánhangzók kiesése a mássalhangzók közül), de azt más, a kommunikáció szempontjából szintén fontos szempontok váltják ki – például a rövidség, tömörség igénye. A folyamatos nyelvi változást pontosan a réven és a vámon való nyereség és veszteség állandó egyensúlyozása hajtja (többek között).
Itt a j, hol a j...
Talán volt olyan olvasónk, aki arra is felfigyelt, hogy levélírónk szerint a j a szó elején jelenik meg: „Ha jakarod...” Az elhangzó mondatokban azonban nincs szóhatár: ha olvasónk azt hallja, hogy [hajakarod], miért gondolja, hogy a [j] a szó elején, és nem az előző szó végén jelenik meg: „haj akarod”? Ennek az a magyarázata, hogy „ösztönösen” jobbnak érezzük a mássalhangzó–magánhangzó szórendet, mint a fordítottját. Ennek az a magyarázata, hogy a magánhangzó előtt álló mássalhangzó általában (kevés kivétellel) könnyebben felismerhető, mint a magánhangzót követő – ennek pedig messzemenő következményei vannak.
A szótagszerkezetek leírásakor a C a mássalhangzót, a V a magánhangzót jelöli.
A világ nyelveiben ugyanis rendkívül sokféle szótagszerkezet lehetséges, azonban nem véletlenszerű, hogy mely nyelvekben milyen. A legalapvetőbb szerkezet, amely minden nyelvben előfordul, a CV. A szótag elején és végén álló magánhangzóra azonban más szabályok vonatkoznak. A szótag elején álló magánhangzó lehet kötelező vagy fakultatív, azaz a CV szótag mellett megjelenhet a V szótag is. A szótag végén álló mássalhangzó lehet tiltott vagy engedélyezett, azaz a CV mellett lehet CVC szótag is. Ha egy nyelvben lehetséges a VC szótag, akkor lehetséges a CV, a V és a CVC szótag is. Nincs azonban olyan nyelv, ahol a szótag eleji mássalhangzó tiltott lenne, vagy ahol a szótag végi mássalhangzó kötelező lenne.
Mindemellett a szótag elején és végén álló mássalhangzók száma is korlátozott, de ahol lehet kettő, ott lehet egy is, ahol lehet három, ott lehet kettő is stb. Arra persze külön megkötések vonatkoznak, hogy milyen mássalhangzók és milyen sorrendben követhetik egymást.
Meglepetés!
Olvasóink bizonyára úgy gondolják, a palóc és a köznyelv között az a különbség, hogy az ilyen palóc szerkezetekben van mássalhangzó, a köznyelvben viszont nincs. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű: valójában a köznyelvben is ott van egy mássalhangzó, csak nem vesszük észre, mivel azt a mássalhangzót egyébként nem használjuk.
Ha kiejtjük a ha akarod szókapcsolatot, akkor észre kell vennünk, hogy a két (szó eleji és szó végi) a nem folyik egybe: köztük apró szünet van. Ekkor a hangszalagok elzárják a levegő útját, majd felpattannak, és újból rezegnek tovább. A hangszalagoknak ez a felpattanása egy hang, mássalhangzó, melyet több nyelv jelmegkülönböztető hangként (azaz fonémaként) használ: azaz vannak olyan szavai, melyek csak abban különböznek, hogy a szóban (az elején, a végén vagy a belsejében) a hangszalagok felpattannak. Ezt a hangot gégezár(hang)nak vagy hangszalagzár(hang)nak szokták nevezni.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Sajátos helyzetet figyelhetünk meg a németben. Itt minden szónak mássalhangzóval kell kezdődnie. Amikor írásban látszólag magánhangzóval kezdődik a szó, akkor valójában mindig gégezárhanggal kezdődik. (Írásban ezt azért felesleges jelölni, mert a nyelvhasználó amúgy is ezzel kezdené a szót, ha nincs az elején másik mássalhangzó.) Ezt magyar füllel nehéz meghallani, de ha például összevetjük az ’arab’ szó magyar és német ejtését, akkor észrevehetjük, hogy a magánhangzó képzése a németben nagyobb hirtelenséggel indul – a magyarban folyamatosan „zengenek fel” a hangszalagok, míg a németben hirtelen teljes hangerővel szólnak meg. (Részben ennek köszönhető a német „katonás” hangzása.)
A palóc és a köznyelv között tehát az a különbség, hogy más mássalhangzóval tölti ki a hiátust: a köznyelv egy olyan mássalhangzóval, melyet másra nem használ (éppen ezért a nyelvhasználó számára észrevétlen marad), a palóc viszont egy olyannal, amelynek máskor is van szerepe.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (21):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Sultanus Constantinus: igen, ezek az írások azoknak jók, akik tudják a nyelvet, mert könnyen dekódolják, hogy mégis mi lehet odaírva :)
@szigetva: Pláne. Bár ezt könnyű elképzelni, mert ahogy a magyart is megérteni akkor is, ha valaki nem használ ékezetes betűket (így pl. o = o, ó, ö, ő, u = u, ú, ü, ű), a törököknek sem jelenthetett sok gondot.
@Sultanus Constantinus: Hát még annó a törökök: en.wikipedia.org/wiki/Ottoman_Turkish_alphabet
@Sultanus Constantinus: nem, majd konstantinszultánok addig fognak terroristákkal kollaborálni akár csak átírás ügyében is, míg Obama szét nem löveti a seggüket.
@Buxoro: Hát igen. Egyszer poénból megkértem egy arabot, hogy írjon át latin betűkkel egy perzsa dalszöveget. Előre figyelmeztetett, hogy ő nem érti, mert a nyelv az tök más, mint az arab (nyilván, mert indoeurópai), de betű szerint át tudja írni. Hát nem sok köze volt ahhoz, amit ejtenek. :)
@Sultanus Constantinus: szvsz a perzsák nagy lehetőséget szalasztottak el, hogy a nagy, Pahlavi-féle modernizáció során nem tértek át valami tisztességes betűírásra (a latin adta volna magát, de a cirill éppoly jó). A tádzsikok remekül elmuzsikálnak vele, pedig lényegében az is perzsa nyelv.
Más kérdés, hogy az írásuk identitásképző, kell az iszlámhoz, a kalligráfiához... nem hinném, hogy nagy igényük lenne rá, pedig a saját életüket egyszerűsítenék le vele igazán - nem is a mgh-k miatt, ott a gyakorlatban csak annyi félreértés adódhat, hogy az arab w/ú náluk mikor u/ú, mikor ó, mikor ow diftongus. A mássalhangzóknál viszont tele vannak duplikátumokkal vagy többszörös betűkkel, amik az arabban külön-külön hangértékkel bírnak, náluk viszont ugyanazok (négy betű a z, három az sz, kettő-kettő a t és h hangra).
@Fejes László (nyest.hu): „idegen, amúgy mgh-kezdetű szavak is torokzár+mgh-val íratnak” Ezeket hogy ejtik?
Sajnos a kérdésre nem tudok biztosan válaszolni, mert ilyen irányú tanult ismereteim nincsenek, ráadásul a magam részéről nem igazán vagyok érzékeny a szókezdő torokzárra - mármint ha nem előzi meg mgh - , és nem nagyon figyeltem erre. Most megnéztem egy-két videót a youtube-on, és úgy tűnik, ejtenek szókezdő zárat pl. 'internet, 'Andúníszija (Indonézia), 'Úrúba (Európa), de nem tartom magam megbízhatónak.
@Buxoro: Igen, valami ilyesmit hallottam én is. És ez ugyanígy volt a latinban is: ott is csak [u] és [i] volt, ezek röviden ejtett (félhangzós) változataiból alakult ki a későbbi [v] és [j~gy~dzs~zs] az újlatin nyelvekben, tehát a latinban eredetileg nem volt [v] (pl. a spanyolban sincs).
A perzsák lehetnek gondban, mert ők is az arab ábécét használják, viszont a perzsában nem csak 3 fonémikus magánhangzó van, hanem 6 (a, â, e, i, o, u, a második kb. magyar [a]).
@Sultanus Constantinus: alapvetően az abdzsad (ha már: 'abdzsad, torokzárral)-típusú sémi betűírásokról tényleg ezt szokás mondani, hogy nincsenek mgh-betűk, de ez nem teljesen igaz. Két okból:
Van az alif nevű betű, ami önmagában, módosítás nélkül, szó belsejében és végén csak hosszú á. Ugyanakkor kis módosítással torokzárat - és szó elején - szükség esetén megjelenő kötőmgh-t is jelöl, amely esetben mellékjelezhető, de ez nem kötelező.
A másik okot most tudtam meg, a mostani cikkből, ami azt mondja, hogy "a j vagy az angol w [...] tulajdonképpen magánhangzók" - ez a két hang történetesen a (modern sztenderd, a biztonság kedvéért) arabban is megvan, és időnként í és ú módjára realizálódnak, időnként meg diftongus részei (az arab írás felfogásában a+w, a+y). Tehát valahogy mégiscsak vannak mgh-k :)
@Buxoro: „idegen, amúgy mgh-kezdetű szavak is torokzár+mgh-val íratnak” Ezeket hogy ejtik? Mert ha magánhangzóval kezdik, akkor nem is igaz, higy kötelező a C szótagkezdet...
@Buxoro: Annál is inkább, mert tudtommal egyáltalán nincsenek is külön betűik a magánhangzókra.
@Sultanus Constantinus: Mér, ha azt mondod ejtsen valamit labiális réshanggal, akkor fogja tudni?
@Fejes László (nyest.hu): "Az arabban viszont tudtommal mindegyik lehetséges szótagkezdő mássalhangzó fonéma, máshol is előfordul, és megkülönböztető szerepe van." Bólogatok, mint az eperfa lombja.
Tanulva nehéz is megszokni, hogy a "magánhangzóval kezdődő" arab szavak nem magánhangzóval kezdődnek. :) Mondjuk szegények leírni sem tudnak mgh-kezdetű szót, egyszerűen nincs rá eszközük, úgyhogy idegen, amúgy mgh-kezdetű szavak is torokzár+mgh-val íratnak.
@Nem tudtam jó nevet kitalálni: A második jelentése a 'nem' lenne? Ha valóban létezik ez a minimálpár, akkor oké, de ettől függetlenül szerintem egy átlag magyar beszélő nincs tudatában annak, hogy gégezárhangot ejt. Ha valakit megkérsz, hogy ejtsen [h]-t, akkor tudja, miről van szó, de ha azt mondod neki, hogy ejtsen valamit gégezárhanggal, nem biztos, hogy tudni fogja, miről beszélsz.
@Sultanus Constantinus: Nem olyan biztos. Például a glottal stop-ra van egy (szleng) minimálpár, méghozzá az [ɒhɒ:] és [ɒɁɒ:] között.