Az ágasvári nyelvjárás

Ismét nyelvi vonatkozásokat keresünk egy regényben. Betekintést nyerünk abba, amikor a hősök azon vitatkoznak, hogy az író miként adja vissza a szavaikat – ezen a kérdésen a két elbeszélő is összekülönbözik. Elmerengünk azon is, hogy mikor mondhatjuk egy szóról, hogy létezik: a magyarázatban Kádár János és Schrödinger macskája is segítségünkre lesz.

Bogáti Péter Az ágasvári csata. Vidám, kalandos történet című ifjúsági regénye először több mint fél évszázada, 1961-ben jelent meg. A mű egy úttörőtábor és az annak keretében folyó számháború eseményeit meséli el, de ma is fogyasztható formában: ideológiától annyira mentes, hogy ha az úttörő szót mindenhol cserkészre cserélnénk, azt is gondolhatnánk, hogy a regény napjainkban játszódik – vagy akár harminc évvel korábban. Egyedül talán a tiniszerelem ábrázolása tűnik mai szemmel meglehetősen ódivatúnak – ezt azonban bőven ellensúlyozza, hogy a celebkultusz már ekkor is iróniára készteti az írót. (Persze, mint lejjebb kiderül néhány a korra utaló egyéb jel is felbukkan.)

A regény érdekes még az elbeszélésmód miatt is. Eleve két elbeszélő van, akik időnként valahol téren és időn kívül társalognak is egymással, elsősorban az elbeszéléssel kapcsolatos kérdésekről. Még a szereplők is reflektálnak a történetükre, maguk is számolnak azzal, hogy regénybe kerülnek. (Bogáti korábbi regényében, A Hóvirág másodkormányosa jelentiben szintén ők szerepeltek.) Minket azonban nem az elbeszélésmód érdekel elsősorban, hanem a regény nyelvi vonatkozásai. Szerencsére azonban van olyan jelenet, amelyben az előbb leírtakra is találunk példát, de rögtön nyakig merülhetünk a nyelvészetben is.

Fonetikus írás

Az egyik hős álmában felbukkannak a palócok történetének elemei is, és a palóc név etimológiájáról is szó esik.

Mivel a regény a Mátrában játszódik, nem meglepő, hogy előkerül a palóc nyelvjárás is, méghozzá egy kecskepásztorfiú képében. Így aztán előkerül az az örök kérdés is, hogy miképp jegyezze le az író a szereplők tájszólását.

– Mit nevetsz? Nem szégyen az, ha valaki másképp ejti a szavakat, és nem is nevetséges!

– Nem is azon nevetek – felelte Dobos. – Inkább Balázs tanár úron... (Rajtam?!) Törheti majd a fejét, ha ennek a táborozásnak a történetét is meg akarja írni, hogyan adja vissza hűen Marci kiejtését! Olyan magánhangzókat használ, amik nincsenek is benne az ábécében, még a nagyban sem, höhöhö!

Azt persze a nyest olvasói már tudják, hogy az ábécében egyáltalán nincsenek se magánhangzók, se mássalhangzók, csupán betűk, melyek mássalhangzókat vagy magánhangzókat jelölnek. Nem érdemes azonban a megfogalmazáson kekeckedni, világos, hogy arról van szó, hogy a magyar helyesírásnak nincsenek arra eszközei, hogy bizonyos, a magyar nyelvjárásokban meglevő, ám a normából hiányzó hangokat jelöljön. Így aztán felmerül az ötlet, hogy az író magnetofonszalagon mellékelhetné a nyelvjárási szöveget elvégre „a modern technika előtt nincs akadály”. Azóta persze a magnetofonszalagot inkább tekintjük régiségnek, mint modern technikának – a kérdés inkább az, hogy feltétlenül szükség van-e ilyen esetben hanganyagra. A szereplők között is van, aki úgy gondolja, hogy nincs.

– Tévedtek mind a ketten – szólalt meg a Költő. – A közismert ábécé mellett van még egy másik is, az úgynevezett fonetikus írás.

[...]

– A fonetikus írás egészen pontosan jelöli a hangokat. Megkülönböztet vagy háromféle a-t meg e-t is. Marci palócosan beszél. Figyeltétek, mennyi rövid, de széthúzott ajakkal ejtett e hangot használ? Ezt pedig írásban úgy jelölik, hogy az e-re két pontot tesznek. Ha fonetikusan le akarom írni, hogyan ejtik a palócok azt, hogy kertemet akkor így írom – és egy ágacskával belekarcolta a patakpart homokjába –: kertëmët... A rövid á-t palócosan majdnem összezárt, de szélesre húzott szájjal ejtik, és úgy jelölik, hogy az a-ra egy pontot tesznek, a hosszú á-hoz viszont kerekítik a szájukat, s ennek a jelölésére egy vízszintes vonalat szoktak használni az a fölött. A kapál szót fonetikusan aztán így írják le: kȧpāl. A tanár úrnak sem kell majd mást tennie, mint egyszerűen ezekkel a jelekkel leírnia Marci beszédét, és máris tudja az olvasó, miről van szó.

Ezt olvasva a nyest-szerkesztő egyik szeme sír, a másik nevet. Egyrészt öröm, hogy az ifjúság számára egy izgalmas történet mézével édesítik meg a fonetikai átírás keserű tudományát, és öröm az is, hogy az író pontosan írja le, miként jelölik a magyar nyelvjárástanban a palóc magánhangzókat. Másrészt viszont csalódás, hogy e magánhangzók leírása teljességgel elhibázott.

Az [ë] ugyanis körülbelül úgy hangzik, mint az [é] (vagy valahol az [é] és az [e] között van), csak rövid. Ha valaki szeretné megfigyelni, miben különbözik az [e] és az [é] képzése, nem kell mást tennie, mint felváltva mondogatni e hangokat: eee... ééé... eee... ééé... Láthatjuk (akár szó szerint értve, tükörben), hogy a két hang képzése nem abban különbözik, hogy mennyire húzzuk szét az ajkunkat, hanem hogy mennyire nyitjuk ki a szánkat: az [e]-nél jobban, mint az [é]-nél. Ezért is van, hogy az [ë]-t zárt e-nek is szokás nevezni.

A palóc [ȧ] olyan, mint a köznyelvi [á], csak rövid: a fenti szövegben is „rövid á”-nak nevezi a szerző. A felváltva mondjuk az [a]-t és az [á]-t, láthatjuk (ha nincs a kezünk ügyében tükör, egy webkamera csak akad?), hogy az [á] (ill. [ȧ]) ejtésekor valóban szélesebbre húzzuk az ajkunk – ám szánkat nemhogy nem zárjuk össze, hanem még szélesebbre tátjuk.

Az ajánlott megoldás azonban nem megoldás, méghozzá pont azért, amit mi szoktunk magyarázni azoknak az olvasóinknak, akik kommentjeikben a nemzetközi fonetikai ábécé használatát kérik tőlünk:

– Honnan tudná? – vont vállat Gömböc. – ha én olvasnék egy könyvben ilyen pontozott meg vonalkázott e-ket és á-kat, fogalmam sem volna, hogyan kell őket olvasni vagy ejteni. Sehol se tanultuk. Talán majd az egyetemen.

A nyelvjárási szöveg érzékeltetése még egyszer szóba kerül a műben:

– Akkor azt is tessék elmondani, hogy a Nagy Marci az előző fejezetben miért beszélt úgy, mint akármelyikünk, pedig tudjuk jól, hogy palóc tájszólásban pörög neki a nyelve, és erről a korábbiakban bővebben szó is esett.

– Éppen ezért mellőztem most. A tisztelt Olvasó ugyanis figyelmesebb lény, mint te, kedves Gömböc, és megjegyezte magának, amit a palóc tájszólásról elmondtam. Viszont fárasztónak találná, ha az e tájszólásban beszélő szereplők szavait a hangzásbeli hűség kedvéért végig fonetikus írásjegyekkel adnám vissza. Végtére is nem nyelvészeti szakdolgozatot, hanem regényt olvas.

Az író itt azt a stratégiát tárja az olvasó elé, amelyet számos regényíró alkalmaz: a szereplő beszédének sajátosságait csak fellépésekor érzékelteti, az ilyen nyelvi jellegzetességek folyamatos jelenléte ugyanis terhelné az olvasót. De lapozzunk csak kicsit vissza, és nézzük meg, miként érzékelteti az író a nyelvjárási beszédet! Az kevésbé érdekes, hogy időnként a magyar helyesírás eszközeivel pontosan érzékelteti a nyelvjárási sajátságokat (öklelnyi az öklelni helyett), vagy éppen á-val érzékelteti az [ȧ]-t, é-vel az [ë]-t. Vizsgáljuk meg azonban közelebbről az alábbi mondatot:

– Má most meg tuggyátok?

A szokatlan szórendre most nem érdemes figyelmet fordítani, ennek jelölése nem problémás. A már helyett álló má sem különösebben érdekes, az r nem csak nyelvjárásokban, de akármelyik beszélt változatban kieshet, és a kiesés jelölésének is kézenfekvő módja, ha le sem írjuk az amúgy ki sem ejtett hangot jelölő betűt. De mi a helyzet a tuggyátok alakkal? Milyen nyelvjárási jelenséget figyelhetünk meg benne?

Nos, legyünk őszinték: semmilyet. Igaz, tudjuk, hogy ez [tuggyātok]-nak hangzik, de az [ā] sajátos ejtése ez alkalommal sehogy nincs jelölve. Ami eltér a megszokott írásképtől, az a ggy a dj helyett. Kádár János nem sajátos nyelvjárást beszélt, az ő nyelvhasználatában megfigyelhető jelenséget betűejtésnek nevezik. Ennek alapja az a tévhit, hogy az írott nyelv a helyes, tehát mindent úgy kell ejteni, ahogy írunk. Az alábbi videóban a 0:15 után a látja, a felvétel végén az útja alakra érdemes figyelni (ez utóbbi kétszer is elhangzik). Csakhogy ebben a szóban mindenki [ggy]-t ejt – eltekintve olyan kivételektől, mint Kádár János volt –, tehát nem nyelvjárási jelenségről van szó. Akkor miért alkalmazza az író ezt az írásmódot? Egyfajta kompenzációként. Azt ugyanis nem képes jelölni, hogy a beszéd másképp hangzik, ezért az írásképpel érzékelteti, hogy másmilyen. Ez szintén bevett eljárás az irodalomban, betűnépiesség a neve.

Ilyen állat pedig nincs!

– mondta a vicc szerint a parasztember, amikor meglátta az állatkertben a zsiráfot. A regényben nyelvjárási szavak is előfordulnak, megjelenik például a sárgarigó aranymálinkó és aranybegy elnevezése, a búbos banka kontyos pipiske elnevezése... Vitát azonban nem a madarak elnevezései váltanak ki, hanem a bürü...

A patakon híd vezet át, ami által száraz lábbal is el lehet jutni a táborba. [...] Kőpilléreken nyugszik, két szál deszkából és egy korlátból áll, ami nagyon helyes, mert ha a másik oldalán is lenne korlát, akkor bizonyos, derékban is széles vállú egyének nem férnének el közöttük. De egy korlátjával is nagyon csinos híd, és nincs igaza a Filozófusnak (ez Márki a Búvár Kund őrsből), hogy nem híd, csak bürü. Szerintem ilyen szó nincs is, de Filozófus azt mondja, hogy van, tájszó, de térképjelzés is, az egészen kicsi hidakra, amik már nem is hidak, de még nagyobbak, mint a palló, aminek korlátja sincsen.

A nyelvhasználók gyakran vélik úgy, hogy az a szó, amit nem ismernek, nincs is. Bizonyos értelemben igazuk is van. A nyelv ugyanis nem létezik a beszélőinek fején kívül: minden beszélő fejében egy-egy külön nyelv van. Amikor egy-egy nyelvről beszélünk – például a magyar nyelvről –, akkor ez a alatt olyan egyéni nyelveket értünk, melyek viszonylag közel állnak egymáshoz. (A „viszonylag közel” egyébként lehet elég távoli is, míg máskor a „meglehetősen közeli” változatokat sem tekintünk ugyanazon nyelv vagy nyelvjárás részének.) Amikor arról beszélünk, hogy egy szó létezik-e egy nyelvben, akkor ezt kétféleképpen foghatjuk fel: vagy úgy, hogy megvan-e a szó minden nyelvhasználó fejében, vagy hogy akad-e közöttük akár egy is, akinek megvan a fejében.

Persze különösen ez utóbbi szélsőség kérdőjelezhető meg, hiszen a nyelv alapvetően kommunikációs eszköz, tehát legalább két – lehetőleg egymással kommunikáló – embernek ismernie kell a szót, hogy létezőnek ismerjük el. De nehezen ismerünk el egy nyelv szavának egy szót akkor is, ha ennél tágabb körben, például egyetlen családban vagy egyetlen munkahelyen használják. De hajlamosak vagyunk esetenként olyat is mondani, hogy valami nem magyar szó, mert „csak” egy nyelvjárásban használatos. Egy szónak a nyelv szavaként való elismerése tehát nem lenni vagy nem lenni kérdése, hanem egyfajta kontinuumot alkot.

Ha a fenti idézetet vizsgáljuk, arra is felfigyelhetünk, hogy egy szó létezésének elismerése nem csak attól függ, hogy a beszélők mekkora hányada ismeri és használja, hanem attól is, hogy milyen regiszterekben elismert. A Filozófus nevű szereplő nem véletlenül említi, hogy a bürü egyben térképészeti szakszóként is használatos: sokkal könnyebben elfogadjuk, hogy egy általunk nem ismert szó létezik, ha azt szakszónak ismerték el.

És ezzel még mindig nem értünk Az ágasvári csata nyelvi vonatkozásainak végére. Legközelebb arról lesz szó, miként jelenik meg a regényben a nyelvművelés.

Kapcsolódó tartalmak:

• Kihalhatnak-e a nem létező szavak?
• A jiddis virágkora
• De milyen nyelven beszélnek?
• A nyelv nélküli ember
• Szőke vagy sápadt palócok?

Hasonló tartalmak:

• Gyorstalpaló kínai: mit jelentenek a leggyakoribb írásjelek?
• A kravátlis gyilkos esete az etimológiával
• Az 1923-as év katonaiskolai szavai
• Az európai zsidók letűnt nyelve: a jiddis
• Erről is legyen szó!

Hozzászólások (8):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)