Iskola a felhőben
Ön mit tenne, ha oktatásfejlesztésre kapna egymillió dollárt? Egy indiai kutató ugyanis kapott, és arra költi, hogy a diákok váljanak az iskola valódi főszereplőivé. De milyen iskola az, ahol nemcsak azt csinálnak a gyerekek, amit akarnak, hanem még be sem kell járniuk?
Sugata Mitra indiai oktatáskutató ebben az évben egymillió dolláros díjban részesült. A TED A TED a Technology, Entertainment, Design szavak rövidítése. A nonprofit kezdeményezés megfontolásra érdemes ötletek, színvonalas művészi produkciók és a gyakorlatban is használható fejlesztések népszerűsítésére jött létre egy 1984-es konferencián. zsűrije azt díjazta a jelentős összeggel, hogy a tudós nemcsak a jelenlegi oktatási rendszer anomáliáira világított rá, hanem sokéves munkával kikísérletezett és széles körben elterjesztett egy oktatási módszert, amely ugyan a tradícióknak tökéletesen ellentmond, legbelsőbb késztetéseinknek azonban egyáltalán nem.
(Forrás: Wikimedia Commons / Michael Jastremski / CC BY-SA 2.5)
Az eltűnt kíváncsiság nyomában
Az első emberpár felnézett az égre, és feltették egymásnak a kérdést: mi lehet az a sok fényes izé az égen? Ezzel a jelenettel szemlélteti Sugata Mitra az alább megnézhető előadásában azt, hogy minden kornak megvannak a maga izgalmas kérdései. Ma a csillagászok már sokkal bonyolultabb kérdéseket tesznek fel, az igazi kutatóban azonban továbbra is a „mi lehet az? és hogyan működik?” izgalma dolgozik.
A mai iskolarendszerből mintha kiveszett volna a kíváncsiság – véli Sugata Mitra. Pedig az ember alapvetően kíváncsi, felfedező lény, tanulékony, alkalmazkodóképes. Miért nem sikerül hát sok gyereknek jól tanulnia az iskolában és miért nem tudnak alkalmazkodni az iskolarendszer elvárásaihoz? Sugata Mitra szerint a válasz az oktatási rendszer létrejöttének okaiban keresendő.
Az indiai tudós szerint az oktatás mai formáját a brit gyarmatbirodalom fennmaradása érdekében találták ki. Az adminisztratív gépezet fenntartásához, az uralomgyakorláshoz készséges, az utasításokat végrehajtó hivatalnokok egész seregére volt szükség. Olyan, tökéletesen egyforma emberek kellettek, akik bármikor kicserélhetők voltak egymással – mint egy számítógép alkatrészei. A tökéletesen egységesített tantervek, az egységes követelményrendszerek a dolgozók uniformizálásához vezettek. Az egyen-embereket kibocsátó alkatrészgyárakat közoktatásnak nevezték el. Az intézményt tehát nem az emberekre, hanem a kimenetre, a Nagy Szuperszámítógép igényeire optimalizálták. Nem csoda hát, ha az egyes ember kényelmetlenül érzi magát benne.
Mit csináljunk egy olyan intézményrendszerrel, amely egy már nem létező gép számára állít elő alkatrészeket? – teszi fel drámai kérdését a kutató. Ma már ugyanis nem muszáj szépen írni, fejben számolni vagy hosszú szövegeket fejből visszamondani. Számítógépen keresztül írunk, kommunikálunk, szerzünk információt. Hogy éljünk tehát a rendelkezésre álló technológiákkal, hogy valóban felszabaduljunk a segítségükkel?
A tudatlanság öröme
Sugata Mitra szerint az egyik legtöbb, amit egy tanár tehet, hogy hagyja, hogy a gyerekek ne tudják, pontosan mit kell csinálniuk, mik az elvárások. A kimenetközpontú oktatás helyett a minimálisan beavatkozó oktatás koncepcióját dolgozta ki. Az elmélet kidolgozásához az első nagyobb kísérletet 1999-ben végezte el. Egy indiai nyomornegyed határán lyukat vágott a falba, a lyukba pedig egy számítógépet helyezett el, a nyomornegyed felé néző monitorral és kezelőfelülettel. A gyerekek az újdonságot megpillantva megkérdezték: „mi ez?”. „Nem tudom” – mondta a kutató, majd elhagyta a helyszínt. A gyerekek néhány perc alatt felfedezték, hogyan kell az egérrel, a kezelőfelülettel dolgozni, hogyan kell böngészni az interneten, leveleket küldeni és hasonló mindennapi tevékenységeket elvégezni. A külső szemlélő számára hátrányos helyzetű, gyakran iskolába se járó, angolul nem tudó gyerekek az internethasználatban, információkeresésben néhány hónap alatt elérték egy átlagos nyugati irodai alkalmazott színvonalát. A kutató később számos gépet helyezett ki India-szerte, és hasonló fejlődés tapasztalt. Hogy sikerült mindez? A válasz a „Nem tudom”-ban keresendő.
Sugata Mitra azt tapasztalta, hogy a városba, sivatagba, hegyekbe – bárhová – kihelyezett gépet a gyerekek egyforma lelkesedéssel fogadták, körbevették, felfedezték. Nem tudták, mit kell vele csinálni, de próba-szerencse alapon egyre jobban megismerték a működését. A bennük működő ösztönös kíváncsiság hajtotta őket, hogy minél több mindent megtudjanak. Nem volt jelen szigorú tanár, aki kérte volna, hogy foglalkozzanak a géppel – önszántukból tették. Olyan feladatokkal is hónapokat töltöttek, amivel hetekig semmire sem jutottak, később azonban rájöttek a megoldásra.
Egy olyan faluban, ahol valamilyen oknál fogva nem volt angoltanár, a gyerekek a képernyőn megjelenő betűk megfigyelésével néhány száz szavas angol szókincs használatát sajátították el. Mivel csak az írásból indultak ki, a kiejtésük nem volt megfelelő, de a szavakat a megfelelő jelentésükben használták. „Ideadtál nekünk egy gépet, ami csak angolul tud, ezért meg kellett tanítani magunkat angolul” – idézi fel egy gyerek szavait a kutató. De hogyan is értelmezhető ez a „megtanítani magunkat”?
Valódi csoportmunka
Napjainkban is sokhelyütt megfigyelhető a számítógépek és a csoportmunka felhasználása az oktatásban. Rendszerint azonban előre megírt követelményekhez, tanmenetekhez igazítják ezeket a foglalkozásokat. A diákok együtt dolgoznak, de azt, hogy mire koncentráljanak, mit mi után csináljanak, a tanár mondja meg. Sugata Mitra „találmánya” voltaképpen az, hogy a kíváncsiságot visszahozza az oktatásba.
Amikor otthagyott egy számítógépet valahol, a gyerekek megkérdezték: „mihez kezdjünk ezzel?”. „Fogalmam sincs” – válaszolta rá. A gyerekeknek maguknak kellett felfedezniük, mire való a masina. Aki valamire rájött, magyarázni kezdett a többieknek. Mások a háttérből kommentálták, mit csinálnak a gépnél állók, és ötleteltek, mit kéne máshogy csinálni. A gép felfedezése közös tevékenység volt, amelyből mindenki profitált, azok is, akiknek az ötletei kezdetben nem voltak célravezetőek. A gyerekek annyit hibázhattak, amennyit akartak, és tanultak a tévedéseikből is. A maguk tempójában, a maguk módszereivel tanultak. „A tanulás az, amit te csinálsz, nem pedig az, amit végrehajtanak rajtad” – emeli ki az önkéntesség, a személyes bevonódás és a motiváció szerepét az indiai kutató.
A felhősuli
A felhősuli elnevezés a felhő alapú információmegosztásra utal. Nem egy helyen, például egyetlen tankönyvben vannak a tanuláshoz szükséges információk, hanem azok szabadon hozzáférhetők az internet hálózatán. Sőt, ahogy látni fogjuk, a tanulásban részt vevő, illetve abban segítséget nyújtó személyek sem egy helyen vannak, hanem webkamerákkal összekötve kommunikálnak egymással, akár a világ távoli pontjairól is.
A „lyuk a falban” projektből kinőtt Hole in the Wall Education Limited segítségével Sugata Mitra időközben 300 önszervező tanulókört hozott létre, ahol mintegy 300000 gyerek tud tanulni. A gyerekek felügyeletét ellátó felnőttek csak arra ügyelnek, hogy a tanulók ne tegyenek kárt egymásban és a környezetben, de nem adnak instrukciókat, hanem – ahogy a tudós fogalmaz – nézik, ahogy „a tanulás megtörténik”.
Míg a „lyuk a falban” kísérlet elején a kutató egyáltalán nem instruálta a gyerekeket („Halvány fogalmam sincs, mi ez”), ma már tesz fel nekik kérdéseket. „Hogyan keletkezett a világ és mikor lesz vége?” Érdekesebb kérdés, mint az, hogy „Ha két ember három nap alatt ötven kesztyűt varr meg, hányan varrnak meg négy nap alatt százat?”. A diákok tehát időnként kapnak orientáló kérdéseket, de továbbra is maguk szervezik a tanulásukat. Ehhez igénybe vehetik online segítő önkéntesek segítségét is, akik idősebb hölgyek, ezért „Nagyi Felhőként” utal rájuk a kutató. Ők, ahogy az első videón is látható, időnként instruálnak („Mondjátok utánam!”), tehát hagyományos módszereket is bevetnek. Az önszervező tanulás ugyanis nem azt jelenti, hogy bizonyos módszerek tilosak, és soha senki nem ad instrukciókat – hiszen a gyerekek is, miközben egymást tanítják, szintén megmondják, mit mondjon, milyen gombot nyomjon meg a másik, és időnként frontális előadást is tartanak egymásnak. A lényeg az, hogy a tanulás nem egy előre kijelölt mederben, hanem a diákok igényei szerint működik. Nincs megszabva, hogy melyik nap pontosan mivel kell foglalkozni. Nem a hagyományos didaktikai módszerek teljes mellőzése tehát a lényeg, hanem a tanulás, a felfedezés szabad légköre.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter Himsel / CC BY 2.0)
Sugata Mitra szerint a biztatások is csodát tesznek. A „Nagyi Felhő” önkéntesei webkamera segítségével támogatják a tőlük akár több ezer kilométerre élő gyerekeket, akik bármikor bejelentkezhetnek a rendszerbe, ha úgy érzik, szükségük van külső segítségre. A nagyik pozitív visszajelzést adnak, bátorítanak, ezzel segítve, hogy a gyerekek ne adják fel.
A bátorítás egyébként nemcsak nagyiktól, hanem bárkitől jól jön. Sugata Mitra megkért egy szakképzetlen lányt, hogy felügyeljen egy tanulócsoportot, amelynek a tagjai egy olyan gépet fedeztek fel, ami tele volt a DNS-ről szóló, internetről letöltött anyagokkal. A lány soha nem tanult erről, a biztatása révén azonban a gyerekek addig folytatták a rejtvényfejtést, amíg nem szereztek annyi ismeretet a DNS-ről, hogy egy állami vagy magániskolában is átmentek volna a vizsgán. Sőt, gyakran olyan problémákat is megoldottak, amilyeneket a velük egykorú gyerekektől még nem is vár el az iskolarendszer.
A már lefolytatott kísérletekből kiderül, hogy az önszervező tanulással jelentős eredményeket sikerült elérni a gyerekek digitális írástudása, angoltudása és kiejtése, számolási készsége terén. A folyamatos közös munka során a társas kompetenciák is fejlődnek, a gyerekek megtanulnak közösségben dolgozni, vitázni, véleményt alkotni, érvelni. Felismerik és visszautasítják a csúsztatást és azt, ha kioktatják őket. Miközben nem előre megszabott terv szerint haladnak, a sztenderdizált tesztekkel mérhető teljesítményük nem rosszabb a közoktatás hagyományos rendszerében tanulókénál. Sőt, valamiben sokkal jobbak is náluk. Nincsenek ugyanis köztük tanulási zavarral diagnosztizált diákok. Nem azért, mert kiszűrték őket a program elején, hanem azért, mert a tanulás során nem produkálnak olyan tüneteket, amelyek zavarként ismertek.
Sugata Mitra szerint azért tűnik úgy, hogy egy diáknak tanulási zavara van, mert nem érdekli a téma, amivel az iskolában foglalkoznia kell, illetve stresszes a számonkérések miatt. Tényleg nem megy neki a tanulás, de nem azért, mert ő maga sérült, hanem azért, mert a tanulási rendszerben kapott visszajelzések és a ráerőltetett tevékenységek stresszelik őt, ezért leblokkol. Ilyesmi nem fordul elő a felhősuliban. Mivel a gyerekek egymást tanítják olvasni is, mindenki a maga tempójában és módszerével haladhat. Van, aki a tejes dobozon látható betűk megfigyelésével von el szabályokat, mások játékok használati utasításából, megint mások egyesével párosítják a betűket és a hangokat és fennhangon gyakorolnak. Van, aki azt szereti, ha mások felolvasnak neki, ő pedig követi, hol tartanak. Senkit nem térítenek át más tanulási módra, és előbb-utóbb mindenki megtanul olvasni, nincs diszlexiás.
Arról egyébként, hogy a stresszszint csökkenése a teljesítmény növekedésével jár, sok tapasztalatot lehet szerezni a hagyományos közoktatás keretei között is. Egy magyartanárnő például egy hazai vizsgálat során így nyilatkozott:
Nekem például van egy önképző köröm […], ott játszunk a versekkel meg szövegekkel. Találok ki feladatokat és akkor együtt írunk és és azt látom, hogy olyan gyerekek, akiknek mondjuk papírjuk van arról, hogy diszgráfiások, ott hosszú prózai szövegeket is könnyedén megírnak.
Kérdés, hogy ha a tanulás játék és kaland is lehet, miért nem az még mindig sok helyen. Sugata Mitrának erre is elég egyszerű válasza van. Ha a tanár szívesen van abban az iskolában, ahol van, nem vágyódik el,A kutató a másodikként beágyazott előadásának első felében beszél részletesen a tanári motiváció lényegességéről. nem akarna inkább valami mást csinálni és őt magát is érdekli, amit az órán csinálni fognak, a felhősuli sikerei a közoktatásban is megvalósulhatnak. A tanulásnak csak a közöny és a szorongás vet gátat.
Sugata Mitra sokban támaszkodik Daniel Greendbergnek a Sudbury
iskolákról írott megállapításaira, előadásában többször idéz is belőlük.Szerzőnk munkáját a Finn Akadémia 267880-as számú ösztöndíja támogatta.