Ilyen lënne az új helyësírás
Ha egy hangnak a magyar nyelvterület nagy részén megkülönböztető szerepe van, miért nem jelöli a helyesírás? Vajon jobb lenne-e, ha jelölné? Kiderül, hogyan fordulhat egy pozitív nyelvi jogi kezdeményezés lingvicista rémálommá.
Az előző részből kiderült, hogy zárt [ë]-t minden magyarul beszélő ejt, de nem minden változatban van jelentésmegkülönböztető szerepe. Most azt mutatjuk meg, hogy hol van és hol nincs meg ez a szerep; hogy miért nem jelöli a magyar helyesírás a zárt ë-t, és kik akarnak ezen változtatni; hogy honnan tudhatják azok, akiknek anyanyelvváltozatában nem szerepel, hogy hol kellene az írásban jelölniük.
A zárt ë a nyelvjárásokban és a helyesírásban
Az ë-t megkülönböztető nyelvjárásokat ë-zőnek, a különbséget nem ismerőket e-zőnek nevezzük. Ahol az ë helyett ö-t is ejtenek, ott ö-ző nyelvjárásokról beszélünk. Az ö-zés mértéke más-más területeken különböző lehet.
A legtöbb magyar nyelvjárásban az ë-t és az e-t megkülönböztetik egymástól: kivételnek csak a Felső-Tisza vidéke és a Mezőség területe számít, itt esett egybe az ë és az e. Ezen kívül az ë viszonylag ritka a Dél-Dunántúlon és az Alföld déli részén, itt az ë helyett a legtöbb esetben ö-t találunk. (Természetesen ez inkább a 20. század első felére érvényes, időközben a köznyelv hatása a hagyományosan ë-ző és ö-ző területeken is érvényesült.)
(Forrás: Kálmán Béla: Nyelvjárásaink)
De miért nem jelöli a helyesírás az ë-t, ha a nyelvjárások többségében megvan? Ennek fő okai a következők. A középkorban keletkezett magyar nyelvű dokumentumokban általában a latin ábécé betűire szorítkoztak, a hangjelölés meglehetősen pontatlan volt. Az első olyan hangjelölési rendszer, melyben a hangjelölés pontosabbá vált, a huszita bibliában jelent meg. Itt külön jele volt az e-nek és az ë-nek – ám az itt alkalmazott írásmód zsákutcának bizonyult a magyar helyesírás-történetben, más hangjelölési elveit sem alkalmazták. (Alapvetően mellékjeles helyesírás volt, akárcsak a magánhangzókat, a latinból hiányzó mássalhangzókat is mellékjelekkel jelölték, nem pedig betűkapcsolatokkal, mint ma.)
Igazán nagy hatása az első teljes magyar bibliafordításnak, Károlyi Gáspár vizsolyi bibliája volt. Károlyi (mint arra felvett neve utal) Nagykárolyban született, Göncön volt lelkész, bibliáját (ahogy arra címe is utal) Vizsolyban nyomtatta – mind a felső-tiszai nyelvjárás területére esik, azaz e-ző területre. Így aztán a vizsolyi biblia nem jelöli a zárt ë-t, és ennek nyomán a magyar helyesírás sem. Változást ebben leginkább a nyelvújítás és az azt kísérő helyesírási viták hozhattak volna – ezek központi alakja azonban Kazinczy Ferenc volt, aki szintén a felső-tiszai nyelvjárást beszélte.
(Forrás: lfze.hu)
A kérdés ezzel persze nem zárult le. Később is többen szorgalmazták, hogy a helyesírás jelölje az ë-t. A legismertebb közülük talán Kodály Zoltán volt. Szintén szorgalmazta az ë használatát Bárczi Géza nyelvész – az ő nevét viseli az az alapítvány, mely célját így fogalmazza meg:
Az igényës magyar köznyelvi kiejtés ápolása és fejlesztése, különös tekintettel a 15. magánhangzó (az úgynevezëtt zárt e = ë hang) mëgőrzésére a társalgás, a fëlolvasás és a különféle előadások hangzó nyelvében, továbbá egyéb nyelvművelő tevékenység. Ennek érdëkében kiejtésjelöléssel ellátott könyvek kiadása, pályázatok kiírása, vers- és prózamondó, kiejtési, fëlolvasási versënyëkën különdíjak adományozása, illetve ilyenëk szërvezése.
Az „igényës” kiejtés és helyesírás
A Bárczi Géza Kiejtési Alapítvány a megfogalmazott célok érdekében különböző kiadványokat ad ki, melyekben jelölik az ë-t. Természetesen ezt csak helyeselni tudjuk, mint ahogy minden nyelvváltozat szélesebb körű használatával egyet kell értenünk. Az ë-t nem használókat sem zavarhatja különösebben, ha a szövegben ez a betű is előfordul: ők továbbra is olvashatják e-nek. Ha sok ilyen szöveggel találkoznak, a gyakoribb szavakról meg is jegyezhetik, hol van bennük ë, hol pedig e.
A probléma nem is ezzel van, hanem azzal, hogy az ë-s változatot (változatokat) propagátorai felsőbbrendűnek tüntetik fel. Már a fenti idézetben is feltűnhet, hogy „igényës” kiejtésről esik szó, mintha az ë-t nélkülöző változatok „igénytelenek” lennének. Ez még feltűnőbb az általuk kiadott szószedet, Mészáros András művének címében: Igényës (ë-ző) kiejtési kisszótár. A magyar nyelvhasználók jelentős része (ha nem többsége) tehát igénytelenül beszél?
Hasonló lingvicista kiszólásokat találhatunk az előszóban is:
E módosulás [tudniillik az ë kihalása] nëm éppen kedvező, hiszën az e-féle hangok ëgybemosódása elszínteleníti, bizonytalanná teszi nyelvünk hangzását, mëgbontja hangrëndszerét, és mëgnöveli az azonos alakú szópárokat [sic!]. Félő, hogy az egészen mély nyelvállású, erősen nyílt e hang ëgyre terjed, s a magyar kiejtésnek këllemetlen hangzást fog adni.
Azt, hogy milyen hangalaki egybeesésekről van szó, előző cikkünkben a mentek példáján már láttuk. Akik e-ző változatot használnak, tanúsíthatják, hogy nekik az ilyen egybeesések semmiféle gondot nem okoznak. Sőt, maga az egybeesés azért történhet meg, mert a megkülönböztetésre nincs szükség: a szavak mondatokban fordulnak elő, és a mondatból egyértelmű, melyik szóalakról van szó – ahogyan a vár szóalakról is a mondatból tudjuk, mikor főnév, mikor ige.
A nyílt e hang terjedése kész tény: mint fentebb bemutattuk, Budapesten szinte kizárólagos, de hasonló a helyzet a Felső-Tisza vidékén és a Mezőségben is. A műveltebb és fiatalabb beszélőknél ez a változás más területeken is végbement. A fenti szöveg az ő nyelvváltozatukról állítja, hogy „këllemetlen” hangzású – ez lényegében nem más, mint azt állítani, hogy a magyarok jelentős részének anyanyelve csúnya. Amellett, hogy ez az állítás sértő, alaptalan is: a klasszikus arabban csak három magánhangzó van (a, i, u), mégsem szokták felróni, hogy csúnya a hangzása. A magánhangzók kiveszése bármely nyelv története során előfordul, ilyenkor a hangrendszer átalakul: a megbomlik ige ezzel a jelenséggel kapcsolatban legfeljebb ’megváltozik’ értelemben használható – a fenti szöveg azonban olyasmit sugall, hogy tönkremegy: ilyesmiről azonban szó sem lehet.
A nyíltan lingvicista kijelentések mellett az is visszás a mozgalomban, hogy szabályozni akarja az ë használatát: miközben lehetővé akarják tenni, hogy akinek a nyelvváltozatában van ë, az írásban is használhassa, meg akarják mondani, hogy hol kell és hol tilos használnia. Az egyes nyelvjárások között ugyanis eltérés lehet az ë használatában. Az említett szótár bevezetőjében példaként szerepel Debrecen város neve, mely Debrecën, Dëbrecen, Dëbrecën és Dëbrëcën alakban is előfordul – Mészáros a legelsőt választja, mivel anyanyelvjárásában ez használatos. Példaként említi azt, hogy szóvégi ë-t (feketë, medvë) sosem jelöl, mert ez erősen nyelvjárási. A szabályozási próbálkozások nyilvánvalóvá teszik, hogy a cél nem az, hogy az ë-zők írásban használhassák anyanyelvjárásukat, hanem az, hogy a szabályozók a saját nyelvváltozatukat erőltethessék másokra: e-zőkre és más nyelvjárású ë-zőkre egyaránt. A szabályozásnak nem csupán szótárakkal igyekeznek érvényt szerezni, hanem készítettek ë-ző helyesírás-ellenőrző programot is.
(Forrás: Wikimedia Commons / Andreas Poeschek, fotografikus.hu / CC BY 2.0)
Honnan tudjuk, hol van zárt ë?
Bár szerencsére az ë jelölésének bevezetése a mаgyar helyesírásba sehol nem merült fel komolyan (és ha fel is merülne, vélhetően legyőzhetetlen ellenállásba ütközne), a játék kedvéért érdemes megvizsgálnunk, honnan tudhatnák az e-ző nyelvváltozatokat beszélők, hogy mikor kell ë-t, és mikor e-t írniuk.
Aki figyelmesen olvasta az eddigieket, maga is tud bizonyos válaszokat adni a kérdésre. Például – legalábbis ha az említett szabályozás érvényesül – a szó végén mindig e-t kell írni, sosem ë-t. (Bár ez sem mindig igaz, a szótár címlapján is szerepel a lë.) A toldalékokkal is viszonylag egyszerű dolgunk van: az o-val, ö-vel váltakozó toldalékokban mindig ë-t írunk (-hoz/-hëz/-höz, -tok/-tëk/-tök stb.), az a-val váltakozókban mindig e-t (-ba/-be, -ra/-re, nak/-nek stb.).
Vannak persze kevésbé egyértelmű esetek: ezek azok, amikor a toldalék magánhangzóval kezdődik. A szótár előszava szerint a mellékneveknek -ek, a főneveknek -ëk a többes számuk. Mivel azonban pl. a magyarok, angolok stb. többes alakot használjuk, akár főnévi, akár melléknévi használatról van szó, meglehetősen furcsának tűnik, hogy a szótár a németëk főnévi és a németek melléknévi alakot ajánlja. Ilyenkor egyes szavaknál eltérések lehetnek, pl. a hasonló hangzású kár és vár tövek esetében a többes szám különbözőképpen alakul: károk, de várak: ennek alapján nehéz eldönteni, hogy a kéz többes száma kezëk vagy kezek lesz-e (ebben az említett szótár sem igazít el). Segítséget jelent, ha a tő utolsó magánhangzója ö, ő, ü vagy ű: ezt sosem követheti ë, csak e (földek). Ez a helyzet akkor is, ha a magánhangzó egy másik magánhangzó után – látszólag „feleslegesen” toldódik be: gyönyörűek – vö. hosszúak. (A jelenség hátteréről korábban részletesen írtunk.)
Az -on/-ën/-ön általában főnevekhez kapcsolódik (tipikusan ’rajta’ jelentéssel), míg az -an/-en melléknevekhez (’módon’) vagy számnevekhez (négyen, öten, hatan), de itt is lehetnek kivételek (pl. nagyon, gazdagon, szabadon).
Akik ö-ző nyelvjárást (is) beszélnek, de legalábbis sok ilyet hallottak, azoknak sok esetben szerencséjük lesz. Aki például tudja, hogy a gyerek ö-ző nyelvjárásban gyerök (nem *györek vagy *györök), az tudni fogja, hogy a második e lesz zárt: gyerëk. De bizonyos esetekben azok is támaszkodhatnak ilyen szempontokra, akik nem ismerik az ö-ző nyelvjárásokat. Tudjuk például, hogy a felnek van föl változata, tehát zárt ë-vel írandó: fël. (A lenek viszont nincs lö változata, mégis lët kell írni.)
Furcsa módon éppen a friss jövevényszavak egy köre nem okoz nehézséget: a vegyes hangrendű szavakban (tehát ahol az e mellett a, á, o, ó, u vagy ú is van) mindig ë írandó: Ágnës, Albërt, ëkloga, Ëlba, imprësszum, koncëntrál, kolësztërin, krátër, lëgënda, múzëum, univërzum stb. (Van azonban némi abszurdítás abban, hogy éppen nemzetközi szavainkat távolítanánk el a nemzetközileg megszokott írásképtől egy mellékjellel.)
Mindezekkel együtt sem lenne az e-ző nyelvhasználó kisegítve, hiszen számos esetben továbbra sem lenne támpontja arra, hogy például a betegës, csëveg, ëgyetlenëgyszër, epër, Ësztër, igën, krëdënc, mindën, nëm, Pétër, rëndës,versëny stb. alakokban hol kell ë-t, hol pedig e-t írni.Hiszen az ë-t éppen azért mondjuk fonémának az ë-ző változatokban, mert nem lehet megjósolni, hol bukkan elő. A tövekre pedig nem lehet olyan szabályokat sem megadni, mint a toldalékokra.
Persze a gyakori szavak írásképe könnyen beleégne a szemünkbe, de ha hol azt látjuk, hogy mëntëk, hol azt, hogy mentëk, hol pedig azt, hogy mëntek, aligha tudnánk külön memorizálás nélkül megtanulni, hogy mikor melyiket kell használni. Nem elég, hogy az ë használata terén elkövetett „hibák” további lehetőségeket teremtenének a lingvicista kioktatásnak és a megbélyegzésnek, de ráadásul a helyesírás-oktatásban rengeteg felesleges időt venne el a „helyes” ë-használat megtanítása. (Ami egyébként az e-ző tanítók és tanárok számára is felérne egy rémálommal.) Ésszerűbb lenne ezt az időt hasznos dolgok oktatására fordítani.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (150):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@szigetva: Igeeen, hasonlóra gondoltam, bár inkább arra tippeltem volna, hogy a román v. szerb/horvát nyelvek esetén fordulhatott ilyen elő. Mert végül is a héber nyelv azért kb. 2000 évig "kihalt", így nem tudjuk, hogy végül is hogyan beszéltek (csak következtetések vannak, de lehet, hogy egy akkori beszélő egy hangot sem értene belőle. Ráadásul - még ha ezt sikerül tisztázni is - ott van még az a kérdés, hogy végül is melyik korszak/vidék/társadalmi réteg beszédmódját rekonstruáltuk. Nagy eséllyel egy nagy katyvasz lesz az egész - kb. mint a régi Csíííz műsor, amikor a fiatalok beszédstílusát akarta kifigurázni. Soha, senki nem beszélt így...)
@Pierre de La Croix: Némileg hasonló dolog történt Izraelben, ahol egy korábban beszélt, de később kihalt nyelvet újra beüzemeltek.
@Kormos: @Irgun Baklav: @szigetva: Speciel az a @nyest: hez méltó kérdés lenne, hogy tudunk-e olyan példákról/előfordulhat-e, hogy egy korábban eltűnt (legalábbis a köznyelvből) hang újra megjelenik és - szögezzük le, nagyon hasonló, de semmiképpen sem azonos - módon lesz használva, mint korábban (akár nem "tudatos" módon is: tehát nem devolúciót értek ez alatt, de pl.: állítólag a teknősöknél többször egymás után jelent meg a hátpáncél, majd a köztes időkben eltűnt, míg végül a mai állapot rögzült). Főleg ha emögött van valamilyen központi-kormányzati nyomás is (bár milyen őrült rezsim fog törődni a kiejtéssel ennyire?). Például abban a hipotetikus esetben, ha "erdélyi" miniszterelnöke lesz Magyarországnak (ez utóbbira volt példa)- aki tájszólásban beszél (erre nem) - és mivel "tudjuk", hogy a székelyek az "igazi magyarok" (éljen a népi romanticizmus! - sarkasm), tehát mostantól mindenki beszéljen úgy, ahogy ők!!! (Tehát az lesz a "hivatalos" elvárás)
@Irgun Baklav: Az már csak hab a tortán, hogy megtanulni, hol kell ly-t ejteni j helyett, pont akkora feladat, mint megtanulni, hol kell ly-t írni j helyett. De mondjuk ezt zsenibogyó már nem gondolja végig.
@Kormos: Hát, én azt el tudom képzelni, hogy egy holdkóros megszállott fejében az van, hogy az elsős-másodikos kisdiákokkal csakazé' is meg kéne taníttatni, hogy az írott ly-t /ʎ/-nek ejtsék (az lj-t meg ugyanígy, csak hosszan).
Ami elméletileg szerintem megvalósítható lenne ugyan, de vajmi kevés értelme lenne, hiszen azalatt az idő alatt, amíg ezt megtanulják, tanulhattak volna sokkal hasznosabb dolgokat is (pl. angolul), netán mehettek volna sportolni vagy játszani is. Akit meg közülük az egzotikus beszédhangok tényleg nagyon érdekelnek, az tanulhat fonetikát az egyetemen.
@Pierre de La Croix: "egy gyerek képes lehet olyan hangokat kiejteni" -- Persze, nem erről van szó, hanem hogy hanem hogy pont azt és pont úgy és pont ott ejtene mást, mint ahogy korábban is volt, csak a szülei idejére elveszett. Aztán elkezdi ejteni, de közben meg nem tudja összekapcsolni fejben az őt jelölő ly betűvel (ami más hangok esetében érdekes módon nem okoz problémát). Szóval érted. :D
@Pierre de La Croix: Persze, ha a gyerek nem tudna mást ejteni, mint a szülei, akkor nem változna a nyelv. Pedig de.
@Kormos: Bár nem értek egyet a hozzászólóval, de - elvileg - egy gyerek képes lehet olyan hangokat kiejteni - szerintem - amit a szülei nem: ha olyan környezetben nevelkedik vagy generációs különbség miatt (vagyis ez egy uj jelenseg). Hiszen különben nem lenne nyelvi változás (de én nem értek ehhez, viszont Szerb Antal idézi, hogy a francia forradalmat közvetlenül megelözö idöben "mindenki" - értve ez alatt a müvelt v. párizsi lakosságot - selypitett a szinészeket utánozva, ahogy azt egy hires és történeti szempontbol megbizhato fontos forrás, utirajz irta)
@Irgun Baklav: Arra nem került sor, de tény, hogy ez a beszélgetés segített átérezni, milyen lehetett Ford Fairlane számára Zuzuval kommunikálni :D Arra mondjuk baromi kíváncsi lennék, de nyilván nem fogom barátunktól megkérdezni, hogy a gyerek ugyan honnan a vöcsökből tudná kiejteni az ly-t, ha a szülei nem tudják :D
@szigetva: Köszönöm, igyekeztem. Azt hiszem, évek óta nem kommenteltem itt ennyit. Bár egy idő után az egyetlen szórakoztató dolog az volt benne, hogy DOS-ról csinálom :D Végig sejettem, hogy nem értelmes beszélgetés zajlik, hanem egy kényszerképzetessel próbálok kezdeni valamit, de egy darabig egész jól lekötött. Amikor eljött az a pillanat, hogy kiderült, minden addigit le kéne írnom még egyszer, és nyilván megint nem olvasná el, és közben még azt a floodot is betolta, kiégett az Akitlosz-relém.
@Irgun Baklav: Ja, amúgy a 90+ éves bácsi egyébként palóc nyelvjárást beszélt. Lehet, hogy a szlovákiai magyarok körében nagyobb számban találni ilyen beszélőket, de magyarországi magyarokra leszűkítve nehéz dió.
@szigetva: „([c], [J] -- most nem tudok IPÁt írni)”
IPA-ul [ç], [ʝ] – mondjuk, ha allofónként a zöngétlen verzió (vagy az affrikáták) mégis előfordulna, attól még nem változna túl sok minden. A palatális csettintőhang akkor is hiányozna. :-)
@Akitlosz: „tehát amikor kiretusálják az ly-t ebből a csoportból akkor az hamis és téves csoportosítást eredményez”
Akár palatális laterálisként ejti valaki az ly-t, akár ugyanúgy, mint a j-t, mindenképpen ugyanabba a csoportba tartozik (ha a képzési hely szerint csoportosítjuk a beszédhangokat). Ebből szerintem még abszolút nem következik semmi az adott hang szükségességére, a magyarban való előfordulására nézve.
Azt viszont hiányolom, hogy se szakirodalmat nem adtál ahhoz, hogy a /ʎ/ a mai magyarországi magyarul beszélőknél milyen arányban fordul elő (pedig ez engem is baromira érdekelne), se pedig olyan hangfelvételt, videót, ahol valamelyik ma is élő magyar beszélő természetes magyar beszédben (azaz nem demonstrációs célból, pl. nem iskolai órán) ejtett valaki ilyen hangot. (Ezt én kértem. Amikor én próbáltam ilyesmit keresni szórakozásból, tíz perc guglizás után kb. egy darab, azóta elhunyt 90+ éves bácsit találtam, valami tehetségkutató előselejtezőjében, aki egyesek szerint talán ejtett ilyet; mondjuk az is igaz, hogy a csángókat eleve kizártam.)
Így meg nehéz komolyan venni azt, hogy hatalmas tömegek használnák ezt a hangot, ahogy azt a korábbi hozzászólásodban implikálod ( @Akitlosz: „sokan mások rajtad kívül” ).
@Akitlosz: "Ha megteszik és kihagyják, akkor már nem igaz a definíció."
Dehogynem. A lovak, macskák, denevérek és bálnák mind emlősök. Ha ebből kihagyjuk a bálnákat, a maradék három akkor is emlős.
Ráadásul a [ty], [gy], [ny], [ly], [j] csoportból például a magyarban hiányzik a két réshang ([c], [J] -- most nem tudok IPÁt írni). Meg az affrikáták is. Tehát a palatálisok csoportja a magyarban eleve hiányos. Ezen persze nincs mit csodálkozni, talán nincs is olyan természetes nyelv, amiben mind megvan.
@Irgun Baklav:
"Valóban egyik sem kakukktojás, a j/ly, a ty, a gy, a ny a képzési hely szempontjából valóban egy kategóriába tartoznak, de ebből mi következik?"
Hát az, hogy nem kell és nem szabad kihagyni az ly-t a kategóriából.
Ha megteszik és kihagyják, akkor már nem igaz a definíció.
Ami igaz a gy-re, az ny-re a ty-re az mitől is nem igaz az ly-re?
Ilyen szabály nincsen, tehát amikor kiretusálják az ly-t ebből a csoportból akkor az hamis és téves csoportosítást eredményez.
@Kormos:
"Miért nem probléma, hogy mikor írjunk ny, vagy ty betűt?"
Az ly írása sem probléma.
Neked az, másnak meg nem az. Neked sem lenne, ha a közoktatás keretében az általános iskola első osztályában egy fél óra keretében egyszer elmagyarázták volna.
Ilyenkor utólag már késő.
A gyermek, a kis ember még megérti, amit a nagy felnőtt kisember már nem (akar).