Jóerkölcs kontra jó erkölcs

Igaza van-e az alkotmánybíróságnak?

Az alkotmánybíróság szerint a polgári jogban nincs jó erkölcs, csak jóerkölcs. De összhangban áll-e mindez a magyar helyesírás szabályaival? És ha nem, milyen lépéseket tehet az alkotmánybíróság?

Fejes László | 2010. november 2.

Október 26-án a következőket írta a Népszabadság:

Alkotmánybíróság kontra helyesírási szabályzat?
(Forrás: mkab.hu)

Emlékezetes: a 98 %-os különadó visszamenőleges kivetésére az Alkotmány augusztusi módosítása abban az esetben hatalmazta fel a jogalkotót, ha az állami szférában a foglalkoztatási jogviszony megszüntetésére tekintettel kifizetett juttatás a jóerkölcsbe ütközik (az alkotmánymódosítás ugyan a jó erkölcsről beszél, de az Alkotmánybíróság nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a polgári jog terminológiájában a jóerkölcs egybe írandó).

Kizárólag a kötözködés kedvéért

jegyezzük meg, hogy a Népszabadság híre is több helyesírási hibát tartalmaz. Az alkotmány nem cím (a címe A Magyar Köztársaság alkotmánya), az alkotmánybíróság pedig nem tulajdonnév (a neve A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága). Ez attól függetlenül igaz, hogy magában az alkotmányban is így szerepelnek. (Vö. „Az Alkotmány módosításokkal egységes szerkezetbe foglalt, 2009. október 23-án hatályos szövege kizárólag a Magyar Közlöny tõpéldányainak felhasználásával, a kihirdetett szövegek legteljesebb tiszteletben tartásával készült; ennek megfelelõen az a nyomdahibákat, továbbá a helyesírási és a nyelvhelyességi, valamint a jogszabály-szerkesztési hibákat is betûhíven tartalmazza.”) Mindemellett az egybeírandó is egybeírandó.

A nyest.hu szorgos kutatómunkával annak járt utána: igaza van-e az alkotmánybíróságnak. Persze nem abban, hogy az alkotmánymódosítást alkotmányellenesnek nevezte, hanem abban, hogy valóban jóerkölcs írandó-e jó erkölcs helyett.

A magyar helyesírásnak alapjában véve két „jogforrása” van: a helyesírási szabályzat, illetve a helyesírási kéziszótár. A kettő szerepe különbözik: ha a szótárban szerepel valami, akkor az helyes, még akkor is, ha a szabályoknak ellentmond. Így például a helyesírási kéziszótárban szereplő pénzügyminisztérium írásmód mindenképpen helyesnek tekintendő, holott három tagból álló hét szótagos összetétel, ami a szabályzat szerint pénzügy-minisztériumként lenne írandó. Mivel azonban a szabályzatban egybeírva szerepel, nem csupán helyes így írni, de csakis így helyes.

Ha egy nyelvi elemet vagy szerkezetet a szótár nem tartalmaz, akkor érdemes a szabályzathoz fordulni. A szabályzatból elvileg bármilyen szó vagy szószerkezet írásmódja megállapítható (illetve az is, hogy egy bizonyos szerkezet egy (összetett) szó-e, vagy pedig szószerkezet). A valóságban persze ez nem mindig könnyű, részben a szabályok megfogalmazásából és a pontos definíciók hiányából adódóan, részben azért, mert a szabályzat időnként közli, hogy vannak kivételek – és hiába sorol fel néhányat, nem kapunk kimerítő felsorolást. (Bár elvben feltételezhetjük, hogy a kivételek szerepelnek a szótárban.)

A szótárral viszonylag hamar végezhetünk: sem jóerkölcs, sem jó erkölcs nem szerepel benne. (Nem szerepel az Osris-féle Helyesírásban sem: ez ugyan elvben nem tekinthető „jogforrásnak”, de a szabályzatot követi, és jóval bővebb anyagot tartalmaz, mint az Akadémiai Kiadó Helyesírási kéziszótára.)

A helyesírási szabályzat három okot ad arra, hogy miért írunk egybe valamit.

Nem kizárólag

a kötözködés kedvéért jegyezzük meg, hogy a helyesírási szabályzat is hibás: a szabályzat 265. pontja szabályozza, hogy a toldalékot mikor kapcsoljuk kötőjellel a tőhöz: a „tízórai-t” ezek közül egyiknek sem felel meg.

Az egyik gyakori ok az, hogy két szó kapcsolatának jelentése több vagy más, mint a tagok jelentésének összege. Ezt érzékeltetjük az alkotóelemek egybeírásával. Például a víziló vízi állat ugyan, de nem ló; a tízórai-t nemcsak tíz órakor fogyaszthatjuk el; a tűzrőlpattant menyecske vagy leány nem a tűzről pattant. A szóbeszéd is más, mint a szó és beszéd: ’alaptalan híresztelés’-t jelent.

Kétségtelen, hogy a jóerkölcs jogi fogalomként sem jelenthetne nagyon mást, mint a jó erkölcs. Aligha tudunk olyan tényállást megnevezni, ami ugyan jóerkölcsbe ütközik, de nem ütközik jó erkölcsbe – vagy éppen fordítva.

Ha egy raggal jelölhető, különírt szókapcsolat elemei (pl. kéményt seprő, félig kész, a nap sugara stb.) rag nélkül állnak együtt, szintén egybeírt összetett szót alkotnak: kéményseprő, félkész, napsugár stb.

A jóerkölcs esetében aligha tudnánk ilyen ragos szerkezetet visszaállítani.

A meggyökeresedett szokást megtartva, nemegyszer jelentésváltozás nélküli szókapcsolatokat is egybeírunk; ezért például a jókedv, egyhavi, márványtábla, vízbefúlás stb. szót is összetételnek tekintjük.

Ez az az eset, amikor lehetetlen eldönteni, hogy akkor van-e meggyökeresedett szokás, vagy nincs. Elvben feltételezhetnénk, hogy ha a szó írása kivételes, akkor szerepel a szótárban. A szótárra támaszkodhatunk másképp is, például megnézhetjük, vannak-e benne olyan szerkezetek, amelyek hasonlítanak a feltételezett jóerkölcshöz.

Esélyes lenne például a jóízlés – ám ez nem szerepel, sőt, a belőle képzett jó ízlésű is külön van írva. Mi több, a szótárt tanulmányozva több olyan esetet sem találunk, amikor a szabály alapján elképzelhetőnek tartanánk az egybeírást. Így például a jóbarát más, mint a jó barát: az utóbbi jó ember, aki valakinek a barátja, míg az előbbi valakinek a közeli barátja, de attól még lehet rossz ember. Ezt a megkülönböztetést azonban a helyesírás nem ismeri el (azt sem, hogy más a jó nevű író ’jó, pl. jól csengő neve van’, mint a jónevű ’híres’ író). Ezen kívül van egy sor szavunk, amelyet hangzása alapján szívesen írnánk egybe (jócselekedet, jószándék, jótanács), a helyesírás mégsem engedi. (Megjegyzendő, hogy a jótett egybeírandó, míg a jó cselekedet külön.)

Mindezek alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a jóerkölcs írásmódot a helyesírási szabályzat és szótár semmivel nem támogatja. Nézzük meg, mit mond róla a szakirodalom:

A régebbi magyar magánjogi terminológia újjáéledésének következtében – nézetünk szerint nem éppen szerencsés módon – hatályos jogunkban a ’jóerkölcs’ fogalma szerepel (Ptk. 200. § (2) bek.) a római jogi tradíció által determinált nyugat-európai ’jó erkölcsök’ többes számú alakváltozat helyett. Ez utóbbi a római jogi boni mores, valamint a külföldi jogrendszerek szóhasználatának valódi megfelelője, a német gute Sittennek, a francia bonnes moeurs-nek, az olasz buoni costuminak és az angol good morals-nak. Mivel e kifejezések nyilvánvalóan egy tőről fakadnak, és funkciójuk valamint jelentéstartalmuk nagymértékben megegyezik, mikor e tanulmányban ’jó erkölcsöket’ írunk, valamelyik külföldi jogrendszer fogalmára, vagy az általános jelenségre kívánunk utalni és csak a hatályos magyar szabályozásra reflektálva használjuk az egybeírt, egyes számú alakot.

Magyarul: a jóerkölcs írásmódnak az az egyetlen oka van, hogy a Ptk-ba nem a helyesírási szabályoknak megfelelően került bele. (Ennek feltehetően az az oka, hogy olyan időszakból elevenítették fel, amikor a jelenlegi helyesírási szabályozás még nem volt érvényben. Lásd még az idézett dokumentum 1113. lábjegyzetét.) A tévesen írt alakot aztán a jogi szakirodalom, ítélkezés stb. átvette, de nem következetesen követte: erre példa maga az alkotmánymódosítás, de a Legfelsőbb bíróság egy határozata is, melyben először többször is jó erkölcs(ök) szerepel, majd a közepén átvált a jóerkölcsre.

Az alkotmánybíróságnak tehát nincs igaza, a lehetőségei pedig a következők:

Felszólítja az országgyűlést, hogy módosítsa a Ptk-t, és javítsa ki benne a helyesírási hibákat.
Felkéri az MTA Magyar nyelvi bizottságát, hogy módosítsa a helyesírási szabályzatot, de legalábbis a jóerkölcsöt mint jogi terminust vegye fel a kivételek sorába.
Hivatkozással a jótett egybeírandó, míg a jó cselekedet példájára és a hasonló esetekre megállapítja, hogy a mai helyesírás jó erkölcsbe (vagy legyen egy jó napja: jóerkölcsbe) ütközik, és hatályon kívül helyezi.