A nagy magyar helyesírás-háború
Az elefánt alig érzi a bőrét csipkedő madarakat: kritika és ellenkezés ide vagy oda, egy helyesírási szabályzat nem olyasmi, amit egyik napról a másikra lehetne megbuktatni, leváltani vagy nemes egyszerűséggel melegebb éghajlatra küldeni. Pedig megszületett egy hét pontból álló, tömör igény arra, hogy a magyar helyesírást máshogy szabályozzák.
A leendő új szabályzat a tizenkettedik lesz a sorban – és talán, ha nincs a (legalábbis nyelvész- és korrektorberkekben) híressé-hírhedté vált petíció, valószínűleg különösebb ricsaj nélkül, néhány apróbb változtatással adták volna ki, és egy ideig megint nyugton lehetett volna a helyesen vagy helytelenül író magyar. A tavaly nyáron elindult virtuális vita azonban valamelyest felkavarta az állóvizet. Hiszen már az is meglepő, hogy egyáltalán eszünkbe jut megkérdőjelezni valamit – netán belekötni –, ami (jelen esetben 1984 óta) úgy van, és kész: A magyar helyesírás szabályai.
(Forrás: MTI)
Az először a Facebook oldalon feltűnt kezdeményezés, majd a jelenleg ezen az oldalon olvasható petíció szövege tulajdonképpen nyelvészek, a Nyelvtudományi Intézet munkatársainak munkája, „elégedetlenkedése” az alakuló szabályzatmódosítással (vagyis alig-módosítással) szemben. A későbbi, Állítsátok meg az elefántot! című blogposzt pedig mintha még kétségbeesett reakció lenne arra, hogy az unott-nyugodt elefánt, az Akadémia a füle botját sem mozgatja saját nyelvészei kritikájára. Tudniillik arra, hogy valami nem stimmel helyesírásunk szabályozásával.
„Mindenekelőtt le kell szögeznem: amikor azt mondom, hogy a szabályzat rossz, nem azt mondom, hogy a szabályok rosszak!” – magyarázza Zsadon Béla olvasószerkesztő, aki a szabályzattervezettel még 2008 augusztusában foglalkozott az Index hasábjain (Nesztek, reformhelyesírás), majd később a megjelent petícióval is a fent említett blogbejegyzésben. „A magyar helyesírás rendszere a magyar írásbeliség kezdete óta, évszázadok alatt alakult ki – maga az akadémiai szabályzat is majdnem kétszáz éves. Ezt a hagyományt nem szabad gyökerestül felforgatni, mert szükség van rá: ettől tudunk többé-kevésbé hatékonyan olvasni. Szerintem a mostani szabályoknak csak egy kis részét kellene kidobni, a zömöt meg kell tartani. A szabályzatot viszont tisztességesen meg kellene írni és szerkeszteni, és korszerű segédletekkel kellene ellátni.”
Az új szabályzat legyen elektronikus és többszintű!
Kapásból mondhatjuk persze: mindig könnyebb kritizálni valamit, mint összerakni egy jobbat. El kell ismerni azonban, a petíció és a hozzá kapcsolódó bírálat átgondolt és egészen jól meghatározható, egyértelmű alapokon nyugszik. Ilyen például az, hogy a jelenlegi szabályzat adta háttérrel a helyesírás tanulása-tanítása általában komoly nehézségekkel jár az iskolákban. Aligha akad túl sok olyan diák, aki bátran meri állítani, hogy neki aztán jó a helyesírása, vagy, hogy odavan a helyesírási gyakorlatokért. Zsadon Béla ezt is a jelenlegi szabályzat számlájára írja: „ennek az egyik oka – a tanárok nem megfelelő képzése vagy az elhibázott metodika mellett – az, hogy a szabályzat rosszul van megírva, megszerkesztve”.
A petíció talán legérdekesebb része a „többszintű” szabályzat felvetése. Ötletnek izgalmas, de kérdés, hogyan lehetne megvalósítani – hiszen nagyon határozott elképzelés kell ahhoz, hogy az ember biztos kézzel meghúzza a határvonalat: alsóbb szinten ez vagy az a szabály nem lényeges, a másik viszont igen.
Nos, ami a határozott elképzelést illeti, Zsadon Béla rendelkezik vele, főként a felső szintű szabályzatra vonatkozóan. „Ennek a helyesírási szabályzatnak az alapformátuma elektronikus kell, hogy legyen. Egy nagyon erősen hipertextualizált referenciarendszert képzelek el, óriási, állandóan frissített szótárral. Ebben a szótárban minden szócikkhez linkelve van az összes vonatkozó szabály, és viszont: minden szabályhoz lekérhető a szótár összes vonatkozó címszava.”
Szerinte az alsó szintű, „iskolai” szabályzat a pedagógusoknak szólna, és mindenekelőtt a helyesírás tanításának alapelveit tartalmazná. Például, hogy a szabályzat nem törvény, és hogy a helyesírási „hiba” nem jellemhiba. „Korszerű metodikai módszerek és segédletek is kellenének, persze, de az már nem a szabályzat dolga” – vallja.
Viták és visszhangok
A vita nem vita a másik fél nélkül. Kénytelenek vagyunk belenyugodni azonban, hogy az Akadémia álláspontja egyelőre homályban marad előttünk, és várnunk kell, hogy választ kapjunk néhány felvetett kérdésre. Az Akadémia tudniillik nem válaszol. Balázs Géza, a Magyar Nyelvi Bizottság alelnöke nem nyilatkozhat. Bár korábbi álláspontját ismerjük, a Bizottság elnökének kérésére a most formálódó helyesírási szabályzatról nem adhat „idő előtt” interjút.
Így nem tudjuk meg azt sem, milyen lehetőségek lennének például egy nyilvános vitára a szabályzattal kapcsolatban, amit a petíció szorgalmaz. Csupán üljenek be az orrunk elé egy TV-stúdióba az akadémiai atyák, vagy folyjon inkább egy blogon a vita? És ami még lényegesebb kérdés: ki lenne jogosult beleszólni abba, hogyan szabályozódjék a magyar helyesírás? A magyartanárok és a korrektorok szavazhatnak, a bolti eladók és a HR-asszisztensek nem? „A demokrácia nagy zajjal jár” – érvel Zsadon Béla. – „De a helyesírás közügy, és az nincs rendben, hogy egy állítólagos köztestület (az Akadémia) egyik bizottsága még az érintett szakmákkal is csak szelektíven hajlandó kommunikálni, miközben fennen hangoztatja az ügy közügy voltát.”
Úgy tűnik, a lépten-nyomon felvetődő kérdések száma szinte végtelen, és ennek megfelelően a vitát addig lehet folytatni, amíg akad, aki rátromfol az előtte érvelőre. Ember legyen a talpán, aki egyáltalán megpróbálkozna az álláspontok közelítésével, netán egy valódi nyilvános párbeszéd koordinálásával. Afölött azonban aligha lehetne elsiklani, hogy igény, az volna rá. „A vitának egyébként azért kellene nyilvánosnak lennie, hogy a bizottság ne tehessen úgy, mintha szakszerűen és tisztességesen járna el” – mondja Zsadon Béla. – „Hogy aki látni akarja, mi folyik, láthassa. Ez persze nagy zajjal, hülye kommentek özönével, sok szócsépléssel és meddő gittrágással is járna, de az nem baj.”
Kíváncsian várjuk.