Nyelv és lélek: különkiadás

Hogyne lenne magyar nyelv?!

Kosztolányi helyett ezúttal Ady Endre egy, a magyar nyelvről szóló rövid esszéjét mutatjuk be. Kiderül, hogy Kosztolányi a legdurvább pillanatában sem volt annyira radikális a nyelvi kérdéseket illetően, mint költőtársa.

Molnár Cecília Sarolta | 2012. november 23.

Kosztolányi Dezső – ahogyan azt Nyelv és lélek című sorozatunkban igyekszünk hétről hétre bemutatni – rendszeresen foglalkozott nyelvi, nyelvészeti kérdésekkel. Az is kiderült, hogy anyanyelvét, a magyart Kosztolányi szerette, és éppen ezért féltette mindentől, legfőképpen a korabeli változásoktól. Változások pedig voltak bőven: ahogyan a 19. század végén, a 20. század elején az élet és a kultúra is gyors ütemben megváltozott, úgy a nyelv is alakult. Kosztolányi kortársa, Ady Endre talán még nála is radikálisabban látta a helyzetet: Van-e magyar nyelv? – kérdezi a Nyugat 1910. évi 22. számában megjelent rövid írásában.

Az írás apropója, hogy Ady kezébe került egy 1839-es szógyűjtemény. Az ebben talált szavak a nyelvnek egy olyan állapotára emlékeztetik, amely már rég eltűnt, ezért bizonytalan, hogy ha az a nyelv, amit a füzet őriz „föltámad máma, kikkel beszélhetnénk vele”. Rövidke írását a következőképp indítja:

Van Budapest s úgy állítják, hogy van egy Magyarország is hozzá, de ez nem bizonyos s példának okáért én se tudtam meggyőződni róla. Van azután egy nyelv, mely liberálisan magyar nyelvnek neveztetik, de arról nevezetes, hogy ezt a nyelvet ki-kinek meg kell csinálnia. Van azután Budapesten egy másik magyar nyelv is: kérem az Istent, oltsa el mihamarabb életem mécsét, mert ha csak három évig fogok élni barangolva, száműzötten, idegenben, hiába jövök haza. Nem fogok tudni kenyeret és bort kérni Budapesten, mert minden lévő, értető szavainkat akkorra kiirtják s lopnom fog kelleni egy hatalmas tolvaj-nyelv miatt.

Nagyon hasonlóan látja tehát a helyzetet, mint a Kosztolányi által a Túlvilági sétákban megidézett Szarvas Gábor. A nyelv a századforduló után olyan látványos változáson ment keresztül, hogy a kortársak úgy élték meg, hogy napi szinten oda kell figyelniük, különben nem tudják követni a változásokat. Ady rövidke esszéjében azonban nem csak ez van. Ady fontosnak tartja azt is kiemelni, hogy a magyar nyelv a – 19. században lezajlott – sztenderdizáció, egységesítés ellenére sem egységes. Így ír erről a problémáról:

Ott kezdődik, hogy Kazinczyék eldobtak egy gyönyörű nyelvet ugyanakkor, amikor egy nyelvet akartak bolond apostolsággal megjavítani. Kettős volt a baj s a baj oka: Nyugatról jöttek hirtelen a fogalmak s az akkor intelligensnek mondható magyarság nem tudott magyarul. No, jó, Csokonai véletlenül tudott, de rajta kívül – akár Vörösmartyt, sőt Aranyt bámuljuk –, csinos játék volt minden költői nyelvészkedés. [...]

Ott volt kezük ügyében a legpompásabb nyelv, de ők nem ismerték a parasztot s azután jön a zsidó, akitől igazán mindent lehet követelni, de azt már nem, hogy magyar nyelvre tanítson bennünket. Lett tehát a magyar nyelvből egy ál-magyar nyelv, színtelen, alkalmazkodó, csigerszerű, más nyelvekből fordított s csak néha komikusan magyarkodó nyelv. Még tán ilyen sincs, mert ezt az ilyen nyelvet is minden ember átdolgozza a maga számára, ha beszél vagy pláne ír. Majdnem bűnt követek el, de politizálok, mert a magyar nyelv tragédiája egyenesen ugyanaz, mint a magyar demokráciáé. Tetszett volna demokratikus állam-reformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettől, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott.

Ady Endre
(Forrás: szekelyaladarfotoklub.hu)

Ady tehát nemcsak a tüneteket látja, magyarázni is tudja őket. (Kosztolányi sose merészkedett ilyen messzire.) Az írásbeli magyar nyelv – mert Ady azért túlnyomórészt ezt tartja fontosnak – romlandósága, romlottsága szerinte a felvilágosodás korában, a nyelvújító mozgalomban gyökerezik. A „fő bűn” pedig nem más, mint hogy az új, normaként beállított magyar nyelv senkinek sem volt anyanyelve. Így, Ady elképzelése szerint, a nyelv már eleve romlott volt, és akik művelni próbálták, csak rontottak rajta:

Megpróbáltuk, kurucék kezdték, Balassáék, Csokonai s jómagam is iparkodtam régi szavakat rálopni Erdélyből és Károlyi Gáspár magyartalan és mégis magyar bibliájából az újonnan jött fogalmakra. Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hirhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni.

Ady tehát a romlottságot nem a jelen kornak tulajdonítja, esszéje szerint nem igaz, hogy „régen minden jobb volt”, szerinte a nyelvújító mozgalom a felelős a korabeli nyelv „romlottságáért”. Megnyugtatásul neki is csak azt mondhatjuk, amit Kosztolányinak szoktunk: így 135 évvel a születése után még mindig beszéljük és írjuk ezt a nyelvet. Az élet minden területén ki tudjuk magunkat fejezni magyarul, és amíg ez így van, a nyelvet félteni nem kell.