Hogy hangzott
az indoeurópai alapnyelv?
Népszerűvé váltak az interneten egy indoeurópai nyelvész hangfelvételei: ezeken azt mutatja be, miképpen hangozhatott az indoeurópai alapnyelv. A vállalkozás azért meglepő, mert már jóval óvatosabb kísérletekhez is meglehetősen szkeptikusan álltak a nyelvészek.
Korábban már írtunk arról, hogy August Schleicher, az indoeurópai összehasonlító nyelvészet hőskorának jelentős alakja egyéb érdemei mellett tett valami olyat is, mellyel nem vívta ki kollégái egyértelmű elismerését: írt egy mesét az általa rekonstruált indoeurópai alapnyelven. de mi a probléma ezzel a mesével? Mielőtt erre rátérnénk, ismerkedjünk meg vele!
Avis, jasmin varnā na ā ast, dadarka akvams, tam, vāgham garum vaghantam, tam, bhāram magham, tam, manum āku bharantam. Avis akvabhjams ā vavakat: kard aghnutai mai vidanti manum akvams agantam. Akvāsas ā vavakant: krudhi avai, kard aghnutai vividvant-svas: manus patis varnām avisāms karnauti svabhjam gharmam vastram avibhjams ka varnā na asti. Tat kukruvants avis agram ā bhugat.
Egy gyapjatlan birka lovakat látott: egyik nehéz szekeret húzott, egy nagy terhet cipelt, egy egy embert vitt gyorsan. A birka azt mondta a lovaknak: „Fáj a szívem, ahogy azt látom, hogy az ember lovakat hajt.” A lovak azt mondták: „Birka, hallgass (figyelj), a mi szívünk fáj, amikor azt látjuk: az ember, a gazda a birka gyapjából készít ruhát magának, és a birkának nincs gyapja.” Ezt hallva a birka elszaladt a síkságra.
A nyelvi rekonstrukciónak nem az a célja, hogy a legapróbb részletekig ismerjük az alapnyelvet – sokkal inkább eszköz arra, hogy minél megbízhatóbban tudjuk alátámasztani a rokonítást. Hasonlatos a szerepe a bűnügyi rekonstrukcióhoz. Egy bűntény feltárásánál is csupán azon tények rögzítésére van szükség, melyek bizonyítják, hogy ki (nem) lehetett az elkövető. Az a fontos, hogy a tetten ért betörő lőtte le a rányitó háziasszonyt, az lényegtelen, hogy a komódban talált gyöngysort még ezelőtt, vagy csupán ezután vágta-e zsebre.
Mi az, ami a szakembereknek nem tetszik ebben? Elsősorban az, hogy a rekonstrukciós módszerek nem teszik lehetővé, hogy a nyelv minden elemét pontosan rekonstruáljuk, éppen ezért teljes szövegeket sem rekonstruálhatunk. Magát a rekonstrukciót az teszi lehetővé, hogy a hangváltozások meglehetősen szabályosan mennek végbe, és a jelentésváltozásoknak is megvannak a maguk típusai. Ha tehát két rokon nyelvben két szó között szabályosak a hangmegfelelések, és a jelentésük is hasonló (de legalábbis olyan, melyek között az összefüggés magyarázható), akkor feltételezhetjük, hogy az alapnyelvből erednek, és megpróbálhatjuk rekonstruálni, miként hangzottak. Ugyanez igaz a nyelvtani elemekre is. Az azonban már egyáltalán nem biztos, hogy azt is rekonstruálni tudjuk, hogy a tövek és a toldalékok miként kapcsolódtak egymáshoz. Például ha valaki évszázadok vagy évezredek múltán rekonstruálni szeretné a magyar nyelvet, lehet, hogy rekonstruálhatja a könyv tövet és azt is, hogy a többes szám jele a -k, de azt már valószínűleg nem fogja tudni, hogy a könyv többes száma könyvek vagy könyvök volt-e korunkban. Az ilyen változásoknak ugyanis nincsenek határozott szabályaik, tendenciáik, legalábbis nem olyanok, amelyek utólag visszakövethetőek lennének. Hasonló a helyzet a mondattani szabályokkal is: a szórendi változások is sokkal szeszélyesebbek lehetnek, mint a hangváltozások (gondoljunk például az -e kérdőszócska helyének változására a mai magyarban). Arról nem is szólva, hogy a szöveg egésze végképp a fantázia terméke, hiszen nem tudhatjuk, hogy az indoeurópai alapnyelv beszélői mondtak-e ilyen meséket.
(Forrás: Wikimedia Commons / sylvia duckworth / CC BY-SA 2.0)
A tudomány azonban sokat haladt előre, a mai kutatók már egészen mást gondolnak az indoeurópai alapnyelvről. S bár jól tudják, hogy a Schleicher-féle szöveg nem vehető komolyan, inkább csak játék, folyamatosan késztetést éreznek arra, hogy saját rekonstrukciójuk alapján újra és újra leírják. H. Craig Melchert például – az Archeology cikke szerint – így rekonstruálná a szöveget:
h2áu̯ei̯ h1i̯osméi̯ h2u̯l̥h1náh2 né h1ést, só h1éḱu̯oms derḱt. só gwr̥hxúm u̯óǵhom u̯eǵhed; só méǵh2m̥ bhórom; só dhǵhémonm̥ h2ṓḱu bhered. h2óu̯is h1ékwoi̯bhi̯os u̯eu̯ked: “dhǵhémonm̥ spéḱi̯oh2 h1éḱu̯oms-kwe h2áǵeti, ḱḗr moi̯ aghnutor”. h1éḱu̯ōs tu u̯eu̯kond: “ḱludhí, h2ou̯ei̯! tód spéḱi̯omes, n̥sméi̯ aghnutór ḱḗr: dhǵhémō, pótis, sē h2áu̯i̯es h2u̯l̥h1náh2 gwhérmom u̯éstrom u̯ept, h2áu̯ibhi̯os tu h2u̯l̥h1náh2 né h1esti. tód ḱeḱluu̯ṓs h2óu̯is h2aǵróm bhuged.
Ha összevetjük a fenti szöveggel, látjuk, hogy hatalmas az eltérés. Ez részben egyszerűen az eltérő tipográfiai megoldásokból származik (a hehezetet jelölő h itt felső indexbe kerül), de vannak lényeges eltérések is (például Schleichernél csak három magánhangzó, az a, az i és az u fordul elő, itt van e és o is, mellékjeles változataikról nem is szólva).
Szintén feltűnő új jel a h1, h2 és h3: ezek nem csupán abban a tekintetben újak, hogy Schleichernél nem szerepeltek, hanem abban is, hogy – szemben pl. az e-vel és az o-val, melyeknek Schleichernél mindig magánhangzó felel meg – ezeknek semmilyen megfelelőjük nincs. Korábban írtunk már arról is, hogy Ferdinand de Sausseur feltételezte, hogy az indoeurópai alapnyelvben volt egy mássalhangzó, melynek semmilyen leánynyelvben nem maradt nyoma – feltételezését később igazolta, hogy az újonnan felfedezett anatóliai nyelvekben megvolt ez a mássalhangzó. Sőt, azóta az is kiderült, hogy ez a mássalhangzó legalább három különböző mássalhangzó.
Az azonban, hogy pontosan hogyan hangzottak ezek a mássalhangzók, erősen vitatott – ezért is használják a számozást konkrétabb jelek helyett. Egyetértés nagyjából abban van, hogy e mássalhangzókat hátul képezték, a gégében, a garatban vagy a nyelvcsapnál. Ezért is meglepő, hogy vannak, akik arra vállalkoznak, hogy még azt is rekonstruálják, hogy e szöveg miként hangzott. Az Archeology beszámolója szerint erre vállalkozott Andrew Byrd, a Kentucky Egyetem kutatója.
Számunkra úgy tűnik, Byrd semmilyen különbséget nem tesz a három h között – márpedig ha valóban három különböző mássalhangzóról van szó, valamilyen különbségnek kellett lennie. További probléma, hogy a mondatdallam szintén nehezen rekonstruálható – márpedig ha a nyelv hangzásának ez egy meghatározó eleme. Nyilvánvaló, hogy az ilyen rekonstrukció nem teljesen alaptalan – de attól óvnánk mindenkit, hogy igazán komolyan vegye.
A Schleicher-féle mesével való játszadozás még csak-csak érthető, egy kutató nehezen vonja ki magát a tudománytörténeti érdekességek hatása alól. Vannak azonban, akik újabb történeteket fabikálnak. 1990-ben Eric Hampés az azóta elhunyt Subhadra Kumar Sen a Rigvéda egyik története alapján új történetet alkotott. Byrd ezt is rögzítette.
H3rḗḱs h1est; só n̥putlós. H3rḗḱs súhxnum u̯l̥nh1to. Tósi̯o ǵʰéu̯torm̥ prēḱst: "Súhxnus moi̯ ǵn̥h1i̯etōd!" Ǵʰéu̯tōr tom h3rḗǵm̥ u̯eu̯ked: "h1i̯áǵesu̯o dei̯u̯óm U̯érunom". Úpo h3rḗḱs dei̯u̯óm U̯érunom sesole nú dei̯u̯óm h1i̯aǵeto. "ḱludʰí moi, pter U̯erune!" Dei̯u̯ós U̯érunos diu̯és km̥tá gʷah2t. "Kʷíd u̯ēlh1si?" "Súhxnum u̯ēlh1mi." "Tód h1estu", u̯éu̯ked leu̯kós dei̯u̯ós U̯érunos. Nu h3réḱs pótnih2 súhxnum ǵeǵonh1e.
Volt egy király; nem volt gyereke. A király fiút akart. Megkérdezte a papját: „Születhet fiam?” A pap azt válaszolta: „Imádkozz Verunosz istenhez!” A király elment Verunosz istenhez, hogy most hozzá imádkozzon. „Hallgass meg engem, Verunosz atya!” Verunosz isten lejött az égből. „Mit akarsz?” „Fiút akarok!” „Úgy legyen!” – mondta a fényes Verunosz isten. A király asszonya fiút szült.
A hangfelvételek felkeltették a média érdeklődését, és a közösségi oldalakon is gyorsan terjedtek. A The Huffington Postnak nyilatkozó Byrd örül annak, hogy munkái az indoeurópai nyelvészetre irányították a figyelmet, de újabb felvételeket aligha fog készíteni – elsősorban azért, mert ehhez új meséket kellene írni.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (50):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
WikiSzótár.hu
@Krizsa:
Több helyen görögösnek tartják: ὑγρός 'vizes, híg' pl. "A magyar nyelv szótára".
"Eredet [híg < ómagyar: híg < ősmagyar: higály, vigály (híg, ritkás) < dravida: igu (felold, hígít)]" - Ez honnan van?
@GBR: Szerintem viszont éppen azért jelenhetett meg a versekben, mert így is beszéltek, azaz valószínűsíthető, hogy a beszélt nyelv volt ennek az alapja. Nem lehet tudni.
Egyébként itt egy -- igaz, hogy középkori -- latin dal, spanyol együttes adja elő: www.youtube.com/watch?v=_7DMcG3UCY0
@Sultanus Constantinus: annyi kiegeszitest tennek, hogy a reszletezett elizio a latinban, -a spanyollal elentetben-, csak versolvasasnal volt, beszedben nem. Persze szintezis lehet, hogy az elobrszedben is fellepett, -nem tudom, bar konnyen el tudnam kepzelni-, de elizio nem.
@Sultanus Constantinus: " (or, in classical verse, an initial h)"
Igen, ebbol is az latszik, hogy a h-t a klasszikus kotban nem ejtettek, ezert is van megkulonboztetve a kozepkori latintol a magyarazatban.
@szigetva: "A central prosodic feature of nearly all Latin verse, classical and medieval alike, is the avoidance of hiatus, where a word with a final vowel, or in classical verse, a final m, is followed by a word with an initial vowel, (or, in classical verse, an initial h). In classical Latin, hiatus is eliminated by a process known as elision, or synaloephe, where the final vowel of the preceding word is fused with the following one or left unpronounced."
Ugyanez tökéletesen igaz a spanyolra is, valamikor a szó végi -s-szel is megcsinálják:
Te conocí en una noche normal /te.ko.no'si.en.u.na.no'tSe.nor'mal/
Nos presentaron, comenzamo[s] a bailar /nos.pre.sen'ta.ron.ko.men'sa.moa.baj'lar/
@Sultanus Constantinus: „ Erre az elizióra tudnál példát írni?” Odatettem egy linket a #21-be.
@Fejes László (nyest.hu): "[h] kiveszését eleve azt tette lehetővé, hogy kicsi volt a megkülönböztető szerepe."
Épp erre akartam kilyukadni.
@szigetva: Erre az elizióra tudnál példát írni?
Egyébként a két azonos magánhangzó a szóhatároknál a spanyolban is kétféleképpen viselkedhet: a beszélt nyelvben általában összevonódik, a művelt nyelvben kiejtik külön-külön (lehet, hogy a latinban is létezett ilyesmi): pl. la academia /la.a.ka'de.mia/ ~ /la:ka'de.mia/ (művelt) ~ /la.ka'de.mia/ (köznyelvi).
1. A magyar a, az - a héberben HA, de egybeírva a szóval. Ez a H a héber "legkevésbé hangzó" H-ja, mint a "méh".. (Van még erősebb H-ja és Ch-ja is.)
2. Wikiszótár:
Eredet [híg < ómagyar: híg < ősmagyar: higály, vigály (híg, ritkás) < dravida: igu (felold, hígít)]
A héber higír = elfolyatta. Ez is a "legkevésbé hangzó" H-val.
S ilyen példa tucatnyi van.
Aha. A magyarban a névelőnél nincs meg, de a nyelvészek szerint is eredeti magyar híg, higít szónál megvan a H. Megmaradt, vagy mindigis volt? S a dravidában, ugyanannál a szónál (már?) nincs.
A megfejtés kulcsa: a héber igemódok múlt idejű igei előragjai. Ehhez először héberül kell tudni, aztán még azt is, hogy már az ókori (az eredeti) Ószövetség is használta-e ezeket az igeidőket?
Igen, de:-)... ez nem egyszerű kérdés, a nyelvtanok kifejlődésével kapcsolatos
De ha már az ókorban is, akkor a görög és a latin volt a héber két fiatalabb nyelvszomszédja.
Mégse, mert akkor már az arám volt? Egyrészt az is a héber tájnyelve - leszármazottja, másrészt a probléma megelőzi az arám kort.
S az európai szubsztrátnyelv (nálam kárpátnyelv) kérdése nyitva maradt: mikortól? - honnan-hova? a lágy H és annak elvesztése.
Ilyen kérdésekben a puszta "szavakkal" már nem megyünk semmire.
Ne vegyétek trolakodásnak, de szükségesnek tartom megjegyezni, hogy mi magyarok igencsak "művelt beszélők" vagyunk, hiszen még ma is ejtjük a H-t.
ALO – ’Éltet’, viszont HALO – ’LEHel’
Keressek még hasonlókat, vagy elég ez a "minimál" pár? :)
@szigetva:
Ezt arra alapoztam, hogy a gorog peldaval osszehasonlitva, mivel a latinban nincsanek aspiralt hangok, a gorog esettel analog epp az volna, hogy a h nem hangzik. A gorog peldaval homolog esetben, ha a h ott van, de nem massalhangzo, akkor pedig az lenne, amit irtam, hogy a h kontrasztiv marad ugyan, de nem [h]-kent hangzik.
Ha viszont a h akkor meg [h]-kent hangzott, megis az elizional ugy viselkedik, mint ha csak maganhangzo allna h nelkul, arra leginkabb csak azt a magyarazatot latnam, hogy a h ugyan meg hangzott, de tudtak, hogy el fog tunni, es az elizional mar igy tekintettek ra, hogy ha majd 2000 evvel kesobb nehany embernek nincs jobb dolga mint ezen vitatkozni, akkor egy kicsit elbizonytalanitsak oket :).
@Fejes László (nyest.hu):
"„ A klasszikus korban meg már nem hangzott a [h]”
A művelt beszélők még ejtették. A klasszikus latinnak még része."
Ebbol is latszik, hogy errol, a kifejezes ket kulonbozo jelentesenek felcserelgeteserol van szo.
Mert ha te az irodalmi normanyelv ertelmben hasznaltad is a kifejezest (ami ott irrelevans volt) , akkor is problemas, hiszen akkor meg onmagan is ellentmondasos, ugyanis ezen irodalmi normanyelvet a muvelt beszolok sem hasznaltak soha beszelt nyelvvaltozatkent. Tehat nem arrol van szo, hogy a muvelt beszelok nyelvvaltozata ez lett volna. Ettol meg persze biztos kulonbozott a o nyelvvaltozatuk a plebsetol, de ez nem a klesszikus latin irodalmi munyelvkent ismert valtozat volt.
@Fejes László (nyest.hu):
"Basszus, éppen fel akartam hozni a görögöt, de most látom, hogy közben már te magad is felhoztad! :D"
Ez csak azert furcsa, mert mar valaszoltal is ezalott szigetva ezen kommentjere.
"Különben: ha vannak beszélők, akik ejtik, és vannak, akik nem (de passzíven nem is zavarja őket, hiszen hallják eleget), akkor szerintem egy egységesített leírásban helye van egy hangnak/fonémának."
Ez igaz, de itt epp arrol volt szo, hogy a h-t senki sem ejtette, igy nem is hallhattak elegen.
A klasszikus latin egyreszt A(a latin egy torteneti korszaka), masreszt B(az irodalmi normanyelv) jelentessel bir.
Meg B estetben sem ejtettek. (az elizios pelda csak ezt az esetet taglalja, de ez az eredeti allitasoddal irrelevans) De ez ket dologbol is mellekes.
1. Egyreszt ez soha nem volt egy beszelt nyelvvaltozat (nem olyan pl mint a mai magyarban a -ban/-ben ill -ba/-be megkulonboztetes, mely egyesek nyelvvaltozataban letezik, masokeban nem.)
2. Az eredeti allitas, amit vitattal "klasszikus korban"-t tartalmazott, igy ez egyertelmuen az A jelentes. Marpedig a termeszetes nyelvvaltozatokban dokumentalt, hogy nem ejtettek, ezert meg ha a B esetben ejtettek is volna, ebbol a szempontbol lenyegtelen.
@Sultanus Constantinus: Amiket sorolsz, azok nem minimál párok (legalábbis nem annak hívják őket a klasszikusok). De attól, hogy valami nem okoz félreértést, még minimálpár. (Pl. a ban/ba különbség felfüggesztése sem szokott félreértést okozni, de attól még sokan rugóznak rajta.)
@GBR: „Igy viszont csak annyit allit, hogy ez nem bizonyitja a [h] hianyat, de nem is cafolja.”: Hiszen ezzel kezdtem: „jobban belegondolva, ez önmagában nem érv”. Azt nem látom, az elízió ténye miért bizonyítaná, hogy a latin "h"-t nem [h]-nak ejtették volna. Ugyanaz a hang viselkedhet különböző képpen különböző nyelvekben (sőt még ugyanabban a nyelvben is).
@Sultanus Constantinus: A [h] kiveszését eleve azt tette lehetővé, hogy kicsi volt a megkülönböztető szerepe. A megkülönböztető szerepet azonban a szavaknál tágabban kell érteni. Pl. a magyar mentek négy jelentése amellet szólna, hogy az e és az ë nem eshetett egybe – a kommunikációban azonban ez nem okozott zavart.
@szigetva: Ez kitérő válasz volt! :)
Különben: ha vannak beszélők, akik ejtik, és vannak, akik nem (de passzíven nem is zavarja őket, hiszen hallják eleget), akkor szerintem egy egységesített leírásban helye van egy hangnak/fonémának.
Basszus, éppen fel akartam hozni a görögöt, de most látom, hogy közben már te magad is felhoztad! :D