Halál és gyász
A halál olyan dolog, melyre nehéz szavakat találni. Szerencsére azért vannak rá vonatkozó szavaink. Cikkünkben azt vizsgáljuk meg, hogy honnan.
November másodika a halottak napja, ekkor emlékezünk elhunyt családtagjainkra, barátainkra, ismerőseinkre. Ennek kapcsán néhány, a halállal kapcsolatos szó eredetét vizsgáljuk meg.
Maga a (meg)hal ige ősi, uráli eredetű – ez nem meglepő, hiszen a szó az alapszókincs magjához tartozik: megfelelői – a lapp kivételével – minden uráli nyelvben megtalálhatóak, ráadásul azonos jelentésben. A holt és a halott egyaránt az ige befejezett melléknévi igenévi alakja: a holtban az o ugyanúgy fejlődött mint a létige (van, vagy, vala, való stb.) volt alakja.
A hulla szó viszont nem a hal igéből keletkezett, hanem a hullból. Ennek két finnugor eredeztetése is van: az egyik egy ’befejeződik, elmúlik, megszűnik’ jelentésű igéből, a másik egy ’leválik, kimegy, le-, kiesik’ jelentésű igéből vezeti le a mai magyar szót. Az bizonyos, hogy az előbbi ige létezett, de bizonytalan, hogy a magyar ebből származik-e. Az utóbbinak a léte is bizonytalan, de a szó mai magyar jelentése alapján valószínűbb, hogy a magyar ebből származik. Akárhogy is, a hulla eredetileg az ige folyamatos melléknévi igenévi alakja volt, azaz a mai hulló alaknak felelt meg.
A (meg)hal szinonimájaként használt (el)huny szintén uráli eredetű, de ennek eredeti jelentése a ’(szemet) huny’, a különböző nyelvi megfelelői is ezt jelentik. A magyar ’meghal’ jelentése eufemisztikus okokból alakult ki. Korábban az ige igekötő nélkül is kifejezhette ezt a jelentést.
(Forrás: Wikimedia Commons / ZwieRys / GNU-FDL 1.2)
A gyász viszont török eredetű: korai adatok alapján ’kár, bánat, halál’ lehetett az eredeti jelentése, de több török nyelvben kialakult a magyaréval megegyező ’gyász’ jelentése is. Lehetséges, hogy egy arab ’kétségbeesés’ jelentésű szóra megy vissza, de ezt korai előfordulása meglehetősen kétségessé teszi.
Aha, az arabbal már óvatoskodtok összehasonlítani időnként, de a sokkal régebbi héberrel, amiből az arab csak 2000 évvel később fejlődött ki, azzal nem.
A héber gaszász = haldoklott. Ez a gyász.
A meghal pedig, bizony hogy a patravetett, dög-lött hallal van kapcsolatban. S hál szavunk is – alszik. A héber hál = vonaglik, hole = beteg, HALÁL = holttest, halul = üres (HELY).
A héberben a dag = hal. S aki halászik, a héberül: dug. Mivel halászik? a héber dugit = ladik. A magyarban, a halfogásra elrekeszetett dugá-ban (patakágban) „dugába dőltek” a halak. A döglött hal dagad, de az élő az „digidag”: ficánkol. Dég a Balatonhoz közeli halászfalu. A dagvány, dagonya is halfogó helyek voltak.
Az „eufé-misztikus” finnugor „elhúny” héber rokonszava pedig, naná, hogy az is megvan, a héber hunah = otthagyott, elnyugodott (aki lehet, hogy csak alszik).
@mederi: én meg azt hiszem, hogy a hely szavunk régiesen is hely volt, azaz /hɛʎ/, most tájszólásokban is az a könyelvi /hɛj/ mellett. A /ʎ/ mára már nagyon régóta egyenlő lett a /j/-vel a köznyelvben, de nyelvjárásokban még előfordul a /ʎ/ [ʎ]-ként vagy [l]-ként. Hasonlóan a zsemlye is /ʒëmʎɛ/, nem véletlenül fordul elő l-lel, j-vel, meg mindenhogy.
Azt hiszem, mivel "hely" szavunk régiesen "hell" volt, az "y"-t megjelenítő "hang" nem csak a megelőző mássalhangzó "lágyítója"-ként, hanem egy, a "j"-hez hasonló mássalhangzóként is előfordulhatott bizonyos nyelvjárásokban, ezért jöhetett létre teljes hasonulás..
Az alábbi szócsoport talán "hulló" kifejezésünkhöz kapcsolódik:
kül-ső/ hül-ő/ hül-ye/ hül-lő (magas magánhangzós)
*k(h)úl-só (k=t túl-só)/ / k(h)ull-og, *(k)hull-ong--, hull-ik.. (mély m. h.)
@Buxoro: "a század végén" - értsd 7. század, amikorra már elérték az északi és északkeleti határaikat a muszlim hódítók.
Bár nem akarok az arab nyelvből második spanyolt csinálni, azért az utolsó mondathoz érdekességképpen közlöm az arab szót: يــأس [ya's]. A Koránban már szerepel képzett alakja, szóval a 7. század elején használatban volt a Hidzsázban. :)
Érdekes lenne a török megfelelőket megnézni, ill. tudni, hogy milyen korai az ottani előfordulás. Nagyobb számú török népességgel csak a század végén kerültek kapcsolatba az arab ajkú népek, de még inkább a 8. században (a Kaukázuson keresztül és Közép-Ázsiában).