Ha a nyelvészek felvennék a kesztyűt...
Magyar vagy latin eredetű-e a „kesztyű”? Akár le is bokszolhatnánk, de a nyelvészek inkább az érveket részesítik előnyben.
A szavak eredete nem mindig deríthető ki. Van, amikor tippünk sincs arra nézve, hogy honnan származhat egy szó, más esetekben éppen a bőség zavarával küszködünk: többféle eredet is elképzelhető, és nem tudjuk, hogy melyik lehet a valódi magyarázat. Vannak azonban olyan esetek is, amikor első pillantásra több lehetőség is felmerül, a nyelvészek mégis ki tudják zárni a téves magyarázatokat. Hogy miként, erre mutatunk most példát.
Korábban írtunk a kesztyű szó eredetéről, ehhez kapcsolódva kérdezi Miklós nevű olvasónk:
nem vagyok a délibábos nyelvészkedés híve, és nem szoktam latin, görög, sumer stb. szövegekben magyar szavakat felfedezni. Tegnap viszont belefutottam a latin caestus szóba, amelyet az ókorban az ökölvívók által használt, golyókkal kirakott, kézre kötött bőrszíj vagy kesztyű megnevezésére használtak. A magyar kesztyű szóban a szakirodalom szerint (amennyire tudom) egyértelműen a kéz tő szerepel, és nyilván ez lenne a leglogikusabb megoldás. De kizárható-e teljességgel a caestusból történő származás, illetve van-e adat a caestus szó továbbéléséről más korban vagy más (módosult) jelentéssel?
Olvasónk kérdésére a válasz az, hogy a kesztyű caestusból való származtatása egyértelműen kizárható. Ennek jelentéstani, hangtani és nyelven kívüli okai is vannak.
Először is a caestus a latinban kizárólag a bokszhoz használt, bőrszíjakból font kesztyűt jelöli, a magyarban viszont mindenféle kézfejre húzható ruhadarabot. Egy ilyen jelentésváltozás elvben persze elképzelhető, de vagy a latin fejlődése során kellene látnunk a jelentésbővülés nyomait, vagy a korai magyar adatokban kellene felfedeznünk a szűkebb jelentést. Ennek híján sem zárható ki ugyan a caestusból való származtatás, de valószerűtlenné teszi.
(Forrás: Wikimedia Commons / MatthiasKabel / GNU-FDL 1.20)
A hangtani kritériumok viszont teljesen kizárják ezt a lehetőséget. A caestus ejtése ugyanis a 2. században már bizonyosan [tyésztusz]-szerű, majd ebből [césztusz] ~ [csésztusz] ~ [szésztusz] lehetett, erre utal az is, hogy cestus alakban is előfordul. A [k]-s ejtés tehát már a klasszikus latinban megszűnt, a magyarba semmiképpen nem kerülhetett [k]-val.
De hangtanilag problémás a szó vége is. A magyar korai latin jövevényszavaiban nem találjuk nyomát az -us, -um végződéseknek, később azonban megmaradnak (vö. kar ~ kórus). A caestus tehát korai magyar jövevényszóként kb. cést vagy cest, esetleg cészt vagy ceszt lehetne, késeiként céstus ~ cestus ~ césztusz ~ cesztusz. A -tyű végződés sehogy nem vezethető le.
További fontos kritérium, hogy a magyarba nem közvetlenül az ókori latinból kerültek a latin jövevényszavak, hanem vagy a középkori latinból, vagy a klasszikus latinból kései tudós átvételek. Mindkét esetben jellemzően nemzetközi vándorszavakról van szó, azaz előfordulnak Közép-Európa más nyelveiben is. Nem ismerünk azonban olyan közép-európai nyelvet, melyben a ’kesztyű’ jelentésű szó a magyar kesztyűre hasonlítana, ez tehát ismét az olvasónk által felvetett eredeztetés ellen szól.
Kéz vagy nem kéz? A Zs/Z a legújabb mássalhangzó páros. Funkcionálisan is utódja az S/Sz-nek (milyen? -xs/-xzs - mit csinál? -xsz/-xz.). S csak a kiejtés számít. Tehát ahol az egyik nyelvben Z van, nyugodtan keressük a szó értelmi párját Sz-szel. Mivel azonban az S/Sz eleinte nem volt két külön hang, és azóta sem mindenhol vált szét (több kritikával, óvatosabban) S-sel is meg lehet próbálni.
A finn keszineet = kesztyű, nütti = göngyöleg. Már le is lehet zárni a vitát: kézi-göngyöleg.
Meg szoktuk nézni azért mind a három gyöknyelvet.
A héber k'szája = kesztyű, kiszuj = fedél, takaró, borítás. Akkor itt nincs kapcsolat a kézzel. Hm? Biztos?
Távoli kapcsolat mégis van, mert a héber k'osze = olyan, hogy csináló, ami-csinál. A k' általános viszonyító (sémi) előrag - a legtöbb általunk ismert nyelvben végleg is felragadhatott a szavakra. Vagyis eredetileg magyarban és finnben is ez volt KÉZ: ami-csinál. Ennek a levezetése azonban, mivel az XSz (asz-, ász-, esz-, ész-, isz-, osz-, ösz-, usz-, üsz-) talán a létező legnagyobb "szóbokor-mag" - több oldal lenne...
A cikkhez: amint a Halotti Beszéd <paradiſumut> alakja mutatja, nem egyértelmű, hogy a korai átvételek esetén elmarad-e a végződés. Szerintem közvetlen átvétel esetén akkor is megmaradt, csak a szavak egy részét a német vagy a szláv egyházi nyelv közvetíthette.
A /k/ cikk szerinti korai palatalizálódásával szemben én is szkeptikus vagyok, hiszen a németben <Keller> ← <cellarium> van az ismert <Kaiser> ← <Cæsar>-on felül is. Bár, ami a magyarral való érintkezést illeti, a palatalizáció már ténylegesen megtörtént.
Még azt a mozzanatot említeném, amely szintén kizárja a latin <cæstus> → magyar <kesztyű> átvételt, hogy a magyarba mindenképpen /s/ hanggal került volna át a szó, nem /sz/-szel. Ez igaz lett volna a szóvégi <s>-re is, ha a latin végződést is átveszik, és ez a hang – amely a <kesztyű> végéről hiányzik – le se kopott volna.
Kieg.: A [c] > [sz] nyugaton pedig már nagyon késői, 14-15. századi fejlemény.
"A caestus ejtése ugyanis a 2. században már bizonyosan [tyésztusz]-szerű, majd ebből [césztusz] ~ [csésztusz] ~ [szésztusz] lehetett, erre utal az is, hogy cestus alakban is előfordul. A [k]-s ejtés tehát már a klasszikus latinban megszűnt, a magyarba semmiképpen nem kerülhetett [k]-val."
Ez egy kis pontosításra szorul. A zár-rés-hanggá válást a 3--5. sz. közé teszik, tehát az semmiképpen sem igaz, hogy a [k]-s ejtés már a klasszikus latinban megszűnt, legfeljebb már enyhén palatalizált lehetett. Az, hogy "cestus" alakban is előfordul, nem arra bizonyíték, hogy már nem [k]-val ejtették, hanem arra, hogy az eredeti [ai] diftongust már [e]-nek ejtették: ez viszont már az 1. sz. derekán így volt. Továbbá nem szabad elfelejteni, hogy bizonyos elszigetelt területeken egyáltalán nem ment végbe a palatalizáció (a szárdban pl. a decem ma is [deke]~[dege]).