Csak elérhető forrásból!
A magyart már annyi más nyelvvel hasonlították össze, hogy a mongol talán nem is számít a legkülönlegesebbek közé. Mégis érdekes, mert az összevetés nem egészen eredmény és haszon nélkül való. De milyen adatokat használhatott 150–200 éve valaki, aki nem is tudott mongolul, s milyen eredményre juthatott?
A magyar nyelv eredetét, rokonait igen sokan és már igen régóta keresik, s a legkülönbözőbb helyeken vélték és vélik megtalálni. Ezen eredetkutatások következtetéseinek jó részét nem igazolta a tudomány, de mégsem voltak mind feleslegesek, hisz értékes adatok napvilágra kerüléséhez is hozzájárultak. A számtalan nyelv közül, melyet igyekeztek (és helyenként ma is igyekeznek) párhuzamba vonni a magyarral, az egyik a mongol volt – természetesen nem véletlenül: történeti, kulturális és nyelvi tényezők irányították rá a figyelmet. Ez a kétrészes cikk azt vázolja fel, hogy a 18. és a 19. században, a magyar nemzet és magyar nyelv eredetkutatásának kezdeti időszakában kik és milyen adatokra alapozva vetették össze a magyart a mongollal, s milyen eredményre jutottak. Ez az eredmény sok tekintetben eltérhet a nyelvtudomány mai álláspontjától, mely nem igazolta sem a mongol és a magyar nyelv közös eredetét, sem a két nyelv közti közvetlen kölcsönhatás lehetőségét, ugyanakkor kimutatott számos közös forrásból átvett szót, s több érdekes nyelvtörténeti párhuzamot.
(Forrás: Peter Simon Pallas: Sammlungen historischer Nachrichten über die mongolischen Völkerschaften)
Hasonlítsunk, de mivel?
Ahhoz, hogy valamely nyelvvel a magyart össze lehessen hasonlítani, a két nyelv között párhuzamokat lehessen felállítani, szükség van a vizsgált nyelv ismeretére, de legalábbis valamilyen közvetlen vagy közvetett forrásra róla. A 18–19. századi Magyarországon bizonyosan kevés ember rendelkezett mongol nyelvismerettel, s olyanok sem sokan lehettek, akiknek alkalmuk adódott közvetlen kapcsolatba kerülniük mongolokkal, s első kézből származó adatokat szerezni tőlük. Természetesen elképzelhető, hogy valaki utazóktól, diplomatáktól, kereskedőktől vagy más, a mongolok közt önként vagy kényszerből járt emberektől személyesen szerezzen közvetett információkat, de a legkönnyebb mégis olyan írott forrásokhoz fordulni, ahol jelentősebb mennyiségű, bizonyos szintig már rendszerezett adat található.
Ilyen írott feljegyzések és könyvek megtalálhatók voltak mind Ázsiában, mind Európában, de hozzájuk férni és érteni is őket már nem volt mindig egyszerű. Kínában a császári fordítóirodában már régtől rendelkezésre álltak különböző korokból származó mongol-kínai szójegyzékek, s a 18. században, a mandzsu eredetű Csing-dinasztia (Qing-dinasztia) idején terjedelmes többnyelvű szótárakat is összeállítottak (a legnagyobb szabású, ami itt érdekes lehet, egy mandzsu-tibeti-mongol-török-kínai szótár volt), de ezek a magyar olvasók számára gyakorlatilag ismeretlenek és hozzáférhetetlenek voltak. Ha el is jutottak volna ide, komoly tudás kellett volna a tartalmuk megfejtéséhez és felhasználásához. Hasonló a helyzet az Ázsiában Törökországtól Jemenig itt-ott felbukkanó, többnyire arab írásos, szintén többnyelvű (mongol, török, arab, perzsa, örmény, stb.) szójegyzékekkel.
(Forrás: Saitô, Yoshio: The Mongolian Words in Kitâb Majmû’ Turjumân Turkî wa-’ajamî wa-Muğalî: Text and Index)
A magyar olvasó számára lényegesen könnyebb volt hozzáférni az európai művekhez és kiadványokhoz. Noha szorgos munkával számos szerzőnél akadhattak mongol nyelvi adatokra nyomtatásban megjelent vagy épp kéziratban maradt útleírásokban, naplókban, és feljegyzésekben, de ezek a nyelvhasonlításhoz sokszor kevesek, szórványosak, lejegyzésük módja eltérő, s többnyire nehezen felfedezhetők vagy hozzáférhetők. Létezett ugyanakkor néhány, a kor Európájában közismertebbnek számító, ígéretesebb mű is, nagyobb terjedelmű, egységesebb mongol nyelvi anyaggal, amelyet felhasználhattak a magyar-mongol nyelvi párhuzamokat kereső és találó érdeklődők a 18. és 19. században. Ezen művek szerzői hol saját személyes gyűjtésüket tették közzé, hol mások adatait használták fel és rendszerezték, s jegyezték le latin vagy épp cirill betűkkel.
A 19. század közepétől kezdve már megjelentek az első, európai nyelveken kiadott mongol szótárak, így az összehasonlítás alapjául használható anyag is bővebbé vált. Nehezítette ugyanakkor a mongol nyelvben nem, vagy csak felszínesen járatos próbálkozók dolgát, hogy a mongol anyagok több, eltérő nyelvváltozatot is rögzíthettek. Az utazóktól származó feljegyzések sokszor a korabeli beszélt nyelvi változatokat rögzítették kisebb-nagyobb pontossággal, ugyanakkor a szótárak sokáig csak a mongol írásos irodalmi nyelvet vették figyelembe. Ebből pedig nem csak hogy kettő volt ebben az időben forgalomban (egy ujgur-mongol írásos keleti, és egy ojrát írásos nyugati) de ezek még jelentősen el is tértek a beszélt nyelvtől. Az írott és beszélt nyelvi adatok sokszor egymással keveredve, vagy egymás hatását mutató formában jelennek meg a forrásokban.
Svéd hadifoglyok Szibériában
A 18–19. századi Európában az egyik legközismertebb, Ázsiával, ázsiai népekkel, s köztük mongolokkal is foglalkozó mű Philip Johan von Strahlenberg 1730-ban német nyelven megjelent Das Nord- und Östliche Theil von Europa und Asia (Európa és Ázsia északi és keleti része) című könyve volt. Ez a rendkívül érdekes és értékes kiadvány a földrajzi és természetrajzi leírások mellett Oroszország számos finnugor, török és más népéről tartalmaz nyelvi és néprajzi adatokat. Magába foglal egy kb. 1400 szavas mongol, méghozzá nyugat-mongol, kalmük szójegyzéket is Vocabularium Calmucko-Mungalicum (Kalmük-mongol szójegyzék) címmel (a kalmük itt nem feltétlenül a mai szűkebb értelmében szerepel, hanem a Volgánál és Kelet-Turkesztánban lakó nyugat-mongol ojrátok összefoglaló neveként is értelmezhető). Ennek felhasználása több helyen is jól azonosítható a magyar-mongol nyelvi párhuzamok felállításával foglalkozó szerzőknél. Ez nem meglepő, hiszen Strahlenberg műve igen ismert és népszerű volt a maga korában, francia, angol és spanyol fordítása is megjelent, így viszonylag könnyen hozzáférhető volt.
Strahlenberg mongol nyelvi adatai értékesek, ugyanakkor sok helyen hibásak. Ő maga valószínűleg nem beszélt mongolul, közvetítők útján szerezhette értesüléseit, s olyan vélemény is van, hogy valaki más gyűjtését adta ki. Helyenként Strahlenberg adatközlőinek és forrásainak félreértése, a sokszor sajátos és következetlen átírás, valamint nyomdahibák is nehezítik az adatok értelmezését. Igazából alapos mongol nyelvismereten alapuló forráskritika nélkül a szójegyzék anyaga nehezen használható megalapozott következtetések levonására. A mai olvasó dolgát jelentősen könnyíti, hogy John R. Krueger egy 1975-ben megjelent könyvében már alaposan feldolgozta a szóanyagot, rekonstruálta a nehezen azonosítható vagy tévesen írt alakokat, ugyanakkor így is számos beazonosítatlan kifejezés maradt.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A könyv szerzője, Philip Johan von Strahlenberg (1676–1747) svéd katonatiszt volt, aki – számos társával együtt – a nagy északi háború idején, 1709-ben esett orosz hadifogságba a poltavai csata után. A svéd hadifoglyokat Szibériába, főként Tobolszkba deportálták, ahol felügyelet alatt, de viszonylag szabadon élhettek, munkát vállalhattak. Strahlenberg fogsága idején térképkészítéssel foglalkozott, s nyelvi, néprajzi, természetrajzi megfigyeléseket is tett. A háború befejezése után, 1721-ben térhetett vissza hazájába, ahol katonatisztként szolgált tovább, valamint megírta Szibériában szerzett tapasztalatainak összefoglalását. Műve szerteágazóan foglalkozik az Oroszországban élő népek nyelveivel és szokásaival, olyanokéval is, akikkel nem feltétlenül került közvetlen kapcsolatba, s megismerésükhöz másoktól szerzett értesüléseket is felhasznált. Strahlenberg egyébként nem az egyetlen, aki a svéd hadifoglyok közül gazdagította a tudományt, egy sorstársa, Johan Gustav Renat pl. részletes és alapos térképekkel tért haza a fogságból (igaz, ő már nem is orosz rabságból, mert időközben az oroszoktól a dzsungáriai ojrátok fogságába került több társával, s ott is maradt 17 évig – kár, hogy tőle nem maradt fenn részletes beszámoló).
A szorgalmas gyűjtő
Egy másik jelentősebb, de – mongol anyagát tekintve – kevésbé terjedelmes, ugyanakkor korábbi forrást jelenthetett a magyar szerzők számára Nicolaes Witsen 1692-ben holland nyelven megjelent (majd 1705-ben és 1785-ben javítva újra kiadott) műve, a Noord en Oost Tartarye. Ez számos ázsiai népre és nyelvre vonatkozóan tartalmaz adatokat, többek között a mongolra is. Mintegy 700 tételes (szavak, kifejezések, mondatok) kalmük és 500 tételes dahur szójegyzéke értékes forrás, noha természetesen ez is tartalmaz hibákat és félreértéseket, hisz Witsen sem tudott mongolul. Viszonylag rövid időre járt ugyan maga is Oroszországban, de könyve inkább mások műveiből, feljegyzéseiből és személyes adatközléseiből gondos szorgalommal összeállított írás, ami nagyon is értékes információkkal szolgál. A magyar szerzőknél ugyan egyelőre nem sikerült kimutatni ennek a könyvnek a felhasználását, de ennek ellenére nem maradhat el az említése mint kora egyik meghatározó forrásmunkájának.
(Forrás: Wikimedia Commons / Petrus Schenk)
Nicolaes Witsen (1641–1717) holland politikus, tudós, térképész és hajóépítő polihisztor, Oroszország és Szibéria elkötelezett kutatója. 1664–1665-ben követségben járt Moszkvában I. Alekszej cárnál, s Oroszország iránti érdeklődése egész életében megmaradt. Lelkes gyűjtője volt – az elsősorban Szibériával kapcsolatos – könyveknek, kéziratoknak, tudományos és úti feljegyzéseknek, térképeknek, rajzoknak, festményeknek, növényeknek, állatoknak és érdekes tárgyaknak. 1671-ben könyvet jelentetett meg a hajóépítésről, s ennek köszönhetően szoros kapcsolatba került I. Péter orosz cárral, aki Hollandiában személyesen tanulmányozta ezt a mesterséget. Witsen Amszterdam polgármestereként, angliai nagykövetként és a Holland Kelet-Indiai Társaság képviselőjeként nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett Európában, Oroszországban és Ázsiában, így számos értékes könyv, kézirat és tárgy birtokába került, s a világ legtávolabbi tájain járt hajósok és utazók is megfordultak nála. Tehetős emberként művészeket és tudósokat támogatott, s maga is részt vett kora tudományos életében. Elkészítette Szibéria és Észak-Ázsia térképét, s Noord en Oost Tartarye (Északi és keleti Tatárország) című 1692-es művében összegezte az Oroszországról és környékéről általa összegyűjtött nyelvi, néprajzi, természetrajzi, történelmi és gazdasági adatokat.
Egy német-orosz polihisztor
Peter Simon Pallas (1741–1811) berlini születésű német tudós volt, aki azonban fiatal kora óta Oroszországban tevékenykedett. Természettudományos és orvosi tanulmányokat is végzett, látogatta a hallei, a göttingeni és a leideni egyetemet is, s kezdetben leginkább zoológiai kutatásokat folytatott. 1767-ben II. Katalin cárnő meghívására a szentpétervári akadémiára került, s 1768-tól 1774-ig Oroszország keleti területeire vezetett tudományos expedíciót, majd 1793 és 1794 között Dél-Oroszországba. Útjairól írt beszámolóiból már látszik igazi polihisztor volta: állat- és növénytani, ásványtani és földtani ismertetői mellett a felkeresett területek lakosságának nyelvével, kultúrájával és vallásával is foglalkozott. Munkásságának nyomát számtalan könyve mellett a róla elnevezett növény- és állatfajok, illetve egy szintén az ő nevét viselő meteorittípus is őrzi.
(Forrás: Wikimedia Commons / A. Tardier)
A mongol nyelvhasonlításhoz felhasználható harmadik forrás is az ő nevéhez fűződik, hisz az ő szerkesztésében jelent meg 1786-ban Oroszországban a Linguarum totius orbis vocabularia comparativa (Az egész világ nyelveinek összehasonlító szótára) című munka. Ez a mű 200 európai és ázsiai nyelv és nyelvjárás szavait gyűjti össze, köztük mindjárt három mongol nyelvjárásét is: a kalmükét, a burjátét és (egyszerűen „mongol” néven) valószínűleg a halháét. Természetesen Pallas nem beszélte ezt a 200 nyelvet, köztük valószínűleg a mongolt sem (a kalmükkel esetleg boldogulhatott), csupán összegyűjtötte az adatokat minden elérhető forrásból (egyes oroszországi nyelvekhez még anyanyelvi adatközlőket is találhatott), s egységes formába szerkesztette őket, kiegészítve a saját utazásai során feljegyezettekkel.
Pallasnak még egy másik mongol (kalmük) vonatkozású művéből, a két kötetben 1776-ban és 1801-ben megjelent Sammlungen historischer Nachrichten über die mongolischen Völkerschaftenből (A mongol népekről szóló történeti tudósítások gyűjteménye) is értékes mongol, pontosabban kalmük nyelvi adatok nyerhetők. Ezek az adatok közvetlen tapasztalatból származnak, melyeket utazásai során gyűjtött össze.
Morva keresztények
A mongol nyelvvel foglalkozó első szótárak és nyelvtanok a 19. század első felében jelentek meg európai nyelveken, méghozzá Oroszországban, mely nem csak hogy közvetlenül szomszédos volt Mongóliával (vagyis akkoriban a mandzsu Csing-dinasztia birodalmával), hanem több mongol nép is élt a területén. A korabeli Oroszországban számos külföldi származású tudós tevékenykedett, s a mongolisztika oroszországi megalapító közt is találunk németeket, lengyeleket egyaránt.
Érdekes módon fontos szerepe volt a mongol nyelv tanulmányozásában egy viszonylag kicsiny keresztény közösségnek, a végső soron huszita gyökerekre visszatekintő protestáns egyháznak, a Morva Testvériségnek. A morva egyház, melynek ma Németországban, a cseh határ mentén fekvő Herrnhutban van a székhelye, kiterjedt missziós tevékenységet folytatott, s a 18. században Oroszországban is megjelentek a misszionáriusaik. 1765-ben Dél-Oroszországban, a mai Volgográdtól nem messze alapították meg a Szarepta nevű missziós központot (később városkává nőtte ki magát, s ma Volgográd egy kerülete), a Volga mentén élő kalmükök közvetlen szomszédságában. Az egyház tagjai, akik jelentős gazdasági és kereskedelmi tevékenységet is folytattak, szoros kapcsolatban voltak a szomszédos kalmükökkel, s tanulmányozták a nyelvüket is. Itt kezdte pályafutását az amszterdami morva családban született Isaak Jakob Schmidt is, kereskedelmi tevékenysége mellett megtanulta a kalmük nyelvet, az ojrát és az ujgur-mongol írást, s sokat dolgozott a Biblia kalmükre fordításán. A továbbiakban tudományos munkának szentelte magát, s 1831-ben mongol nyelvtant, 1835-ben pedig mongol-német-orosz szótárt jelentetett meg, ami jó kiindulási pontot jelentett egyes magyar-mongol egyeztetési kísérleteknek. A szareptai morva misszió még további műveket is „kitermelt”: a szintén misszionáriusként dolgozó Heinrich August Zwick 1851-ben és 1853-ban jelentetett meg ojrát, azaz kalmük szótárt és nyelvtant németül. Szintén itt dolgozott 1818–1823-ig a svéd Cornelius Rahmn, aki svéd nyelven írt kalmük nyelvtant és szótárt, bár ennek a kiadására nem került sor, csak napjainkban.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A morva missziótól függetlenül jelentek meg aztán további mongol nyelvtanok és szótárak, olyan szerzőktől, mint a lengyel származású Józef Kowalewski, valamint az orosz Alekszej Bobrovnyikov és Alekszandr Popov. Ezek azonban mind az írott nyelvvel foglalkoztak, s az első beszélt nyelvet leíró műre a 19. század végéig, Szentkatolnai Bálint Gábor nyugati és keleti mongol nyelvtanáig kellett várni (pontosabban még tovább, mert az ő nyelvtanát sem adták ki a maga korában, csak a közelmúltban).
Hivatkozott irodalom
Kowalewski, Joseph Étienne: Dictionnarie mongol–russe–française. Kasan 1844
Krueger, John R.: The Kalmyk-Mongolian Vocabulary in Stralenberg’s geography of 1730. Stockholm 1975
Pallas, Peter Simon: Sammlungen historischer Nachrichten über die mongolischen Völkerschaften I. St. Petersburg 1776
Pallas, Peter Simon: Sammlungen historischer Nachrichten über die mongolischen Völkerschaften II. St. Petersburg 1801
Saitô, Yoshio: The Mongolian Words in Kitâb Majmû’ Turjumân Turkî wa-’ajamî wa-Muğalî: Text and Index. Shoukadoh, Kyôto 2006
Schmidt, Isaac Jakob: Grammatik der Mongolischen Sprache. Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, St.-Petersburg 1831
Schmidt, Isaac Jakob: Mongolisch-Deutsch-Russisches Wörterbuch. Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften, St. Petersburg 1835
Strahlenberg, Philip Johan: Das Nord-und Ostliche Theil von Europa und Asia. Stockholm 1730
Witsen, Nicolaes: Noord en Oost Tartarye. Amsterdam 16921, 17052, 17853
Zwick, Heinrich August: Grammatik der West-Mongolischen das ist Oirad oder Kalmückischen Sprache. Königsfeld 1851
Zwick, Heinrich August: Handbuch der Westmongolischen Sprache. Höfingen 1853
Бобровников, Алкесей: Грамматика монгольско-калмыцкаго языка. Императорский Казанский Университет, Казань 1849
Ковалевский, Осип: Краткая грамматика монгольскаго книжнаго языка. Императорский Казанский Университет, Казань 1835
Попов, Александр Васильевич: Грамматика калмыцкаго языка. Императорский Казанский Университет, Казань 1847
Witsen dahur anyagával ha kortársak nem is, és főleg nem nyelvrokonsági szempontból, de magyar kutató foglalkozott, ld.
Hajnal László: Witsen's "Dagur" material: Acta orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae. 47. 1994. 3. 279-326.