Újabb és újabb mongol írások
Egy újítás elterjedését nem biztos, hogy mindig gyakorlati szempontok befolyásolják. Komolyabb szerep juthat ebben a hagyománynak, a megszokásnak vagy épp a politikának. Nincs ez másképp az írásreformokkal sem.
A mai mongol népek írásbeliségének alapját és kezdetét jelentette az előző részben tárgyalt ujgur-mongol írás bevezetése a 13. században, de a mongolok annyira rákaptak az írás ízére, hogy nem álltak meg ennél az egynél, hanem újabb és újabb írásokkal kísérleteztek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Anige)
Kubiláj kán birodalmi írása
A mongol birodalom a 13. század második felében óriási területre terjedt ki Kelet-Európától a Csendes-óceánig, számtalan népet foglalt magába, az általuk beszélt számtalan nyelvvel együtt. Az állami adminisztráció számára lényeges volt az írásbeliség, s mivel ez a soknyelvű és soknemzetiségű birodalomban nem volt kivitelezhető egyetlen közös nyelven, szükség volt több nyelv lejegyzésére is. A birodalomban jelentőséggel bíró fontosabb nyelvek (mongol, török, kínai, tibeti, tangut, stb.) rendelkeztek ugyan önálló írásbeliséggel, s a mongol birodalom biztos karriert és megbecsülést kínált az ezeket a nyelveket és írásokat ismerő hivatalnokoknak, de a központi vezetésben felmerült az igény egy olyan írásrendszer bevezetésére, ami bármelyik (a birodalom számára fontos) nyelv leírását lehetővé teszi.
A meglévő írások nem voltak erre alkalmasak, így a mongolok alapította Jüan-dinasztia első császára, Dzsingisz unokája, Kubiláj nagykán udvarában működő, Tibetből származó tudós buddhista szerzetes, Phagpa láma új írást készített, amit Kubiláj parancsára 1269-ben vezettek be hivatalosan. Ma leginkább phagpa írásnak nevezik létrehozójáról, de négyszögírásként vagy birodalmi írásként is ismert. Az új írás létrehozásában természetesen nem csak praktikus szempontok játszottak szerepet, legalább ilyen lényeges volt, hogy jelképezze a mongol állam egyediségét és önállóságát, kifejezze identitását.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A phagpa írás előképét jelentő tibeti és indiai írások abugida rendszerűek, azaz olyan betűírások, melyben az önálló alapjelek mássalhangzókat jelölnek, s a magánhangzókat a mássalhangzók betűire tett mellékjelek mutatják. Az [a] hangnak nincs mellékjele, s ha egy mássalhangzójel magában áll, akkor úgy kell értelemezni, hogy egy [a] hang követi azt – azaz az [a] jele a jelöletlenség. A phagpa írásnál azonban ez a rendszer nem érvényesül maradéktalanul: a magánhangzók jelei voltaképp a mássalhangzójelekkel egyenrangúak, ugyanakkor szókezdő helyzetben eltérhetnek a szóbelseji formától. Phagpa láma az írás létrehozásakor a tibeti írás betűit vette alapul, s azok szögletesített formáját használta, mindegyik alapbetűt egy négyzetbe foglalva bele (nem teljesen világos, hogy ezeket a betűformákat ő alakította ki, vagy egy már korábban is létezett tibeti betűstílust vett alapul). A tibeti előkép azonban itt ki is merül, mert azzal ellentétben a betűk nem vízszintesen, hanem függőlegesen fentről lefelé követik egymást, s a sorok balról jobbra haladnak, az egy szótaghoz tartozó jelek pedig a jobb szélen egy függőleges vonallal vannak összekötve (már ahol a betű formája ezt lehetővé teszi) – mindez az ujgur írás rendszeréből származhat.
Egy phagpa írásos pajdze, a mongol követek és futárok által hordott, hivatalos státuszukat bizonyító és előjogaikat biztosító táblácska két oldala (14. század). A felirat: „Az örök ég erejéből. A kán neve legyen szent! Aki nem tiszteli, az vétkezik és meghal.”
Noha a phagpa írásban megvoltak a megfelelő betűk a tibeti, kínai, szanszkrit és más nyelvek hangjainak egyértelmű jelölésére, s számos egy vagy többnyelvű felirat és szöveg is fennmaradt a mongoltól eltérő nyelvű tartalommal (ezek fontos forrásai ezen nyelvek történetének), itt most csak a mongol nyelv lejegyzését érintő kérdésekről lesz szó. Mivel a tibeti írásban nem volt minden mongol hangnak megfelelő betű, az új betűsort ki kellett egészíteni mássalhangzó- és magánhangzójelekkel egyaránt, s ennek során több helyen is a bráhmi írás szolgált előképül. Az ujgur-mongol írás hatása még, hogy a [k] hang mély és magas hangrendű szavakban külön betű jelöli, s hogy az elölképzett ajakkerekítéses magánhangzók ([ö], [ü]) csak az első szótagban vannak megkülönböztetve a hátulképzettektől ([o], [u]), noha az ábécében megvannak a megfelelő betűk a jelölésükre. Nem csak a [k] esetén vannak jelölve változatok, hanem az [e] hang két – nem jelentés-megkülönböztető – változatához is külön betű tartozik. Az ujgur-mongol írással ellentétben a phagpa írás jelöli a korabeli mongol nyelvben létező, de azóta jórészt eltűnt [h] hangot is.
Phagpa írásos szövegminta az előbbi pajdzéról: ’az örök ég erejéből’. Az egyes betűk eltérő színekkel vannak jelölve. Az ujgur-mongol helyesírás hatását mutatja, hogy mély hangrendű mongka szerepel a valójában magas hangrendű möngke helyett.
Az előképként szolgáló tibeti írásban a szókezdő magánhangzók jelölését egy ki nem ejtendő mássalhangzójel teszi lehetővé, melyre elhelyezhető a megfelelő mellékjel, s ezt részben a phagpa írás is átvette. Ez az „üres” mássalhangzójel megelőzi a szókezdő [a], [ö] és [ü] hangok jelét, míg az [e], [i], [o] és [u] esetében nem. Ez utóbbiak önállóan állnak szó elején, de ilyenkor (az [e] kivételével) egy vízszintes vonás kerül a tetejükre, ami párhuzamba állítható az ujgur-mongol írással (egyes szókezdő magánhangzókat ott is megelőz egy fogacska).
A phagpa írásnak háromféle stílusú változata volt: egy alapváltozat (balra, ez a legelterjedtebb), egy pecsétfeliratok számára (középen) és egy főleg Tibetben használt díszítő célú forma (jobbra).
A phagpa írás az állami adminisztráción kívül nem nagyon terjedt el, s a mongol birodalom Kínán kívüli részén emlékei is nagyon szórványosak. Az ujgur-mongol írást sosem sikerült kiszorítania, s a Jüan-dinasztia bukását követően (1368) gyakorlatilag meg is szűnt a használata, 100 évet sem élt meg. Egy változata Tibetben élt tovább, ahol szögletes betűit pecsétek és díszes feliratok készítésénél használták (ezt tibetiül hor-jig-nek, ’mongol írásnak’ nevezték).
A világos írás
Az ujgur-mongol írás már korábban említett többértelműsége és az írott nyelvnek a beszélt nyelvtől való eltávolodása szülte az igényt, hogy egy megreformált írásrendszerrel közelebb hozzák egymáshoz ez utóbbi kettőt. A gyakorlati megvalósításra a 17. században került sor, s a Zaja Pandita néven ismert nyugat-mongol (ojrát) buddhista szerzetes (tibeti neve Namhajcsamco, mongol neve Oktorgujn Dalaj ’égi óceán’; élt: 1599–1662) alkotott meg az ujgur-mongol írás alapjain egy új írást 1648-ban, amit a todorhoj üzük ’világos írás’ névvel illettek (mai halha tod üszeg vagy tod bicsig). Zaja Pandita módosított és új betűk bevezetésével kiküszöbölte az ujgur-mongol írás többértelműségeit, minden hanghoz külön betűt rendelt, bevezette a mongol nyelvben az ujgur-mongol írás átvétele óta megjelent hosszú magánhangzók jelölését, s az ujgur-mongol írás helyzeti betűváltozatainak (más alakúak a betűk szó elején, közepén és végén) számát is jelentősen csökkentette.
(Forrás: Rákos Attila)
A világos írást alkotója valószínűleg az egész mongolság számára szánta, de a körülmények nem kedveztek a széles körű elterjedésnek. A 17. század Mongólia tágabb környezetében a mandzsuk térhódításáról szólt, s ennek közvetlen veszélyeztetettjei voltak a mongolok is. A mai Belső-Mongólia területén élő mongolok 1636-ban behódoltak a mandzsu uralkodónak, s a rájuk leselkedő veszélyt elhárítandó az ekkor még önálló keleti mongolok (nagyrészt halhák) és nyugati mongolok (ojrátok) igyekeztek összefogni és szövetséget kötni a mandzsuk ellen. A keleti és nyugati mongolok közt azonban ellentét támadt, hogy kié legyen a vezető szerep a mongolság egyesítésében, s ez hamar végett vetett a szövetségnek, s sok évig tartó, véres háborúk sorához vezetett köztük (aminek persze a mandzsuk voltak a fő haszonélvezői, főleg hogy a felek őket hívták segítségül egymás ellen). Az elmérgesedett viszony, s a halhák 1691-es behódolása a mandzsuk előtt nem kedvezett egy nyugat-mongoloktól származó újítás elterjedésének a keleti mongolok közt, viszont az új írás kapóra jött az önálló államiságukat hangsúlyozni akaró ojrátoknak, akik közt gyorsan elterjedt az új rendszer, s máig identitásuk meghatározó részét képezi – ezért is nevezik sokszor ojrát írásnak. Az ojrát írás nem csak az ázsiai ojrátok közt terjedt el, hanem a nem sokkal korábban a Volgához vándorolt csoportjaiknál, a kalmüköknél is.
(Forrás: Rákos Attila)
Noha Zaja Pandita következetesebbé tette a hangjelölést, meghagyta ugyanakkor a [k] és [g] hangrendi változatainak megkülönböztetését, sőt még egy változatnak, a szótagvégen álló [g]-nek is új, külön jelet alkotott. A magánhangzók hosszúságát két módszerrel jelölte: az [á], [é], [ó] és [ő] esetében egy, az írás gerincétől jobbra elhelyezett, vízszintes vonalkából álló mellékjellel (udán ’hosszúság’), míg az [ú], [ű] és [í] esetén tkp. betűkettőzéssel. A hosszú [ú]-t és [ű]-t kezdetben az [o]+[u] és az [ö]+[ü] betűkapcsolattal jelölték (az [u] jeléről lehagyva a mellékjelet), s csak később jelent meg és terjedt el az [u]+[u] és [ü]+[ü] forma (a második [u]-nál szintén mellékjel nélkül).
(Forrás: Rákos Attila)
Zaja Pandita az ojrát írással együtt egy új helyesírási szabályrendszert és irodalmi nyelvet is alkotott, ami sokban eltért mind a korábbi írott nyelvtől, mind a beszélt nyelvváltozatoktól. Eredeti formájában voltaképp az ujgur-mongol írásos szövegek korabeli hangkészlettel való, sokszor inkább betűhív, mint a hangváltozásokat figyelembe vevő felolvasásának írásban való rögzítése volt – azaz egyszerre volt archaikus és modern. Több helyen is tükröződik benne az ujgur-mongol írás többértelműségének hatása. Például azoknál a toldalékoknál, melyekben – hangrendtől függően – [a] és [e] szerepel, az ujgur-mongol írás nem tesz különbséget, ugyanúgy írja le őket, s csak a szótőtől függ, hogyan is kell kiolvasni őket. Zaja Pandita viszont úgy vélte, hogy ha ezek eredetileg egyformán voltak írva, akkor egyformán is kell hangzaniuk, s nemes egyszerűséggel mindenhol a magas hangrendű változat mellett döntött. Így lett a távolító eset ragjának ujgur-mongol írásos [-acsa]/[-ecse] formájából egyalakú, hangrendileg nem illeszkedő [-éce] vagy [-écse] az ojrát irodalmi nyelvben, az alanyi birtokjel [-ban]/[-ben] és [-ijan]/[-ijen] alakjából [-bén] és [-jén], az eszközhatározó eset [-ijar]/[-ijer] ragjából [-jér].
Noha látható, hogy ez az írott nyelv még mindig nagyon különbözött a korabeli beszélt nyelvtől, sokkal nagyobb eséllyel érvényesülhettek benne a beszélt nyelvi hatások mint korábban az ujgur-mongolban, hisz az írás képes volt a beszélt nyelv hangjainak visszaadására. Hamar, már a 17. század során megfigyelhető, hogy – főleg a nem egyházi célú szövegekben – egyre erőteljesebben tükröződik a beszélt nyelv az írásban (pl. megjelenik az említett [-écse] toldalék beszélt nyelvi [-ász]/[-ész] alakja, stb.), s a 19. századra a mindennapi írásbeliség (pl. levelek, feljegyzések, üzenetek) szinte egy az egyben követi a beszélt nyelvet a hangjelölésben és a mondatszerkesztésben egyaránt.
![Ojrát írásos felirat a mai Kalmükia határán: [halimak tanggacsi] ’Kalmükföld’](/media/ojrat-irasos-felirat-a-mai-kalmukia-hataran-halimak-tanggacsi-kalmukfold.jpg?large)
(Forrás: Wikimedia Commons / Rartat)
Az ojrát világos írás az ujgur-mongol írásos (és talán mára a cirill betűs modern mongol) irodalom után a legjelentősebb anyagát adja a mongol írásbeliségnek. Bár az oroszországi kalmüköknél a 20. században felváltotta a cirill ábécé (de sosem ment teljesen feledésbe), s a Mongólia területén élő ojrátoknál is visszaszorult, a kelet-turkesztáni ojrátság őrzi nemzeti írását máig is. A kínai nemzetiségi politika ugyan egy kalap alá veszi az ojrátokat a többi mongollal, s így számukra is érvényben van a Kínában élő mongolok hivatalos írása, az ujgur-mongol írás, mégis folyamatosan jelennek meg könyvek, újságok és folyóiratok ojrát írással, pontosabban annak egy kicsit modernizált változatával.
(Forrás: Rákos Attila)
A mongol egyházfő két írása
A 17. század a mongol kultúra felvirágzásának, a buddhizmus széles korű elterjedésének és kibontakozásának kora. A kor neves mongol egyházi vezetője, a halha származású Öndör gegén Dzanabadzar nem csak a vallással foglalkozott, s amellett, hogy ismert szobrászként működött, a tudományokban is jártas volt. Foglalkoztatták a nyelv és az írásbeliség kérdései is, s két írásrendszer létrehozását is az ő nevéhez kötik.
Az 1686-ban Dzanabadzar által létrehozott szojombó írást az indiai írásrendszerek egy változata, a főként Nepálban használatos randzsana, illetve annak Tibetben használt formája, a lancsa ihlette. Ez is abugida rendszerű írás, azaz betűírás, ahol a mássalhangzók
mindig egy magánhangzóval együtt értelmezendők, s a mássalhangzók
betűihez mellékjelként kapcsolódnak a magánhangzók jelei. A szojombó
továbbá szótagos helyesírású is, mert az egy szótaghoz tartozó hangok
jelei egy jelcsoportban szerepelnek, ahol is a szótagvégi
mássalhangzók is az alap mássalhangzójelhez illesztett kiegészítésként
jelennek meg. A szojombó írás képes egyértelműen jelölni a mongol nyelv minden hangját, beleértve a hosszú magánhangzókat is, valamint a buddhizmus két szent nyelvének, a tibetinek és a szanszkritnak a hangjait is, de a kötött szótagszerkezet miatt (CV, CVC, V vagy VC) nem minden mongol szó ábrázolható közvetlenül. Az írás a nevét a szojombó szimbólumról kapta, ami ma a mongol függetlenség és államiság jelképe. A név maga a szanszkrit szvajambhu ’önmagától létező’ szóból származik. A szojombó jel a szojombó írásban a szöveg kezdetét jelölő díszítő elemként használatos, illetve egyes elemei a betűkben is megtalálhatók.
(Forrás: Wikimedia Commons / SKopp)
A vízszintesen balról jobbra haladó betűk alapja egy háromszög felül és egy vaskos vonás jobb oldalt. A mássalhangzó-betűk a háromszög alatt közvetlenül elhelyezkedő alakzatokban térnek el egymástól, voltaképp ez jelenti magukat a betűket. A magánhangzók mellékjele vagy a háromszög fölé kerül (az [e], [i], [o] és [ö] esetén), vagy a mássalhangzó jel alsó üres részére ([u], [ü]), az [a] jele pedig itt is a jelöletlenség (ha nincs magánhangzójel, akkor [a]-t kell olvasni). A kettőshangzók ([ai], [au]) jele a jobb oldali függőleges vonás jobb oldalára illeszkedik. A magánhangzók hosszúságát a betű jobb alsó sarkához illesztett kis vonás jelzi. Ha van szótagzáró mássalhangzó, akkor a jobb oldali vonás alsó részének bal oldalára kerül a mássalhangzójel kicsinyített formája.
![A [monggol ulusz] ’Mongólia’ felirat szojombó írással. Az eltérő színek jelölik az szótagkezdő mássalhangzó (piros), a magánhangzó (narancs) és a szótagzáró mássalhangzó (kék) helyét](/media/a-monggol-ulusz-mongolia-felirat-szojombo-irassal-az-eltero-szinek-jelolik-az-szotagkezdo-massa.png?large)
(Forrás: Rákos Attila)
A szojombó írás használata mindig is korlátozott maradt, s elsősorban díszítésre használták, de Dzanabadzar és tanítványai hosszabb szövegeket is írtak vele. Bonyolultsága nem kedvezett a mindennapi használatnak, látványossága viszont tökéletesen megfelelt díszes feliratok készítésére. Számos buddhista kolostor bejárata felett látható többféle írással készült felirat a kolostor nevével, többek között a szojombó írás felhasználásával is (nem feltétlenül mongol nyelven). A szojombó írás végül nem csak Mongóliában, hanem Tibetben is felbukkan, tibeti nyelvű díszes feliratokon.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gantuya eng)
Dzanabadzar egy másik írásrendszere a vízszintes pecsétírás vagy vízszintes négyszögírás. Ez is a tibeti íráson alapul, a tibeti betűk szögletesített változatait használja, ami sokban emlékeztet a phagpa írásra, de itt a betűk nem függőlegesen, hanem vízszintesen sorakoznak balról jobbra, s nincsenek összekötve egymással. Egy betű egy mássalhangzót jelölhet, valamint mellékjellel még egy magánhangzót is, azaz csak nyílt szótagok írhatók le. Ennek az írásnak kevés emléke maradt fenn, használata szórványos lehetett. Az első értesülések róla Peter Simon Pallas 1803-ban megjelent Sammlungen historischer Nachrichten című művéből ismertek, ahol a szerző egy ábécét közöl.
Egy 19. századi, Belső-Mongóliából származó szövegen levő pecsét felirata vízszintes pecsétírással: amugulangti tamaga ’Amugulangtu pecsét(je)’ (az Amugulangtu név jelentése ’békés, nyugodt’).
(Forrás: Rákos Attila)
Burját írás
Ahogy a világos írás ojrát nemzeti írássá változott, úgy szerettek volna létrehozni egy hasonlóan megreformált ujgur-mongol alapú írásrendszert a burjátok számára a 20. század elején. A burját szellemi élet nagy lendületet vett a 19. század második felétől, s a nagyrészt Oroszország területén élő burjátság értelmiségének számos tagja kapott ekkor európai jellegű képzést az orosz egyetemeken Kazánban vagy Péterváron, ami a burját nemzeti öntudat kialakulásával is járt. A kor egyik kiemelkedő burját szellemi egyénisége, Agvan Dorzsiev alkotta meg a burját írást 1905-ben, Péterváron. A burját írás sokat merített az ojrát írásból, tartalmazott betűket a burját nyelv minden jelentés-megkülönböztető hangja számára, mellékjelekkel jelölte a magánhangzók hosszúságát és a mássalhangzók palatalizációját (lágyságát), valamint teljesen megszüntette a betűk helyzeti változatait (azaz ugyanúgy írták a betűket szó elején, közepén és végén). Az írást Agvan Dorzsiev saját – amúgy tibeti eredetű – nevének szanszkrit megfelelőjéről Vágindra írásnak nevezte el.
(Forrás: Rákos Attila)
Noha a burját írást nyomtatott formában is alkalmazták, valójában csupán néhány könyv jelent meg a használatával, s a gyakorlatban egyáltalán nem terjedt el. A burját értelmiség érdeklődése pedig egyre inkább a latin és a cirill írásrendszerek alkalmazhatósága felé fordult.
Egyéb írások
Az eddig említetteken túl a történelem során más írásokkal is lejegyeztek mongol szöveget. Ezek azonban többnyire idegen környezetből származó forrásokban fordulnak elő, vagy pedig eseti jellegű íráshasználatról van szó.
Kínai forrásokban, kínai írással már a 13-14. századtól kezdve fennmaradtak mongol nyelvemlékek. Ezek többnyire kínai-mongol szójegyzékek, de A mongolok titkos történetének szövege is kínai írással lejegyezve hagyományozódott ránk. Arról nem tudunk, hogy a mongolok maguk használták volna valaha a kínai írást nyelvük lejegyzésére.
(Forrás: Rákos Attila)
A 13-16. században beszélt közép-mongol nyelvállapot számos emléke íródott arab írással. Ezek szintén nem belső források, nem mongolok jegyezték le őket, hanem pl. perzsa szövegben levő mongol glosszák vagy épp 3-4-5 nyelvű szójegyzékek. Elképzelhető, hogy itt-ott eseti jelleggel használták mongolok az arab írást saját céljaikra a középkorban, főleg akik a hajdani mongol birodalom iszlamizált részére kerültek, de erre nem nagyon van bizonyíték. Az Afganisztánban élő (élt?) mogoloknál viszont mindenképpen van példa a használatára, a 20. század második felében náluk járt expedíciók több arab írásos, mogol nyelvű kéziratot is felleltek (versek, szószedetek, vallási témájú szövegek).
A mongol birodalom korából kis számban latin írásos forrásokban (pl. Rubruk vagy Plano Carpini beszámolója) is felbukkannak mongol glosszák, de ezek kizárólag külső források, ahogy a korabeli örmény történetírók munkái is (pl. Kirakosz Gandzakeci).
A tibeti buddhizmus átvételével együtt a mongol szerzetesek körében alapvető követelménnyé vált a tibeti írás ismerete, s a 19-20. századra a tibeti liturgikus nyelv helyenként szinte kizárólagossá vált. Ennek következtében sok mongol buddhista láma nem ismerte az ujgur-mongol írást, csak a tibetit, s így ha a szükség úgy hozta, ezzel a tibeti írással jegyeztek le mongol szöveget is. A tibeti írás a lámák közt annyira nagy jelentőséggel bírt, hogy a 20. század 30-as éveiben a mongóliai szocialista vezetés egy mongol és tibeti írással, de ez utóbbival is mongol nyelven írt újságot adott ki a buddhista lámák számára, elősegítendő politikai átnevelésüket.
A mandzsu uralom idején sok mongol ismerte a mandzsuk írását, ami az ujgur-mongol írásból származik, de a mandzsu nyelvhez igazítva pontosabb hangjelölést tesz lehetővé. A dahúroknál volt rá példa a 19-20. században, hogy ezt a mandzsu írást használták nyelvük lejegyzéséhez. A mongoloknál általános célú írásrendszerként sosem volt használatban, de egyes ujgur-mongol írásos forrásokban találkozhatunk vele, mint egy-egy kifejezés pontosabb kiejtését megadó segédlettel (hasonló célra egyébként a tibeti írást is használták). Készült a mandzsuk számára mongol nyelvkönyv is, melyben a mongol szavak kiejtése szintén mandzsu írással volt megadva.
Ajánlott irodalom
Kara, György: Books of the Mongolian Nomads. More than Eight Centuries of Writing Mongolian. Indiana University, Bloomington 2005
Кара, Д.: Книги монгольских кочевников. Москва 1972
@tenegri: Sajnos a neten nem találtam képet Gjokuin pecsétjéről, és egyelőre a japán kiadású 百家姓蒙古文t sem találtam meg beszkennelve.
Helyette viszont itt van ez: www.scribd.com/doc/57198949/%E6%96%B0%E7%B7%A8%E5%85%83%E4%BB%A3%E5%
@elhe taifin: Jó ez a latinbetűs burját újság, ezt még nem láttam. Egyébként a cikk következő részében lesz szó a 20. századi helyzetről. A japán adat is érdekes, köszi :)
Burját latinbetű: fubito.blogspot.jp/2011/08/burjat-latinbetu-sine-yseg.html
A 'phagspa írásnak Japánban is van 1-2 emléke, pl egy Gjokuin (1432-1524) nevű szerzetes 'phagspa írásos pecsétet készített magának. A '100 családnév" c. kínai könyv 'phagspa írásos változatát (百家姓蒙古文 / ꡎꡗ ꡂꡨ ꡛꡞꡃ ꡏꡟꡃ ꡂꡟ ꡓꡟꡋ ) Japánban is kinyomtatták a 17. század végén.