Nem minden kínai kínai
A kínai birodalom háromezer éve terjeszkedik, és eközben egyre több nyelvterületre terjedt ki. Az északi, nyugati és déli határvidékein még jelentős önálló nyelvekkel rendelkező nemzetségek élnek ma is. Ezek közül is kiemelkednek az ujgurok, a tibetiek, és a csuangok, mert ezeknek a sokmilliós népeknek jelenleg nincs önálló államuk.
Kína hivatalosan elismert 56 nemzetisége összesen 293 nyelvet beszél, de nagyon kevés ezek közt az egymilliónál több beszélőt számláló, nem kínai nyelv (lásd előző cikkünket a kínai nyelvekről). Az 55 nem kínai nemzetiség és a 730 ezres egyéb státusz nélküli kisebbség a lakosság körülbelül tíz százalékát képezi, de az általuk beszét nyelvek közül 11 éri el a milliós nagyságrendet . Ez első ránézésre talán nem tűnik kevésnek, de a hasonló méretű Indiában 29 egymilliósnál nagyobb nyelv van; az idén félmilliárdos lakost elért EU-ban több mint 25, és még a lényegesen kisebb 90 milliós Fülöp-szigeteknek is tizenhárom millió feletti beszlőt számláló nyelve van. Ennek egyik oka a kisebbségek történelmi asszimilálódása Kínában. A mandzsu és a tujia nemzetiség is igen jelentős méreteiben, 10 illetve 8 milliósak, de mára már mindkettő szinte teljesen elvesztette eredeti nyelvét. Az altáji nyelvcsaládhoz tartozó – Észak-Kelet Kínában honos – mandzsu nyelvnek mindössze 70 beszélője maradt, míg a dél-nyugati kínai tujia nyelvnek pedig legfeljebb 70 ezer – többségében tujia-kínai kétnyelvű – használója van. Mivel az ilyen, korábban nagy számban beszélt nyelvek is el tudtak tűnni, csak a védett státuszú nyelvek tekinthetők nem veszélyeztetettnek Kínában.
Az autonómiák és a hivatalos státuszú nyelvek
Az 55 hivatalosan elismert kisebbség közül ötnek van autonómiája Kínában saját történelmi nyelvterületeiken: a mongoloknak Belső-Mongóliában, az ujguroknak Észak-Nyugat Kínában, a tibetieknek Tibetben, a csuangoknak Délen, és a muszlim huiknak nagyjából a selyemút keleti végénél. Ez utóbbiak csak vallásukban különböznek a han kínai többségtől, egyébként a kínai nyelvet beszélik. A többi négy nemzetiség nyelvének azonban hivatalos státusza is van autonóm területeiken belül, a (mandarin) kínai mellett.
A kínai bankjegyeken a kínai karakterek és azok latinbetűs (pinjin) átírása mellett szerepel a négy autonóm terület nyelve is, a saját írással rendelkező mongol és a tibeti, illetve a latinbetűs csuang és az arabbetűs ujgur feliratok is. Régebben a kínai templomok és paloták épületein a feliratok gyakran négynyelvűek voltak, a kínai mellett mongol, tibeti és mandzsu jelekkel is el voltak látva.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az ujgur és a mongol nyelvek az altáji nyelvcsaládhoz tartoznak, annak turk illetve mongol ágaihoz. A muszlim ujgurok nyolc és fél milliós lélekszámukkal még a legnépesebb nemzetséget képezik saját autonóm területükön belül – bár ma már a lakosság kevesebb mint felét teszik ki – Kína egyébként legnagyobb területű, földgázban, kőolajban és szénben is gazdag – tartományában. A virágzó gazdasági lehetőségek vezérelte han kínai betelepedések miatt azonban hamarosan jelentős kisebbségbe kerülnek majd az ujgurok saját hazájukban. Többek között a betelepülések miatt erősödött fel az utóbbi évtizedekben az ujgurok néha erőszakossá váló, de többnyire brutális eszközökkel elfojtott függetlenségi mozgalma.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Az ujgur türk nyelv, legközelebbi rokona az üzbég. A nyugatról Kazahsztánnal határos Ujgur Autonóm Területnek a másik jelentős türk kisebbsége a kazah. A kazah kínaiak száma is meghaladja az egymilliót. Az ujgurt ma az iszlám vallásnak köszönhetően ugyan arab betűkkel írják, de korábban volt saját ujgur ábécéje is, amelyet egészen a föníciai írásra lehet visszavezetni. A hagyományos vízszintes haladási irányt az ujgur ábécé 90 fokkal elforgatta, valószínűleg a területen domináns kínai írás haladási irányához illeszkedve, így fentről lefelé haladt. A mongolok ezt a régi ujgur ábécét vették át 1200 körül és alakították saját nyelvükhöz. A függőleges írási irányt a mongol nyelv is megtartotta, akárcsak a később belőle kifejlődött mandzsu ábécé. A mongolok ugyan kisebbségben vannak Belső-Mongóliában, de a mongol nyelvnek még így is több beszélője van Kínában (≈3millió), mint magában Mongóliában (≈2 és fél millió). Az altáji nyelvek mind ragozóak – a magyarhoz, vagy például a koreaihoz hasonlóan – utóbbi szintén egy milliós kisebbséget képez Kínában.
Tibet
A Tibeti Autonóm Területnek különleges a helyzete, ez az egyetlen autonóm terület, ahol egy nem kínai nyelv a többség nyelve. Ez egyebek mellett azért van így, mert a Tibeti Autonóm Terület csak nagyjából a felét foglalja el a történelmi Tibetnek. Tibet Amdo-ként is ismert észak-keleti részeit Tibet 1950-es elfoglalása után Qinghai tartományhoz csatolták, Kham-ként ismert dél-keleti részeit pedig Szecsuánhoz. Ezzel a tibeti nyelvet beszélők fele is az autonóm területen kívülre került, viszont az autonóm területen belül a lakosok 92%-ban tibetiek – a han kínai kisebbség többnyire csak Tibet fővárosában, Lhászában telepedett le. A 2006-ban átadott és a Tibetet Kína többi részével összekötő Qinghai-Tibet vasút mindezt megváltoztathatja a jövőben, bár a megterhelő magaslati éghajlat mindenféleképpen az évszázadok óta ehhez adaptálódott helyi lakosoknak kedvez.
A tibeti nyelv nem egységes (a tibeti területeken általánosan a lhászai a közvetítőnyelv), Kínában három nagyobb dialektusát nagyjából 5-6 millióan beszélik beszélik. Ezek nem kölcsönösen érthetők, csak politikai okokból kezelik őket egy nyelvként. A kínai nyelvek közös írásmódjához hasonlóan a három eltérő kiejtésű tibeti nyelvnek egy közös írása van, amely az indiai bráhmi írásból fejlesztettek ki a 7. század közepén. A nagy számban fennmaradt tibeti írásnyomokból tudjuk, hogy a régi tibeti nyelv még nem volt tonális – azaz nem különböztette meg a magánhangzókat hangszín alapján –, de három fő dialektusából mára már kettő, a központi lhászai és a kham dialektusok tonálisak lettek. (A kham tibeti nyelv nincs közelebbi kapcsolatban a nepáli kham nyelvvel). A klasszikus tibeti buddhista dokumentumokból az is kiderül, hogy a tibeti nyelv korábban jobbára analitikus volt – azaz ragozás helyett szórend jelezte a szavak mondattani szerepét – de mára inkább már ragozó lett. Ez is jól mutatja, hogy ezek az oly jellemzőnek tartott nyelvészeti fogalmak valójában nem állandóak, hanem a nyelvek dinamikusan változnak.
A tibeti fontos magyar vonatkozása, hogy Kőrösi Csoma Sándor volt az első nyugati, aki alaposabban tanulmányozta a nyelvet. Ő készítette el az első tibeti-angol szótárt is 1823-ban.
Dél-Kína színes nyelvi kavalkádja
Kína hivatalosan elismert nemzetiségeinek túlnyomó többsége Kína déli, dél-keleti hegyvidékein él. Akárcsak a világon mindenhol máshol, a hegyes vidék itt is kedvezett a nyelvek független fejlődésének, és egyben meggátolta a Kína terjeszkedésével járó nyelvi standardizálást. A korábban már emlegetett tujia nép a legészak-keletibb e népek közül, ezért is kerültek ők korábban han kínai befolyás alá, és ezért vesztették el mára szinte teljesen a nyelvüket.
A Dél-Kínában honos nyelvek, bár több különböző nyelvcsaládhoz tartoznak, majdnem kivétel nélkül mind analitikusak és tonálisak, azaz a kínai nyelvekkel azonos logikájúak és szerkezetűek (definíciókért lásd a kínai nyelvekről szóló korábbi cikket). Ebből a szempontból, tágabb értelemben, még a thai és a vietnámi nyelvek is idetartoznak. Ez a hasonulás feltételezhetően az areális hatás, azaz a földrajzi közelségből származó, tartós kölcsönhatás eredménye. Ilyet figyelhetünk meg például az egyébként nagyon eltérő balkáni nyelvek nyelvtani hasonulásánál is.
A különböző, Dél-Kínában honos nyelvek nyelvcsaládi besorolása a mai napig nem teljesen tisztázott. Ennek az az oka, hogy gyakran egyszótagú szókészletükre nem alkalmazható az indoeurópai nyelvek rokonságának igazolására kidolgozott nyelvészeti elemzési rendszer, mert a szótövek túl rövid egységek az azonos származás bizonyítására. A kutatást tovább hátráltatja, hogy a kínai írásos emlékek is alig segítenek, mert az írás maga csak kevéssé fonetikus (lásd a kínai írásról szóló cikkünket). Még a kínai és tibet-burmai nyelvek kapcsolata sem egyértelmű. Rokonságot mutatnak ugyan, de nem tudjuk, hogy mikor válhattak külön, ha egyáltalán tényleg volt egy közös ősük. Akadnak még a térségben az ausztro-ázsiai és a thai-kadai nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek is. Az önálló autonóm területtel rendelkező és legalább 14 millió beszélőt számláló csuang nyelv is ez utóbbihoz tartozik. A csuangtól eltérő, de azzal rokon milliós nyelvek a dong és a bujei is. Az utóbbi a csuanggal dialektus-folytonosságot képez és önálló nemzetiségi státuszuk ellenére a bujeik csuangnak tartják magukat.
Három további milliós nemzetiséget kell még megemlíteni. A bai nyelv a sino-tibeti nyelveknek valószínűleg egy önálló ágát képezi, de egyben nagyon közel áll a kínai nyelvekhez. A baiok különösen nagy becsben tarják a fehér színt, nevük is azt jelenti „fehér emberek”.
A ji nép ugyan 8 milliós, de több különböző nyelvet beszél. A ji nép hagyományosan rabszolgatartó kasztrendszerben élt. A legnagyobb presztízsű nyelv a nuoszu, amely a burmainak közeli rokona. A 2 millió nuoszu anyanyelvű között igen magas, 60%-os a kínaiul nem tudók aránya. A ji nyelveknek van egy közös – a kínai karakterekhez felszínesen hasonló, de attól teljesen független – logografikus írásmódja.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A nyelvészek nehézségeit jól mutatja, hogy a miaók által beszélt hmong nyelvet korábban a sino-tibeti és az ausztro-ázsiai nyelvcsaládhoz is sorolták, de a hmong-mient ma leginkább egy önálló nyelvcsaládnak tartják. A hmong-mien nyelvek néha tíznél is több tónust különböztetnek meg. A tónusok megkülönböztetését elsajátító gyermekek felnőttként igen fejlett hallással rendelkeznek (lásd az erről szóló kutatást). Ezért van, hogy a tonális nyelvterületeken magasabb az abszolút zenei hallással rendelkezők aránya. A Laoszban is honos és Kínában legalább 4 milliós hmong nyelvnek az Egyesült Államokban is többszázezret számláló beszélője él, mert sokan menekültek nyugatra az 1975-ös laoszi kommunista hatalomátvétel után.