Az ősi Kína kincsei

A birodalmi központokra koncentrálva tekinti át ötezer év kínai művészetét az Iparművészeti Múzeum (IMM) „Az ősi Kína kincsei” című kiállítása, melynek látogatói két életnagyságú agyagkatonával is találkozhatnak.

MTI | 2015. február 8.

A több mint 150 műkincset felvonultató, rendkívül jelentős anyaggal az IMM a hazai közönség mellett a magyarországi kínai közösséget is megcélozza – mondta el a sajtóvezetésen Cselovszki Zoltán főigazgató.

Fajcsák Györgyi, a tárlat magyarországi szakértője hozzátette: a legismertebb darabok az első kínai császár, Csin Si Huang-ti sírjából származó cserépkatonák lehetnek, de a három nagy kínai múzeumból származó anyagban több hasonló jelentőségű műtárgy is helyet kapott.

A Senhszi Történeti Múzeum a mai Hszien tartomány régészeti anyagát gyűjti; ezen a területen helyezkedtek el Kína első háromezer évének uralkodói központjai. A délebbi Nancsingi Városi Múzeumnak otthont adó település hat dinasztia fővárosa volt, a Csengtői Császári Nyári Palota Múzeum pedig az utolsó dinasztia Pekingtől északra elhelyezkedő kastélyában működik.

Az első nagy tárgycsoportot a neolitikus kerámiák képezik, ezek közül is kiemelkedik az Jang-sao-kultúrából származó, tál formájú gyermekkoporsó-fedél, melynek díszítőmotívumait máig nem fejtették meg – emelte ki Fajcsák Györgyi. Már az őskortól megfigyelhető az egyik „legkínaibb” anyag, a különleges keménységű jáde használata, melynek megmunkálását a távol-keleti mesterek már több ezer évvel ezelőtt is bravúros ügyességgel végezték.

A legfontosabb szertartási eszközök bronzból készültek: a Sang-korban az italáldozati, a Csou-dinasztia idején pedig az ételáldozatokhoz használt edények voltak a díszesebbek. A kínai birodalmat megalapozó két nagy dinasztia korában az ország politikailag erősen széttagolt volt, de az előkerült tárgyak már ekkor egy viszonylag egységes civilizáció meglétéről tanúskodnak.

Kínát a i. e. 3. században Csin Si Huang-ti egyesítette; az első császár síregyütteséhez tartozik az a hatalmas agyaghadsereg is, amelynek katonái harminc év után először láthatók Budapesten. Csin Si Huang-ti óriási kiterjedésű sírját 1974-ben fedezték fel kútásás közben. A lelőhely közepén a császár nyugszik az akkori világot mintázó sírkertben, a kínai tudósok azonban mindaddig nem kezdenek további feltárásokba, amíg ehhez nem áll rendelkezésre a megfelelő technológia.

A Han-korszak jelentőségét mutatja, hogy a kínaiak erről a dinasztiáról nevezték el magukat. Kína ekkor élénk kereskedelmet folytatott távolabbi vidékekkel is, ekkor honosodtak meg az addig használt pónik helyett a közép-ázsiai lovak is, amelyek sokáig még luxuscikknek számítottak; az itt kiállított lovaskatona-modellek így megrendelőjük gazdagságáról is tanúskodnak.

A Tang-dinasztia időszakát máig Kína aranykoraként tartják számon, a birodalom ekkor a világkereskedelem központjának számított. A Selyemút-hálózat mentén érkezett Kínába a buddhizmus az indiai ikonográfiával együtt, és ekkor jelent meg az arany használata is a kínai művészetben. Az indiai hatások lassan belesimultak a kínai kultúrába, és elkészültek a szútrák kínai fordításai is.

Fajcsák Györgyi szerint a 10. század után megfogyatkoznak a régészeti leletek, mert az utolsó ezer év emlékeinek feltárását a kínai tudomány nem helyezi előtérbe, annál gazdagabb azonban az iparművészeti anyag. Rendkívüli technikai tudásról tesznek tanúbizonyságot például a Ming-kori ékszerek, amelyekre kevés drágakő mellett az annál gazdagabb filigrán díszítés jellemző.

Az 1644-ben hatalomra került Csing-dinasztiával zárul a császári Kína történelme. A mandzsu eredetű uralkodócsalád „kínaibb volt a kínaiaknál” – mondta el Fajcsák Györgyi, rámutatva arra, hogy a csengtői nyári palota berendezési tárgyai is a kínai ikonográfiai hagyományokat követik.

A kínaiak például az egyszínmázas kerámiákat tartották elegánsnak, a kékmintás darabokat közel-keleti, majd európai megrendelők részére kezdték gyártani. A bemutatott anyagon jól nyomon követhetők az 1700-as évek technikai újításai, a Sang-kori terembe helyezett 18. századi kerámiák pedig arról tanúskodnak, hogy a kínai kultúra mindig a hagyományok megtartásával törekedett a megújulásra.