Az értől az óceánig

Az óceánok világnapja alkalmából megtudjuk, hogy vezet a vizek útja a forrástól a világtengerekig. Kiderül, melyik szót tanultuk többen közvetve Schuberttől, és ki volt Schubart. Megismerkedünk egy nehezen alkalmazható helyesírási szabállyal és arra is fény derül, hogy kerül a Duna vize a Rajnán át az Északi-tengerbe.

Az 1992-es Rio de Janeiróban megtartott környezetvédelmi csúcstalálkozón június 8-át az óceánok világnapjává nyilvánították. Ezen a napon világszerte az óceánokról és tengerekről szóló ismeretterjesztő előadásokat tartanak, tengeri eredetű élelmiszereket kínálnak az érdeklődőknek és tengerpart-takarítási akciókat szerveznek. Az óceánok világnapja alkalmából nyomon követjük, hogy a forrástól hogy jut el a víz az óceánba.

A kezdetek

A talajból a korábban földbe szivárgott csapadék a forrásoknál bukkan elő. Sok forrást azért, hogy könnyebb legyen vizet nyerni belőlük, és a víz ne szennyeződjön, kiépítenek. Az így létrejövő építményt forrásfoglalásnak, ha egy egész házat építenek a forrás fölé, akkor pedig forrásháznak nevezzük. A forrás szó a forr igéből keletkezett, mely eredetileg a feltörő víz forgására, örvénylésére utalt: a forgó, fordul szócsaládjába tartozik. (A magas hőfokú folyadék sajátos mozgására utaló jelentése csak később fejlődött ki.) A forr finnugor, esetleg uráli korból való hangutánzó-hangfestő szó.

A forrásból felbuzgó víz elindul a talajon lefelé, innen ered a vízfolyás. Az ered ige alapszavaként a finnugor *šärз-t (kb. [serV], ahol a V egy közelebbről meg nem határozható magánhangzót jelöl) valószínűsíti a A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz). Ez a tő a rokonnyelvekben ’ereszt, kiterít, látni enged, nyújt’ jelentésű szavakban bukkan fel. A keskeny patakocskát – egy főként az irodalmi nyelvben használt szóval – érnek nevezzük. Az ér szó eredetére két magyarázatot is ad a TESz. Mindkettő szerint a finnugor korból maradt ránk a szó. Az egyik elképzelés szerint a rokonnyelvekben például a komi sor ’patak’ és az udmurt sur ’folyó’ szavakban is fellelhető *šerз vagy *särз lehetett a szó eredeti töve. A másik magyarázat szerint ez az ér azonos a ’véredény, bányaér’ jelentésű ér szóval, melynek feltételezett finnugor alapalakja *särз volt. Ennek eredeti jelentése ’vérér’ vagy ’vékony csík’ lehetett.

Másik ’kis patak’ jelentésű szavunk a csermely. Ezt a szót egy tulajdonnévből alkották. A Kassán átfolyó Csermelye-patak nevét tették köznévvé, majd a szó végéről elhagyták az -e-t. Az új szó fő terjesztője Kazinczy Ferenc volt. A Pallas Nagylexikon szerint a csermely szélesebb medrű, mint az ér, és száraz időszakokban kiszárad. A Pisztrángötös című darab révén igen ismertté vált Pisztráng című dal eredeti, német szövegét Christian F. D. Schubart (1739–91) német költő írta. A dal magyar fordítását Závodszky Zoltán (1892–1976) készítette. Ezt a viszonylag ritkán használt szót énekórán minden iskolás megismerheti a Pisztráng című Franz Schubert-dal első sorából: „A csermely halkan zúgott, hol útja völgyre nyílt”.

Azonban a folyónál kisebb vízfolyásokra általában nem az eddig tárgyalt két szót, hanem a szláv eredetű patakot használjuk legtöbbször. Közelebbről nem határozható meg, hogy ez honnan került a magyarba, hiszen számos szláv nyelvben megtalálható a potok [potok] szó ugyanebben a jelentésben.

Hajózható vizeken

Amikor több patak egyesül, a folyóvíz egyre szélesebb lesz és folyóvá duzzad. Folyónak nevezzük azokat a vízfolyásokat, melyek hossza 100 és 1000 km között van, és vízgyűjtő területük 1000–150 000 km². Az ennél hosszabb és nagyobb vízgyűjtő területű vízfolyásokat szakszerűen folyamnak hívják. Ez alapján a definíció alapján is elég nehéz azonban eldönteni, mikor beszélünk patakról, folyóról vagy folyamról, ugyanis egy vízfolyás hosszát elég nehéz meghatározni. Hiszen egy folyó számos forrásból és patakból táplálkozik – sokszor nehéz eldönteni, melyik is tekinthető a folyó kezdőpontjának. Például a Duna esetében egy városban kiépített forrást hívnak a Duna forrásának – miközben a közelben Dunaként a közelben egyesülő két patak sokkal távolabb ered. A köznyelvben így a kisebb vízfolyásokat egyszerűen patak, a nagyobbakat pedig folyó névvel illetjük. A folyó, folyam szavak a folyik igéből képződtek. Ez az ige bizonytalan eredetű, esetleg ugor kori hangutánzó szóból származik.

A folyók, folyamok vize végül legtöbbször a tengerbe vagy óceánba ömlik. A tenger csuvasos ótörök jövevényszó a magyarban. Az óceán szó pedig a latin oceanus szó leszármazottja. Ennek végső forrása a görög ókeanósz, mely a ’világtenger’ jelentés mellett a görög mitológia Ókeánosz nevű alakját is jelentette. Ókeánosz, a görögök hite szerint a világot körülölelő folyó istene a titánok legidősebbike volt, háromezer leány – a „külső tenger” istennői – és háromezer fiú – a folyamistenek – apja.

Mi a különbség a tenger és az óceán között? Óceánnak azokat az igen nagy kiterjedésű, nagy mélységű, önálló áramlásrendszerrel rendelkező vizeket nevezik, melyek kontinenseket választanak el egymástól és óceánközépi hátság húzódik bennük. Így a magyarban óceánnak nevezett Atlanti-óceán, Csendes-óceán és Indiai-óceán mellett a Jeges-tenger is óceánnak tekinthető. 2000 óta az Antarktiszt körülölelő Déli-óceánt hivatalosan is a világ ötödik óceánjaként tartják számon, önálló áramlási rendszere miatt.

Az óceánok peremén lévő nagyobb sós víztömegeket, melyeket félsziget, szigetek, óceáni hátság vagy esetenként csak egy képzeletbeli vonal választ el az óceántól peremtengernek vagy melléktenger-nek nevezzük. Például az Északi-tenger az Atlanti-óceán melléktengere. Az óceánnal csak keskeny csatornán vagy tengerszoroson érintkező nagy sós vizeket beltengernek nevezzük. A Földközi-tenger például az Atlanti-óceán beltengere. A peremtengereket és a beltengereket hívjuk tengernek. Ennek ellenére az óceánnal semmilyen érintkezésben nem lévő nagy sós tavakat is szokás tengernek nevezni – jó példa erre a Kaszpi-tenger vagy a Holt-tenger.

Ezzel el is érkeztünk a tó szóhoz, mely a magyarban uráli örökség. Tónak ugyanis a szárazfölddel teljesen körülvett állóvizeket nevezzük, így a Kaszpi-tenger valójában tó. A tavak legtöbbször édes vizűek, de a lefolyástalan tavak vize sós. Az eurázsiai sós sztyeppi tavak legnyugatibb képviselőjét, a magyar-osztrák határon fekvő Fertőt gyakran a tó utótag nélkül emlegetik. A tavak nevéhez általában kötőjellel kapcsoljuk a tó utótagot (Aral-tó, Tisza-tó, Bánki-tó), a Fertő tó szókapcsolatot két szóba kell írni. A szabály viszonylag egyszerű: egybe írjuk, ha a közszó (tó, hegy, sziget) a név része (Sas-hegy, Lupa-sziget), külön, ha nem (Duna folyam, Mátra hegység). A Fertő esete azért érdekes, mert sokan Fertő-tó néven ismerik.A Fertő eredeti jelentése ’fetrengőhely, fürdőhely állatok számára’ volt. Ez egy elavult *fert- igető folyamatos melléknévi igenévi alakja. A tő a fetreng, ferde, förgeteg, forog szócsaládba tartozik. Finnugor, esetleg uráli korból származó töve megegyezik a forr szó tövével, így tulajdonképpen rokonságban áll a fent tárgyalt forrás szóval.

A lefolyástalan tavakba folyó folyók vize, mint például a Szir-Darjáé, nem kerül bele a világóceánba. A legtöbb folyó vize azonban egyre nagyobb folyókba és folyamokba jutva végül eléri a tengert, vagy meglátja a hajnali óceánt.

Kerülőutakon

A karszt olyan – elsősorban mészkőből és dolomitból álló – kőzettestet jelent, amelyben a víz összefüggő járatrendszereket, barlangokat alakított ki. Nemzetközileg használt nevét a nagyrészt Szlovéniában található Karszt-hegység német nevéből, a Karst [karszt] szóból kapta.

Bár a vizek szokásosan az eddig tárgyalt forrás–ér–csermely–patak–folyó–folyam–tenger–óceán útvonalon haladnak, lássunk most néhány szokatlanabb útitervet is. A karsztvidékeken fordulhat elő az, hogy egy forrásból már rögtön egy széles patak, esetleg folyó bukkan fel – ilyenkor ugyanis a vizek egy hosszú forrásbarlang-ban gyűlnek össze és onnan törnek elő. Ennél még szokatlanabb jelenség az, amikor egy folyó egy karsztos területen áthaladva egyszerűen eltűnik.

Kevesen tudják, hogy a Dunával is ez történik. A németországi Immendingen mellett az addigra már kisebb folyóvá szélesedett Duna, amiben már remekül lehet úszni, néhány száz méteren át egyre apad, majd a karsztos altalajba szivárogva eltűnik. A folyómederben csak magas vízállásnál marad valamennyi víz. A többi föld alatti utakon Németország legnagyobb forrásaként látja meg a napvilágot Aachnál, és a Bodeni-tavon és a Rajnán keresztül az Északi-tengerbe jut.

Ha azonban a forrásban előbukkanó víz a hagyományos utat követi, akkor a víz az értől eljut az óceánig.

Ady Endre: Az Értől az Oceánig

Az Ér nagy, álmos, furcsa árok,
Pocsolyás víz, sás, káka lakják.
De Kraszna, Szamos, Tisza, Duna
Oceánig hordják a habját.

S ha rám dől a szittya magasság,
Ha száz átok fogja a vérem,
Ha gátat túr föl ezer vakond,
Az Oceánt mégis elérem.

Akarom, mert ez bús merészség,
Akarom, mert világ csodája:
Valaki az Értől indul el
S befut a szent, nagy Oceánba.

Kapcsolódó tartalmak:

• A madarak és fák napja
• A tavasz első hírnöke
• Ibolya vagy viola?
• Itt a piros, hol a piros?
• Záporok, zivatarok

Hasonló tartalmak:

• A hullócsillag nem csillag – hát akkor mi?
• Egy nagyon furcsa nyelv
• Egy plágium gyümölcse
• Fogamzásgátlós kérdés
• Hogyan ne írjunk enciklopédiát?

Hozzászólások (9):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)