Az első magyar egyetemes nyelv

Az egyetemes közvetítő nyelv gondolata már régóta foglalkoztatja az emberiséget. Ez a gondolat természetesen hazánkat sem hagyta nyugodni: a nyugat-európai példák után a 18. század végén – sajátos módon a nyelvújítással párhuzamosan – magyar szerzőktől is megjelennek olyan művek, melyek az egyetemes közvetítő nyelv kérdésével foglalkoznak.

Annak felismerése, hogy az egyes embercsoportok által beszélt nyelvek különböznek egymástól, elválaszthatatlan attól a felismeréstől, hogy a különböző emberi nyelveknek közös vonásai is vannak. Arra a kérdésre, hogy a nyelvek egymástól miért különböznek, már az antikvitástól kezdve számos elmélet született, ahogy a történelem során a nyelvek egymáshoz való hasonlóságát is sokan és sokféleképp próbálták értelmezni.

Az emberi nyelvek különbözőségének és hasonlatosságának felismerése mellett hamarosan az a kérdés is felmerül, milyen formában, milyen nyelven is érthetné meg más nyelven beszélő embertársait és önmagát a soknyelvű emberiség.

Leibniz nyomdokain

A 18. századig már számos próbálkozás született az egyetemes közvetítő nyelv megalkotására, megtalálására. Szerdahelyi István Bábeltől a világnyelvig című kötetében a kérdéssel kapcsolatban az alábbi megállapítást teszi: „Leibniz összegezte és szintetizálta a teljes anyagot: valójában őt kell tekintenünk az interlingvisztika klasszikusának.” (75. oldal)

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) az egyetemes nyelv gondolatát matematikai alapokról közelíti meg; szerinte minden összetett fogalom egyszerű fogalmakból áll, az összetett számokhoz hasonlóan. Elgondolása szerint az egyetemes közvetítő nyelv megalkotásához első lépésben meg kell kísérelni összeállítani az emberi gondolkodás alapvető és legegyszerűbb, tovább nem bontható fogalmainak, az elemi fogalmaknak leltárát. Elméletét a latin nyelv esetében ki is próbálja: megkísérel létrehozni egyfajta egyszerűsített latin nyelvet.

A 18. századot megelőzően az európai kultúrkörben általános volt az a vélekedés, hogy a tökéletes nyelv az az ősnyelv volt, melyen Ádám először megnevezte a dolgokat. Az emberiség által a bábeli zűrzavart követően beszélt nyelvek csupán az ádámi ősnyelv elkorcsosult és tökéletlen változatai, melyek csupán elemeiben őrzik a tökéletes nyelvet.

Leibniz maga is foglalkozik az ősnyelv rekonstruálásának gondolatával: elgondolása szerint a létező emberi nyelvekből ki kell mazsolázni az úgynevezett ősgyököket – ezek alapján lehet aztán újraalkotni a tökéletes nyelvet.

Tapolczafői Kalmár György (1726-1781), az első magyar filozófiai nyelv atyja, hazai tanulmányai befejezése után Angliába, ezt követően Leidenbe, Oroszországba és a Kis-Ázsiába is eljut. E helyszíneken számos nyelvvel és az egyetemes nyelv problémájával is megismerkedik. Tanulmányai és a tökéletes nyelv keresése során végzett vizsgálódásai során megismerkedik Leibniz elgondolásaival is. Kalmár az egyetemes nyelvről szóló első írásait Londonban veti papírra, 1753-ban.

„Filozófiai, avagy egyetemes nyelv”

A kezdeti szárnypróbálgatást követően Kalmár a 18. század hetvenes éveinek elejére jut el oda, hogy publikálja egyetemes nyelvről alkotott tervezetét. Össze is állít egy anyagot, a kiadáshoz azonban támogatókra van szüksége: adományok gyűjtésébe kezd. A róla monográfiát író Körmöczi László úgy jellemzi Kalmár Györgyöt, hogy a „csak tudományos szenvedélyének élő, külsejében és életmódjában a cinizmusig egyszerű hazánkfia” éppen különcsége miatt „nem keltett sehol sem bizalmat, ezért a gyűjtés nagyon nehezen ment”. Igazi pártfogóra Johann Heinrich Lambert (1728-1777) személyében talál, aki saját nevében szerez támogatókat Kalmár művének megjelentetéséhez. Lambertnak sincs azonban egyszerű dolga Kalmárral: a szerző makacsul ragaszkodik minden leírt szóhoz és gondolathoz, nem enged változtatni egyetlen szót sem.

A nehézségek ellenére azonban Lambert segítségével Kalmár munkája végül három kiadásban jelenik meg: latinul (Berlin, 1772), olaszul (Róma, 1773) és németül (Bécs, 1774). A három kiadás egymástól is eltér, a szerző évről évre tökéletesítette művét: a megjelent köteteket pedig csupán egy később megírandó nagy mű előfutárának tekintette. Sajnos e mű soha nem készült el.

A Kalmár által elképzelt egyetemes nyelv alapjai, ha befejezetlen mivoltukban is,de e műveiből is kibontakoznak. A latin nyelvű kiadás címlapján a lingua philosophica sive universalis ’filozófiai avagy egyetemes nyelv’ kitétel szerepel. Az universalis ’egyetemes’ jelző itt azt a leibnizi gondolatot viszi tovább, hogy egy ilyen nyelv megalkotásához a létező nyelvek (minden létező nyelv) vizsgálata során jut el az ember. Kalmár így az általa ismert (nem kevés) nyelv vizsgálatával próbálja meg megkeresni a világ nyelveire (és így az egyetemes nyelvre) jellemző közös alapfogalmakat.

Leibniz nyomdokain haladva Kalmár úgy véli, az egyetemes nyelv annál tökéletesebb, minél több nyelv (Kalmár szóhasználatával: partikuláris nyelv) vizsgálata alapján készül. Kalmár úgy véli, maga az ádámi ősnyelv sem lehetett egyetemes filozófiai értelemben, hiszen hiányoztak belőle a később keletkezett fogalmak. Ezért olyan nyelvet próbál megszerkeszteni, melynek alapfogalmaiból szabadon előállíthatók a jövőben keletkező, a jelenben még nem létező majdani új fogalmak.

Nem kevés részrehajlás tapasztalható azonban Kalmár részéről a magyar nyelv felé, melyet az egyetemes nyelv megalkotásakor a legalkalmasabb és leglogikusabb nyelvnek tart. Szerdahelyi István Bevezetés az interlingvisztikába című kötetében idézi Kalmár gondolatait a magyar nyelvről:

„a magyar nyelv olyan virágos mint a török, olyan sima mint a francia, olyan mély mint az angol, kellemes mint az olasz, komoly mint a német, gazdag, nemes és meggyőző mint a görög, ékesszóló mint a latin, egyszóval minden olyan tökéllyel rendelkezik, amilyet a tudományos világ egy ilyen nyelvtől elvár.” (192. oldal)

A  tudományos világ és Kalmár kritikusai az egyetemes nyelv keresése során nem is igen tudnak mit kezdeni a szerző hazafiúi lelkesedésével anyanyelve iránt, sem az olyan fogalmakkal, mint „virágos”, „sima”, „mély” stb.

Karakter és szimbólum

Leibniz elgondolásainak megfelelően Kalmár is úgy véli, a beszélt (akusztikai) nyelvekben a nyelvi jelek és a jelentés kapcsolata csak a hangutánzó szavak esetében jellemző (karakterisztikus); a nyelvi jelek döntő többsége konvencionális, megállapodáson alapuló (szimbolikus). Az általa megálmodott egyetemes nyelv írott változatában ezért szintén e kettősség figyelhető meg: elgondolása szerint a kínai írás és az egyiptomi hieroglifák mintájára karakterisztikus és szimbolikus jeleket is használ az egyetemes nyelv írásának megalkotásakor.

Kalmár úgy véli, az egyetemes nyelv írott nyelv: pazigráfia, mely univerzalitása miatt és világméretű elterjedését követően a világbéke megteremtésére is alkalmas. Az írás megalkotásához Kalmár latin, görög, héber betűket is felhasznált és a kémiából, matematikából, geometriából is kölcsönzött jeleket: a jelek egy része ráadásul igen hasonló egymáshoz, csak apró részletekben térnek el.

Kalmár az egyetemes nyelv 400 – általa legfontosabbnak ítélt – alapfogalmát válogatja össze tervezetéhez; sajnos ezek kiválasztásakor semmilyen előzetes fogalomosztályozó munkára nem került sor: a 400 alapfogalom kiválasztása így teljesen önkényes. További probléma, hogy mivel 400 alapfogalommal próbált meg mindent kifejezni, így az egyes alapfogalmaknak számos jelentésük is volt.

Kalmár hazai kortársai nemigen értesülnek a szerző egyetemes nyelv terén végzett tevékenységéről – befejezetlen munkássága ilyen szempontból hatástalan is marad. Mégis, mint az első magyar egyetemes nyelv megálmodójának, Kalmár Györgynek kitüntetett szerepe van a hazai interlingvisztika történetében. A későbbiekben a magyar interlingvisztika más úttörőivel is megismerkedhetünk.

Források

Couturat, Louis – Leau, Léopold: Histoire de la langue universelle. Libraire Hachette, Paris, 1903

Körmöczi László: A világnyelv kérdése és Kalmár György. Nagykőrös, 1933

Láng Benedek: A világ felosztása. Mesterséges nyelvtervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon

Szerdahelyi István, dr.: Bábeltől a világnyelvig. Gondolat, Budapest, 1977

Szerdahelyi István: Bevezetés az interlingvisztikába. Történeti vázlat és forrástanulmány. Tankönyvkiadó, Budapest, 1980

Umberto Eco: La búsqueda de la lengua perfecta. Crítica, Barcelona, 1999

Kapcsolódó tartalmak:

• Hangalak és jelentés kapcsolata az eszperantóban
• Utazás a Hold és egy filozofikus nyelv felé
• Az angyalok mágikus nyelve –
  egyenesen a Bibliából?
• Ismeretlen nyelv, ismeretlen írás
• A dolgok valódi neve
• Készítsen titkos nyelvet!
• Hogyan készítsünk mesterséges nyelvet?
• Az első igazi mesterséges nyelv

Hasonló tartalmak:

• A szapora írástól az egyetemes nyelvig
• Alexander Schrenk a szamojédoknál
• Phik-phak nyelv
• Szájer nyilatkozata megosztja a logikusokat
• „Hunniabeli módra” írt „székely bötük”

Hozzászólások (4):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)