A vitatkozás kedvéért
Ön miért szokott vitatkozni? Azért hogy nyerjen, vagy azért, hogy megtudjon valamit? Származhat-e előnye a vesztesnek a vitából? Na és a nyertesnek? – Daniel Cohen előadása biztosan megváltoztatja a vitáról való gondolkodásunkat.
Miért vitatkozunk? Hogy bebizonyítsuk, hogy a másik téved. Esetleg azért, hogy meggyőzzük a másikat, hogy nekünk van igazunk. Győzni akarunk, legyőzni a vitapartnert – ez elég szokásosnak mondható. A vitatkozást tehát általában harcnak fogjuk fel, amelyben az egyik fél győz, a másik pedig veszít. Daniel H. Cohen, a waterville-i Colby College filozófia professzora For argument's sake című TED-előadásában az erről való gondolkodásunkat próbálja átformálni. Szerinte ugyanis a vitának akkor is van értelme (akkor van igazán értelme), ha veszítünk. A cél tehát szerinte nem is az, hogy győzzünk, hanem az, hogy részt vegyünk benne, azaz vitatkozzunk, és ezáltal tanuljunk.
Az előadás elején Cohen azt az elsőre ellentmondásosnak tűnő tapasztalatát osztja meg, hogy minél többet vitatkozik, és minél profibban csinálja, annál többször veszíti el a vitákat. A legfurcsább pedig az, hogy ezzel teljesen ki is van békülve, nem gondolja, hogy ez azt jelentené, hogy rosszul, eredménytelenül vitázik. (Persze ő az akadémikus vagy megismerő vitákról beszél, amelyek esetében az igazság kiderítése a cél, nem pedig a hétköznapi veszekedésekről.)
Mit jelent tehát megnyerni egy vitát? Mit jelent a nyertes számára, milyen előnyökkel jár? Ahhoz, hogy ezt megközelíthessük, még egyszerűbb, még alapvetőbb kérdést kell föltennünk. Miért vitatkozunk egyáltalán? Miért akarunk valakit meggyőzni valami olyasmiről, amit ő nem gondol? Miért érdekel minket, hogy a másik milyen, szerintünk téves állásponton van? És persze fölmerül az a probléma is, hogy egyáltalán mennyire szép dolog beleavatkozni valakinek a gondolatvilágába, átalakítani azt a saját meggyőződésünk szerint?
Cohen szerint a vitát háromféleképpen modellezhetjük:
- Dialektikus vita: ebben az érvelés harc; vannak győztesek és vesztesek. A legtöbb hétköznapi vitánk ilyen.
- Bizonyítás: ebben a cél az, hogy bizonyítsunk egy állítást; nincs feltétlenül két vitatkozó fél. Legtisztább példája ennek a matematikai bizonyítás.
- Retorikus vita: ebben az érvelés közönség előtt zajlik előadás formájában, és a közönség vagy aktív, vagy passzív részese a vitának, ők döntik el, hogy mennyire elfogadhatóak az előadott érvek. Ennek jó példája a bírósági tárgyalás.
Az érvelés mint harc
(Forrás: Wikimedia Commons / Marie-Lan Nguyen / CC BY 2.5)
A vitáról való gondolkodásunkat az első modell határozza meg: legtöbbször ilyen vitákat folytatunk, és legtöbbször ennek a modellnek a mentén gondoljuk el a vitákat. A vitával kapcsolatos nyelvi megoldások is tükrözik ezt a harcos metaforikát: ütős, gyilkos érveket akarunk, azt akarjuk, hogy a védelmünk készen álljon, és stratégiát dolgozunk ki a csata lefolytatására stb. Az azonban, hogy így gondoljuk el a vitákat, nagyon egyoldalú, és elfedi azok valódi lényegét.
Az érvelés harcként való felfogásából az is következik, hogy amikor vitatkozunk, módszereket, taktikákat, trükköket tanulunk. Megtanuljuk a rossz, hibás lépések elkerülésének a szabályait is, hogy dicsőséges győzelmet arassunk, és a vesztest porba sújthassuk. Csakhogy ez igencsak torzítja a vitáról kialakult képünket, és eltávolít olyan, egyébként nagyon fontos dolgoktól, mint a megegyezés, az együttműködés, a kompromisszum, a mérlegelés.
A legrosszabb pedig az, hogy a harcos vitáknak nincs jó kimenetelük, ugyanis nem juttatnak el sehová. A nyerés/vesztés állapota zsákutca. Pedagógiai szempontból pedig problémás, hogy egy vitában tanulni egyet jelent a vesztéssel. A vesztes jól megvizsgál egy érvelést, ellenvetéseket mond, kérdéseket tesz fel, és ha ezekre kielégítő válaszokat kap, akkor a végén azt kell, hogy mondja, „igazad van”. Ő sok mindent megtanult a vita során, amit végül elveszített. De a nyertes mit tanult? Ő nem járta be azt a kognitív utat, amit a vesztes, mégis őt ünnepeljük, pedig ő közel sem tanult annyit. Ez pedig kissé paradox helyzet... A megismerés szempontjából ugyanis a vesztes az, aki nyert, és a nyertes az, aki valójában nem sokat nyert.
Éppen ezért, mondja Daniel Cohen, meg kell változtatnunk a vitáról való gondolkodásunkat, és újfajta kimeneteleket kell kitalálnunk, olyanokat, amelyekből mind a két fél profitál. Ehhez azonban el kell hagynunk a „vita mint harc” modellt, és másképp kell gondolnunk magára a vitára is. Ennek egyik módja éppen az, ha a vitának a retorikai modelljében is elkezdünk gondolkodni. Ha vitapartnerként egyszersmind képesek vagyunk kívülről, közönségként is szemlélni a vitánkat, máris könnyebb a helyzetünk. Így a végén, még ha „veszítettünk is”, könnyű szívvel mondhatjuk, hogy „ez egy jó vita volt, sokat tanultam belőle”. Az pedig ehhez képest másodlagos, hogy konkrétan ki is volt az, akinek igaza lett végül.
(Az előadáshoz magyar felirat is rendelkezésre áll!)
Forrás
A késztetés eredmény pár:
"*viszt// *vidt"
==>>ő vagy az el-visz// "elágazva": 1/ vid-ám, 2/ vit-ám,--> ha (hasonulás után) el-vitt valahová, "vitál is".. :)
Cohennel teljesen egyet értek..
Azzal azonban nem, hogy pl. helyesírási témában "vesztes az, aki nyert". Szerintem egy "népszerű témájú/ tudományos" vitában nem az a lényeges, hogy ki "vesztes" és ki "nyertes". A "magán érdeket" nem tekintjük a vita valódi részének, kizárólag a probléma legvalószínűbb megoldása érdekel minket... Remélhetőleg.. :)
A vita egy normális emberi cselekedet. Az aki nem képes vitázni annak elképzelése, meglátása sincs.
Én még ezzel is vitatkoznék :-)
A vitának nem az a lényege, hogy személyek vitatkoznak, és ebből kifolyólag az egyik nyer a másik veszít.
A vitában az érveket, érdekeket ütköztetjük egymásnak. A vita lényege, hogy kiderítsük az igazságot, vagy képviseljünk egy adott érdeket. Az hogy ki melyiket képviseli gyakorlatilag lényegtelen, mivel nem a meggyőzés hanem az igazság a lényeg. Az is lehet, hogy egyik nézőpont sem jó, de a vita során kialakul egy harmadik álláspont.