A többszörös „-e” kérdőszó

Vajon meg-e lehet-e magyarázni-e azokat az adatokat-e, amikben az „-e” kérdőszó többször is megjelenik? Szándékosság, nyelvi játék, tudatlanság, rétegnyelvi hatás, műfajhoz kötődő közlésmód vagy esetleg valami más van a hátterükben? És mi köze van a kódexek többszörös „-e” kérdőszavas példáinak napjaink szerkezeteihez? Ha kíváncsi a válaszokra, tartson velünk!

Cikksorozatunk előző részében az -e kérdőszó (kérdő partikula) vándorlását kísértük végig a legkorábbi adatoktól napjainkig. Ám nem foglalkoztunk az olyan nem sztenderd alakokkal, amelyekben az -e kérdőszócska többször is szerepel. Pedig a nem-e lehetne-e, meg-e tudnád-e mondani és társai stigmatizáltságuk ellenére is gyakoriak a beszélt nyelvben, sőt, bizonyos műfajokban írásban is megjelennek. Ám ne higgyük, hogy ezek az alakok mostani találmányok, ugyanis a kódexek korából is adatolható már a többszörös -e kérdőszavas szerkezet.

Ki korán kel, sok -e kérdőszót lel

Az 1508-as Nádor-kódexben található Minemde elfeledheti-e az anya ő kis gyermekét-e? kérdésben két -e kérdőszó is szerepel: közülük az egyik az állítmány után (elfeledheti-e) áll, míg a másik a mondat végén (gyermekét-e) foglal helyet. Ezt az adatot több nyelvész is a mondat szórendjének a megváltozásával hozza kapcsolatba. Kezdetben ugyanis a magyar SOV alapszórendű nyelv volt, azaz olyan, ahol az alanyt (subjectum) a tárgy (objectum), azt pedig az ige (verbum) követte. Ekkor az -e kérdőszó még a mondat végén helyezkedett el, s egy fonológiai összetevőt alkotott az előtte álló igével. Ám amikor a magyar mondat alapszórendje SVO-ra, azaz alany, ige, tárgy sorrendre változott, az ige előbbre került, s így szükségszerűen a kérdőszó is vele mozgott előre.

A két -e kérdőszót tartalmazó szerkezetet Kenesei István nyomán É. Kiss Katalin is azzal magyarázza, hogy a mondat szórendjének a megváltozásakor az ige mondatvégi helyzete megszűnt, s így a hozzá tapadó -e kérdőszót kétféleképpen elemezhették: az igéhez, illetve a mondatzáró elemhez tartozónak. Ezt a bizonytalanságot É. Kiss szerint „úgy oldották fel, hogy az -e szócskát mindkét helyre kitették”. A Nádor-kódexbeli példánál tehát az -e kérdőszónak a nyelv mindkét (SOV, illetve SVO) szórendjénél vett szokásos helye megfigyelhető, vagyis a példa valószínűleg épp a szórendi átrendeződés időszakából való.

Az -e kérdőszó kettőzésére az 1880-as évekből is van adat, mégpedig az esztergomi nyelvjárásból, ahol a nyelvjárási beszélő az igekötőhöz és az igéhez is hozzátette a kérdő partikulát: nézd meg, ki-i gyüttek-ė a számok a lutrin? Ennek az adatnak azonban semmi köze nincs a mondat szórendjének a változásához, Simonyi Zsigmond szerint itt egyszerűen a köznyelvi és a nyelvjárási szórend keveredett össze, hiszen bizonyos nyelvjárásokban teljesen természetes a kérdő partikula igekötőhöz kapcsolása.

Itt-e akarsz-e ülni-e?

A többszörös -e kérdőszóra a szakirodalomban gyermeknyelvi adat is található. Kassai Ilona egy ötéves kisfiútól idézi a következő, erős érzelmi töltettel elhangzott példát: Itt-e akarsz-e ülni-e? Láthatjuk, hogy a gyermek a mondat minden szavához hozzárakta a kérdő partikulát, azaz ebben az esetben a mondatnak minden egyes eleme külön-külön is kérdéses. Ez a példa felidézheti bennünk azokat a történeti adatokat, amelyeknél az -e kérdőszó a mondatnak a nyomatékosítani kívánt eleme után jelent meg.

A többszörös -e kérdőszót tartalmazó szerkezetek a sztenderd írott nyelvbe nem hatoltak be, de a beszédben és az úgynevezett írott beszéltnyelviség szövegtípusaiban (például a fórumhozzászólásokban) egyre gyakoribbak. Használatukról azonban megoszlanak a vélemények. A nyelvművelők a norma megszegését látják bennük, a diskurzuselemzéssel és beszédkutatással foglalkozók viszont különféle beszélői szándékokat társítanak hozzájuk.

Képzeljük el a következő szituációt: János szeretne elmenni Julcsival moziba, ezért a következő kérdést intézi a barátnőjéhez: Nem-e lehetne-e, hogy a hétvégén elmenjünk a moziba megnézni az új akciófilmet? Ebben az esetben János nem-e lehetne-e formájú kérdésének több oka is lehet. Például ha János nem bízik benne igazán, hogy barátnője igent mond, akkor a bizonytalanságnak, bátortalanságnak a jelölője is lehet a nem-e lehetne-e. Ám az is elképzelhető, hogy a szerelmespár így szokott egymással évődni és a közös nyelvjátékukhoz hozzátartozik a nem sztenderd alakok használata. De akár automatikus beidegződés is lehet a nem-e szerkezettel való mondatkezdés, ekkor János a tagadószóhoz kapcsolt -e-nek nem tulajdonít semmilyen kérdő értéket, csupán megszokásból használja azt, s a beszédprodukció során a valóban kérdéses elemhez is hozzáteszi a kérdőszót. A példa tehát jól mutatja, hogy még a kontextus ismeretében sem mindig lehet egyértelműen eldönteni a többszörös -e kérdőszavas szerkezetek használatának az okát.

Bizonyos rétegnyelvi csoportokra is jellemző lehet az -e kérdőszó többszörözése. Almási Miklós például a katonai szlenghez kapcsolja a nem-e lehetne-e kifejezést, s így emlékszik vissza a használatára:

Annak idején a haverok ezzel szórakoztak a seregben, legalábbis e bevezető formulával próbáltunk eltáv.-ot (netán szabit) kisírni az szd.pk-tól, üti-től. Mert ez volt a nyerő formula, szemben a nyelvhelyes (netán szolg.szab.-ot követő) kunyerálással. Később aztán vicces benyögések fordulata lett, mára lassan felejtődik – katonaélmény.

A szerkezet azonban bőven túlnőtt a katonai szlengen és a hétköznapi beszélgetésekbe, valamint az internetes nyelvhasználatba is átkerült.

A nem-e lehetne-e a virtuális térben

A nem-e lehetne-e írott beszéltnyelvi szövegekben való gyakori jelenlétét jól mutatja, hogy a Google keresőprogram több mint 1 millió 200 ezer találatot ad a kifejezésre. Ezeknek az adatoknak egy részében azonban épp a szerkezet ellen emelik fel a szavukat a nyelvhasználók. A Magyar helyesírás kicsiknek és nagyoknak című blog  2011 márciusi bejegyzésében például a következő olvasható:

Nem-e lehetne-e! De nem ám! Sőt, atyaég! Ez a nem sztenderd szóhasználat jó példa arra, hogyan fut szép anyanyelvünk a végzete felé. :) Na jó, ennyire azért nincs tragédia, bár nekem mindig hideg futkos a hátamon, ha meghallom.

A blog írója szubjektív, esztétikai szempontokat hoz a szerkezet ellen, s ugyanezt láthatjuk a Nem-e lehetne-e? NEM! néven futó Facebook-csoportnál is, amely a tagjait a „Csatlakozz, ha te is falra mászol a »nem-e lehetne-e« és a hasonló kérdésektől :)” mottóval toborozza.

Az internetes találatok másik részénél viszont a nem-e lehetne-e szerkezetek a játékos, illetve meghökkentő nyelvhasználat direkt jelenségei, nem pedig nyelvi hibák, vagy nyelvi bizonytalanság eredményei. Ezt különösen azok a példák mutatják, ahol egy mondaton belül kettőnél több összetevőhöz is hozzákapcsolódik a kérdőszó. Például az sgforum.hu egyik topikjában a következő olvasható: Sziasztok! Zs! Szupi. Gyors. :-) Nem-e lehetne-e eztet megtartani-e? Az internetes műfajok által biztosított kreativitást, a játékosságot és az -e kérdőszó többszörözésének tudatosságát az is gyakran jelzi, hogy ezekben a példákban más nem sztenderd alakok (toldalékkettőzések, kiejtés szerinti írásmód, számok és betűk játékos felhasználása, emotikonok, egyedi szóalkotások) is megjelennek.

Az -e kérdőszó szintaktikai sokszínűsége – a vándorlása és egy mondaton belüli többszöri alkalmazása – tehát az egész nyelvemlékes kort végigkíséri. Ráadásul sokszor nem is lehet eldönteni a szituáció pontos ismerete nélkül, hogy milyen beszélői szándék kapcsolódik egy-egy nem sztenderd szerkezethez. Ezért ne ítéljünk tévesen egy „eltévedt” vagy épp többször is felbukkanó -e kérdőszó miatt, hiszen a sok -e nem ártalmas az egészségre.

Felhasznált irodalom

Almási Miklós 2003: Nem-e lehetne-e? Mozgó Világ 2003.07.14.

Kassai Ilona 1993: Nyelvi norma és nyelvhasználat viszonyáról az -e kérdőszó mondatbeli helye(i) kapcsán. Hungarológia 3: 93–102.

Kenesei István 1992: Az alárendelt mondatok szerkezete. In: Kiefer Ferenc (szerk.): Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest, 529–713.

É. Kiss Katalin (szerk.) 2014: Magyar generatív történeti mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest

Schirm Anita 2006: Az -e kérdő partikula nyomában. In: Gárgyán Gabriella – Sinkovics Balázs (szerk.): LingDok 5. Szegedi Tudományegyetem Nyelvtudományi Doktori Iskola, Szeged, 131–153.

Simonyi Zsigmond 1882: A magyar kötőszók, egyuttal az összetett mondat elmélete. Második kötet. Az alárendelő kötőszók első fele. A hogy és -e kötőszók. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest

Kapcsolódó tartalmak:

• Az eltévedt kérdőszó nyomában
• Volt egyszer egy „hát”
• Hát szóval tulajdonképpen mik is azok a diskurzusjelölők?
• Ugye nem kell vessző?
• Szerintem, a világ legjobb cikke

Hasonló tartalmak:

• A deviszont viszontagságai
• Deviszont vannak még érdekességek a deviszont körül
• Felfedezőúton a „szóval” körül
• Henye szavak és társaik
• Pont, pont, vesszőcske

Hozzászólások (5):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)