0:05
Főoldal | Rénhírek
Rejtélyes könyv egy rejtélyes könyvről

A rohonci kód

Nem kétséges, hogy a magyar da Vinci-kódot olvassuk – de vajon egy regényt, vagy csak egy hétköznapi történetet, melyre akár regényt is lehet építeni? Vajon az olvasóval játszik a szerző, vagy csak a műfaji és stílushatárokat feszegeti? Rejtély rejtély hátán...

Fejes László | 2012. április 9.

Nem először állítjuk, hogy a tudományos kutatás hasonlatos a nyomozáshoz. Annyira azonban ritkán hasonlít hozzá, hogy ne tudjuk könnyen eldönteni, éppen melyikről van szó. Most azonban egy ilyen ritka esetbe botlottunk.

Amikor az olvasó kezébe veszi Láng Benedek A rohonci kód című kötetét, gyanakodni kezd: valóban egy olvasmányosan megírt tudományos vagy ismeretterjesztő művet olvas, vagy egy olyan regényt, melyben az izgalmat elsősorban maga a kutatás jelenti, nem pedig az, hogy eközben a kutatót valaki megpróbálja eltenni láb alól.

Könnyen vélheti az olvasó, hogy A da Vinci-kódra hajazó címmel már a szerző is kikacsint az olvasóra: figyelem, ne vegyenek komolyan, ez csak játék! Feltételezhető, hogy az átlagos magyar olvasó még sosem hallott a Rohonci kódexről, így aztán joggal merül fel benne a kérdés, hogy az említett dokumentum valóban létezik-e. Ma már persze nem nehéz a kérdésnek utánanézni az interneten, az „ismeretlen” kódexről még Wikipédia-szócikket is találunk.

Részlet a Rohonci-kódexből
Részlet a Rohonci-kódexből
(Forrás: Wikimedia Commons)

Persze akár arra is gyanakodhatnánk, hogy médiahackről van szó, és a kötet köré jól szervezett kampány épül (mint például a The Blair Witch Project esetében) – ezt azonban abból a megfontolásból kell elvetnünk, hogy ennyi adat meghamisítása feltehetően aránytalanul sok pénzbe került volna, és a magyar piacon aligha lehet annyit kaszálni egy akármennyire is remek regénnyel, hogy ezt a befektetést megérje. Az olvasó tehát abban a meggyőződésben tér vissza a szöveghez, hogy mégiscsak tényirodalmat olvas.

A gyanú mégis újra és újra visszatér. Egy igazi tudományos, vagy akár komolyabb ismeretterjesztő műben aligha olvashatánk ilyen idézeteket:

(...) Budapesten a Front­vonal kávézóban folytatott beszélgetés so­rán Hummel Rozáliával és Dr. Mahesh Kumar Singh-gel megállapodtunk: március elején kiutazunk Rajastanba és Gujaratba előkészíteni egy őszre tervezett kutatóexpe­díció munkáját. Éppen búcsúztunk, amikor megcsörrent a telefonom, egy kedves aszódi barátom hí­vott, megkérdezte lenne-e kedvünk meg­nézni a galgamenti dudazenekar tagjaiból verbuválódott alkalmi betlehemes játék be­mutatóját. Igen, volt a válaszom – a kamrá­ban kolbász jóféle mangalicából, alatta a házipálinka –, jöhetnek. Meghívtuk Dr. Mahesht is, ilyet még úgy­sem látott. Mint kiderült, mi sem! Fantasztikus volt! Népi hagyományunk egy hamisítatlan darabját, egy pásztorbetlehemest láttunk; 8 igaz magyar ember szűr­ben, bő gatyában, csizmában, fonott hajjal, kecskedudával, kolomppal. Az utóbbi évek legnagyobb élménye volt számomra, s remé­lem nagyobb körben az lesz 2005. decembe­rében is.

A betlehemesek elmentek, de velünk ma­rad a múltunk, a jelenünk és jövőnk egy da­rabja. Ekkor elővettem Harangozó Imre Sokat gondolkoztam a régi atyákról című, Turán-könyvek sorozatában megjelent könyvét és néhány korábbi TURÁN folyóiratot. Mutat­tam a hun barátomnak; ilyen népviseletben még 1995-ben – reméljük még ma is – lehe­tett juhászokat, pásztorokat, gulyásokat és csikósokat látni Magyarországon. Dr. Mahesh Kumar Singh a Turán VII. évf. 4. számát lapozgatva elkezdett folyama­tosan angolul olvasni. Gyöngyikétől, felesé­gemtől kérdezem „Mahesh megtanult ma­gyarul?” Mutatja a kinyitott TURÁNt és benne a mindmáig megfejtetlen, titokzatos Rohonczi kódex facsimilében közölt sorait olvasta, ol­vassa folyamatosan. Földbe gyökerezett a lá­bam, a szívem majd kiugrott a helyéről, gon­dolatok cikáztak bennem; Isten velünk van, megmutatja a helyes irányt, hinni és küzde­ni kell, a reményt soha sem szabad feladni. Ez a felfedezés egy igazi világszenzáció és rá­irányíthatja a nemzetközi tudományos világ figyelmét a magyar őstörténet kutatására, a keleti gyökereinkre.

Nem elsősorban az ebben a furcsa, hogy tudománytalan megfejtési kísérletre tér ki. Szó esik az „ősromán” megfejtési kísérletről is, azt azonban a szerző módszertanilag kifogásolja, és kritikája is igen tanulságos, lehet belőle tanulni. Az ilyen hagymázas, a valóságtól elszakadt állítások azonban – bár igen szórakoztatóak –, nem tanulságosak.

A paranoia fertőző

A kötetben az olvasó folyamatosan talál olyan furcsaságokat, melyeket ebben a környezetben – elvégre rejtvényfejtésről van szó! – hajlamos jeleknek vélni. Így például feltűnő, hogy az idézőjelek rendszeresen kilógnak a tükör külső oldalán, illetve rácsúsznak az őket követő írásjelekre (a pontra és a vesszőre).

A hatodik fejezet hatodik végjegyzete (!) a Gyakoriságelemzés című Wikipédia-szócikkre utal, ami egy tudományos könvyben szokatlan. (Ha a Wikipédia megadná a forrását, akkor inkább arra illene hivatkozni – de nem adja meg, ezért annál kevésbé elfogadható forrásként megjelölni.) Az 5. végjegyzetet a 90. oldalon, a 7.-et a 91.-en találjuk, de közte nincs ott a 6.! Lehet, hogy puszta sajtóhibáról van szó (ami modern tördelési eszközöknél furcsa lenne) – de mi van, ha egy jel? (Aztán előkerül a 92. oldalon, az ábránál.)

A 69. oldalon négy sor különbséggel szerepel egy név egyszer Kovácsházi, egyszer Kovácsházy formában. Lehet egyszerű sajtóhiba, de hátha nem az.

Feltűnnek azok a részek is, ahol az egyébként igen tájékozott  szerző tesz tudománytalan állításokat. A Sukhotin-algoritmusról (melyet egyébként inkább Szuhotyin-algoritmusnak illene írni) szólva azt állítja, hogy segítségével „még olyan egészen egzotikus nyelvekben is nagy sikerrel azonosítja a magánhangzókat egy félmondatos szöveg alapján, mint a grúz, a skót gæl, a horvát, a héber, sőt akár a magyar”. Már az „egzotikus” nyelv sem tudományos kategória, az „egészen egzotikus” viszont egészen abszurd. Ráadásul a magánhangzók azonosítása nem attól függ, hogy a nyelv számunkra mennyire tűnik furcsának, különlegesnek, hanem hogy milyen szerkezeti tulajdonságai vannak.

A rohonci kód
Forrás: Wikimedia Commons

A 126. oldalon a navahót nevezi „teljesen rendhagyó szerkezetű nyelv”-nek, holott más nyelvek felől nézve bármely nyelv teljesen rendhagyó szerkezetűnek tűnhet. A japán kódfejtők azért nem fejtették meg a navahó nyelvű üzeneteket, mert fogalmuk sem volt, hogy nem angolul, hanem más természetes nyelven van; ha sejtették is, nem tudták, melyiken; ha tudták volna, szótárak és nyelvtanok híján akkor sem boldogultak volna vele.

Mind a tudományos szakirodalomban, mind az ismeretterjesztő irodalomban teljesen szokatlan, hogy a szerző egyes szám első személyben, szinte személyesen valljon kutatásának történetéről. Márpedig Láng Benedek ezt teszi. Leírja, hogy személyesen kérte fel Joe Nickellt a kódex vizsgálatára – igaz, nem olvashatunk a kettejük teázásáról hosszas párbeszédeket. Elmondja azt is, hogy Párizsban Louis-Prosper Guénin gyorsírástörténész könyvtárát is felkereste – nem, nem kábítják el a taxiban, nem esik majdnem a fejére egy tetőcserép, és még csak levelet sem kap, hogy jobb lesz, ha nem szaglászik tovább. Elmondja, milyen módon kívánt a szöveg személyes közelségébe kerülni: „[...] napi egy órán keresztül távol tartom magam a könyvtáraktól, és egy viszonylag ingerszegény helyszínen ez idő alatt csak a jeleket nézem. Más szóval naponta egy órát olvasgatom a Rohonci kódexet, akár értem, akár nem. Közben pedig hátha feltűnik valami.” Nem éppen az a kutatási módszer, amelyről egy tudományos beszámolóban meg szokás emlékezni. (És mi lehetett az „ingerszegény helyszín”?) Az utolsó fejezet pedig egy olyan idézettel zárul, mely egyértelműen nem a vizsgált szövegről, hanem a kutató sorsáról, a kutatói sorsról szól. Ilyen értelemben tehát, ha nem is fikcióról, mégis szépirodalmi műről van szó: a kutatás élményéről.

Ingerszegény helyszín
Ingerszegény helyszín
(Forrás: Wikimedia Commons / Eastmain / GNU-FDL 1.2)

Na de mi van benne?

A kötet tehát elsősorban arról szól, hogyan éli meg a kutató a kutatást. Természetesen a műbe foglalt információk ezen jelentősen túlmutatnak.

A munka tárgya a Rohonci kódex, mely a 16. században keletkezhetett. A kötet ismeretlen nyelven, ismeretlen írásrendszerrel írt szöveget tartalmaz. A szöveg tartalmáról legfeljebb az illusztrációk árulkodnak (hacsak nem arra szolgálnak, hogy a megfejtéssel kísérletezőt félrevezessék). A képek arra utalnak, hogy a szöveg az evangéliumi történetet meséli el – ugyanakkor a vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy a szöveg nem azonos egyik ismert evangélium szövegével sem – beleértve az apokrif evangéliumokat.  Bizonyos visszatérő sorok alapján az is feltételezhető, hogy esetleg imakönyvről van szó.

A rohonci kód címlapja
A rohonci kód címlapja

Az első öt fejezet magáról a Rohonci kódexről szól. Az elsőben a kutatás kezdeteivel és a kódexszel ismerkedünk meg. A második fejezet a 19. századi dokumentumhamisításokról szól, és azt vizsgálja, lehet-e a Rohonci kódex hamisítvány. A harmadik fejezet a kódexre vonatkozó elképzelésekről szól: volt, aki ősmagyar, volt, aki ősromán írásnak gondolta, de volt aki szerint a szöveg nyelve szanszkrit. A negyedik fejezet azt vizsgálja, mikor keletkezhetett a kódex, illetve hogy milyen írással és milyen nyelvvel lehet dolgunk. Az ötödik fejezet a kódex képei, illetve a képeken szereplő feliratok alapján próbálja megfejteni, milyen írásrendszerrel lehet dolgunk, és mi lehet a szöveg tartalma.

Az ezt követő négy fejezet szinte teljesen elszakad a kódextől, és a tágabb kontextust vizsgálja. A hatodik fejezet bemutatja a titkosírások kultúrtörténetét, a hetedik a titkosírások megfejtésének módszereit tárgyalja. A nyolcadik fejezet a gyorsírásokról, illetve a titkosírásokkal való párhuzamukról szól. A kilencedik fejezet a mesterséges és kitalált nyelvek világába vezet be. A tizedik fejezet visszatér magához a Rohonci kódexhez, és azt igyekszik feltárni a korábbiak alapján, milyen rendszer állhat a kódexben használt írás mögött. A tizenegyedik fejezet összefoglalja, mit tudhatunk a kódex tartalmáról és szövegéről, és mit nem.

A rohonci kód
Forrás: Wikimedia Commons

Tudományos vagy ismeretterjesztő?

Ha eldöntöttük, hogy tényirodalomról van szó, felmerül a kérdés, hogy a szerző – függetlenül attól, hogy elbeszélői módszere a megszokottól eltér – tudományos vagy ismeretterjesztő munkának szánta-e művét.

Az előbbi mellett szól az, hogy láthatóan igyekszik a tudományos kutatás gyakorlatának megfelelően megadni forrásait. Az sem elhanyagolható tény, hogy az olvasóhoz nem egyszer mint a kutatás lehetséges folytatójához, örököséhez szól – a tudományos diskurzusban ez megszokott, de az ismeretterjesztésben nem. Az ismeretterjesztő művek ugyanis laikusokhoz szólnak, akik értelemszerűen nem kapcsolódhatnak be a kutatásba.

A rohonci kód
Forrás: Wikimedia Commons / Klaus.Schmeh

Ugyanakkor mégis ismeretterjesztőnek tűnik a kötet azért, mert gyakran nagyon alapvető információkat közöl: olyanokat, melyeket egy ismeretlen írás vagy titkosírás reménybeli megfejtőjének eleve ismernie kellene.

Akár tudományos, akár ismeretterjesztő műről lenne szó, a kötet felépítésének sokkal szigorúbbnak kellene lennie. Egy tudományos műről azt gondolnánk, hogy a kódex szövegének megfejtéséről szól. De például a gyorsírásokkal foglalkozó, a gyorsírási rendszereket részletesen bemutató fejezet azzal zárul, hogy a kódexben szereplő karakterek nem alkalmasak gyors lejegyzésre, ráadásul az, hogy a szövegben egyáltalán nem szerepelnek számok vagy nyílt (nem kódolt) szövegek, szintén rejtjelezésre (és nem gyorsírásra) vall. Egy tudományos műben nem lenne célszerű a tárgytól ilyen mértékben eltérni.

Könyvekről olvasna?

További könyvismertetések a nyesten!

Ugyanakkor ha ismeretterjesztő műről lenne szó, mely elsősorban a 16–17. század nyelvi játékait és kísérleteit (mesterséges nyelvek, titkosírások, gyorsírások stb.) mutatja be, akkor nem lenne szükség mindezt a Rohonci kódex ürügyén bemutatni. Még akkor sem, ha maga a szerző e rejtélyes irat kutatása során ismerkedett meg az érdekfeszítő adatokkal.

Mindent összevetve

Láng Benedek munkája semmiféle műfajba nem sorolható be. Részben a kutatásról szóló lírai vallomás, részben egy tudományos kutatás beszámolója, részben ismeretterjesztő mű. A műfaji bizonytalanság azonban inkább izgalmassá, mint zavarossá teszi a művet. Szellemi útleírásnak nevezhetnénk. A szöveg rendkívül világos, jól követhető, felépítése logikus. Láng megújítja a tudományos ismeretekről való társalgás nyelvét, stílusát. Reméljük, minél több hasonló kötettel találkozhatunk a jövőben – természetesen a szigorú értelemben vett tudományos és ismeretterjesztő művek mellett. És persze az sem árt, ha vannak olyan történetek is, melyben a kutatót megzsarolják, elrabolják, netán életére törnek – de ez inkább maradjon meg a fikció világának.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (7):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
7 éve 2012. április 10. 10:36
7 scasc

Egyes jelsorok, vélhetően "Jézus", "Pilátus" stb. elég jó valószínűséggel azonosíthatók. Azonban gond van a sok, kissé eltérő jelekkel. Ahhoz túlságosan eltérnek, hogy puszta variációi legyenek egy jelnek. Ugyanakkor a jelkészlet mérete meg túl nagy egy szótagíráshoz, viszont túl kicsi fogalomíráshoz.

Elég bonyolult kérdés ez a Rohonci kódex.

7 éve 2012. április 9. 23:39
6 bloggerman77

A 2. képen momentán a Krisztus-monogram látszik, az IC XC, ebből a XC megvan csak éppen CX irányban, az IC meg a cirill 'I" és egy ismeretlen jel...

Pár jel a komi abur írásra emlékeztet... esetleg missziós könyv kelet-európai kisnépek számára?

7 éve 2012. április 9. 19:26
5 scasc

@szigetva: Pont ezt akartam mondani. Mint ahogy az sem, hogy a záró idézőjel fölécsúszik a pontnak vagy a vesszőnek.

Tipográfiai reneszánsz.

7 éve 2012. április 9. 14:47
4 szigetva

„Így például feltűnő, hogy az idézőjelek rendszeresen kilógnak a tükör külső oldalán”: ez nem annyira titokzatos, ld. en.wikipedia.org/wiki/Hanging_punctuation

7 éve 2012. április 9. 11:19
3 Rako

1.) Azért nem lehet a Wikipedia utalásokat így lekezelni.

Ugyanis a legtöbb esetben ott további utalásokat találhat az ember.

Lehet, hogy amikor bevette az utalást, pl. 2 további volt a Wikiben, de idővel még több jöhet hozzá.

De a wiki-cikk-ből meg lehet állapítani, hogy milyen komoly a dolog.

2.) A kinyomtatott könyvbe már nem lehet további utalásokat "utánanyomni", míg a wiki-ben ez csak pár másodperc dolga.

Akárki, még a könyv írója is kiegészítheti az utalásokat.

Sokszor egy könyv, cikk megjelenése kelti fel a kutatók érdeklődését.

Ha valaki további fontos adatot talál, vagy rájön, hogy egy idézett tény megkérdőjelezhető, be tudja azt írni a wiki-cikkbe.

Tehát az az "összes" pillanatnyilag ismert információt tartalmazhatja.

7 éve 2012. április 9. 10:06
2 doncsecz

Hamisítványokkal, hamisítással sokan próbálkoztak és próbálkoznak. Ha történelemről van szó Mark Hoffman mormon "kutató" lehetne jó példa, aki gyilkosságoktól sem riadt vissza, mert csak egy dolog vezette: a pénz.

A wikipédián is egyszer láttam (de már csak lezárt törlési megbeszélésben) a Tolna megyében élt orosz kisebbségről, amely cikket már nem olvashattam el.

7 éve 2012. április 9. 10:04
1 doncsecz

Bár azon nyomban nem érdemes hamisítványnak kikiáltani a művet, mert többféle összehasonlítás szükséges, mindenesetre amiket olvastam, mint a sumer-magyar szöveg elmélete, azt abszolút nem hiszem. Ilyenkor mindig az effajta elméletek így próbálnak alapot szerezni maguknak, hogy rögvest kimondják: ez sumer-magyar nyelven íródott, amaz pedig azt mondja magyar rovásírással.

Más szóba jöhető nyelveket is meg lehetne vizsgálni, bár én is amellett vagyok, hogy ez mégiscsak hamisítvány és lehet, hogy csak viccből csinálták.