A harag napjai

A hét főbűn – kevélység, fösvénység, bujaság, irigység, torkosság, harag, jóra való restség – rendszerében a harag már a kereszténység korai századaiban igen sajátos helyet vív ki magának. Amellett, hogy a harag lehet éppen jogos is, a többi bűnhöz képest azon is el kell gondolkodni, hogy a haragnak vannak nem az emberhez (pl. isteni harag), esetleg nem az egyes emberhez (pl. népharag) köthető formái is.

A harag már az antikvitásban hősök, uralkodók, istenek és félistenek jól ismert tulajdonsága volt. Már az Iliász felütése is a harag kérdésével foglalkozik; a műben aztán a harag különböző megnyilvánulásának egész sorát láthatjuk:

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta.

Ókori szerzők egész sora foglalkozik az extrém irracionalitás e formájával: gondolkodásuk eredménye később a haraggal kapcsolatos keresztény álláspont kialakulásában is megfigyelhető.

Ira furor brevis est

A kereszténység számára a harag tanulmányozása során az egyik leginkább meghatározó írásművé Seneca De ira (A haragról) című alkotása válik, melyet már a pannóniai születésű Bragai Szent Márton (kb. 515–580) is némileg átdolgozva, ugyanilyen címmel tár új tálalásban a keresztény olvasóközönség elé. Ebben ezt olvashatjuk:

„Nem véletlenül mondták egyes bölcsek a haragot rövid őrületnek, hiszen az ember ugyanúgy képtelen uralkodni magán, ugyanúgy megfeledkezik minden jó modorról, semmibe veszi a legbensőségesebb kapcsolatokat, makacsul és kitartóan ragaszkodik kitűzött céljához, nem hallgat a jó szóra, jó tanácsra, légből kapott ürügyek mozgatják, s képtelen a helyes és igaz meglátásra; azokhoz hasonló összeomló épületekhez hasonlít, amelyek az általuk ledöntött romokon maguk is darabokra törnek.” (Casagrande – Vecchio, 91. oldal)

Ira furor brevis est – A harag rövid őrület: a Horatius Epistoláira visszamenő megállapítás, úgy tűnik, az antikvitásból a kereszténységbe is bekerülve fontos szerepet tölt be a harag főbűnként való meghatározásában.

Nagy Szent Gergely (kb. 540-604) ugyanis, akinek a főbűnök általában ismert hetes rendszerét köszönhetjük, a haragot azért is minősíti főbűnné, mert a haragos ember pontosan azon tulajdonságát veszti el, amitől az ember igazán ember: a gondolkodás képességét. Az eszét vesztett, haragos ember állati szintre süllyed, írja Nagy Szent Gergely:

„Mert haragjának ösztökéjétől a szív lüktet, a test remeg, a nyelv akadozik, az arc kitüzesedik, a szem elhomályosul, és még az ismerős sem ismeri meg. Szájával ordítást formál, ám hogy mit is beszél, azt az ész nem tudja.” (Casagrande – Vecchio, 103. oldal)

A gond csupán az ezzel, hogy a Bibliát olvasva ennek alapján nehezen értelmezhető az isteni harag mibenléte: a világ teremtője nem süllyedhet állati szintre, ahogy eszét sem vesztheti el (egyébként jogos) haragjában.

Dies irae

A kérdés már a korai egyházatyákat is foglalkoztatta, így nem csoda, ha Isten haragját már Lactantius (kb. 250 – kb. 325) is jogos haragnak minősíti, mely ilyenként lényegét tekintve mindenben különbözik a közönséges emberi haragtól:

„Attól kezdve, hogy Isten megalkotta szent törvényét, és azt akarja, hogy az emberek ne rosszat, hanem jót cselekedjenek, hogyan is lehetséges, hogy ne gerjedjen haragra, mikor azt látja, hogy törvényét semmibe veszik, elutasítják az erényt és a gyönyört keresik? [...] Ha ő mindenek atyja és ura, akkor minden bizonnyal örvendezik az emberek erényei fölött és zavarják vétkeik. Tehát szereti az igazakat és gyűlöli az istenteleneket.” (Casagrande – Vecchio, 93. oldal)

Úgy tűnik, a harag nem egységes megítélés alá esik: harag és harag között van különbség. Ha az isteni harag jogos harag, a középkor hierarchikus társadalmi rendszerének bomlását követő időszakban az az igény is joggal merül fel, hogy bár jogos kevélység, jogos bujaság stb. ugyan nemigen van, ám a jogos harag vitathatatlan megléte talán nem csupán Isten (és a társadalom felsőbb rétegének, uralkodóknak, hősöknek stb.) kizárólagos privilégiuma: adott esetben jogos haragot bárki érezhet. Arról nem is szólva, hogy a harag nem csupán az egyes egyének jellemző tulajdonsága, hanem akár tömegek halálosan veszélyes dühödt szenvedélye is lehet (melyet az arra érdemes politikusok ügyesen képesek irányítani).

A tömegek haragjának megnyilvánulására a történelemben (pl. francia forradalom) és a fikcióban (pl. Orwell 1984 című művében a Két Perc Gyűlölet rituáléja) is bőven láthatunk példákat. Optimista vélemények szerint demokratizálódó világunk létrehozása közben azonban „egy olyan korba lépünk, ahol világviszonylatban nincsenek gyűjtőhelyei a haragnak”. (Bodei, 152. oldal)

Remo Bodei Harag. A dühödt szenvedély című kötetében azonban minden optimizmust félretéve is úgy fogalmaz a harag napjainkban megfigyelhető megnyilvánulási formáival kapcsolatban, hogy „újabban még a »szelídnek« vélt demokratikus rendszerek is engedni látszanak a populizmus kísértésének (melyben egy különlegesnek vélt vezér alakja rajzolódik ki hétköznapi emberek tömkelege felett), ami bizonyos szempontból újra a haragot, a gyűlöletet és az áldozatszellemet táplálja és szentesíti.” (Bodei, 154. oldal)

Noha a hét főbűn Nagy Szent Gergely által kialakított klasszikus rendszerének kora kétségtelenül lezárult, a harag kultúrtörténete bizonyára nem ért véget.

Források

Remo Bodei: Harag. A dühödt szenvedély. Typotex, Budapest, 2013

Carla Casagrande – Silvana Vecchio: A hét főbűn. A bűnök középkori eredete. Európa, Budapest, 2011

Kapcsolódó tartalmak:

• A bűnök eredete: a kevélység
• Fogyasztás és fogyás: a torkosság bűne
• Jóra való restség
• „Az én lotyóim a gondolataim”
• „Minden bajnak gyökere”
• Irigység

Hasonló tartalmak:

• A soha meg nem hallott ima
• Előre megfontolt szándékú nyelvirtás
• Ahol voltaképpen egyáltalán nincsen tér (és nincsen idő sem)
• A kereszt
• A Vatikán belső dokumentumai a neten!

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)