Ahol voltaképpen egyáltalán nincsen tér (és nincsen idő sem)
Mély katolikus vallásosság, szabadlélek, lidércek, szépasszonyok és boszorkányok, jóslás babbal, szerelmi praktikák, rontás az ellenségekre, termékenységvarázslás és magvetés a hold állása szerint – mindez jól megfért egymással a moldvai csángók hit- és hiedelemvilágában.
Sorozatunk korábbi részeiben megismerkedtünk már a moldvai csángók történetével, gazdálkodásuk legfőbb jellemzőivel, érintettük a gyorsan zajló társadalmi változásokat, és alaposabban is körüljártunk néhány ünnepi szokást – eddig azonban csak ígérgettük, hogy sor kerül majd a csángóknak a közgondokodásban legfőbb „jellemzőjére”, a vallásosságra. Erről persze nehéz röviden írni, részben mert a katolikus vallás „hivatalos” előírásai mellett még nemrégiben is gazdag népi vallásosság jellemezte a moldvai csángó közösségeket, de azért is, mert a katolicizmus mellett az etnográfusok színes hiedelemrendszert tártak föl: az életnek nemigen maradhat olyan területe, amit e kettő – egymással akár összefonódva – le ne fedne.
Akár Szent Antal is beléphet az ajtón
A csángók hagyományos világrendjében minden dolog mértéke a hit volt – az élet leghétköznapibb eseményeit is áthatotta. A néprajzkutató Tánczos Vilmos megfogalmazása szerint a csángók idősebb generációi „állandó imában élnek” nemcsak reggel, lefekvéskor, étkezéskor, veszélyes helyzetben imádkoznak, hanem munka vagy utazás közben is, szinte folyamatosan. Az élet minden pillanatát igyekeznek megszentelni, a hit és az isteni jelenlét számukra élő valóság, nem templomi kötelességteljesítés. Jól jellemzi ezt az állapotot az a találkozás, amelyet Tánczos Vilmos írt le:
Besötétedett. A sáros utca felett otromba szél szaggatja az eperfákat, s időnként súlyos esőcseppeket zúdít a jól ismert moldvai bádogtetőkre. Mintha dob peregne a készülő harc előtt. A vihar előtti várakozásban, a kavargó lombok és szaladó felhők alatt dülöngél minden. Fent az új templom tornyában fényes neonkeresztek imbolyognak. Irreális a tér, irreális az idő.
Jancsika Katalin, a kilencvenhat éves öregasszony, akihez ilyen ítéletidőben késő este és egyedül beállítok, nem ijed meg tőlem. Be se kell mutatkoznom, s nem kell nyilatkoznom arról sem, hogy mit is akarok. Aki a százhoz közelít már, annak mindegy, hogy ki, mikor és miért jön hozzá. Jöhetnek az élők, jöhetnek a holtak. Férjét, testvéreit, de még gyermekeit is mind réges-rég eltemette, s most mindenkit vár, előtte nincs különbség a földi vagy az égi, a valóságosan vagy az álomban megjelenő teremtett lelkek között. Ismerősként szól mindenkihez, mintha egy nemrég félbehagyott beszélgetést folytatna. – Nem tudom, magad nem Szent Antal vagy-e? – kérdezi tőlem halálos komolyan, s én megértem, hogy most olyan ez, mintha egyetlen pillanatba sűrűsödnék össze az idő és a tér egésze: itt minden – jelen és múlt, égi és földi, élőkhöz és holtakhoz tartozó – átjárható, vagyis voltaképpen egyáltalán nincsen tér és nincsen idő sem. Álom és ébrenlét, élet és halál határán vagyunk, ahol a rég meghalt ősök, a bibliai szentek egymással és a még élőkkel találkozhatnak. A falat borító szentképek, és a lendülettel kiejtett akadozó szavak arra valók, hogy a kommunikációt megkönnyítsék.
Félreértés ne essék: a csángó öregasszony elméje teljesen ép, szó sincs semmiféle zavarodottságról. A leélt száz esztendő megtanította arra, hogy a dolgok végül az őket megillető helyükre, az örökkévalóságba kerülnek, ahol minden mindennel, mindenki mindenkivel találkozhatik. A világ isteni egysége a hívő ember számára természetes.
Ennek a mély és mindent átható, a teljes életet szervező vallásosságnak külső jegyei is vannak: például csaknem minden házban van házi oltár, szent sarok, ahol a család együtt imádkozik reggel és este. A csángó házakban nagy számban találunk vallásos tárgyakat, feszületet, gyertyát, szentképeket. Időbeosztásukat, naptárukat a vallási alkalmak és előírások szabják meg. A napi mise még egy-két évtizede is természetes volt, legalábbis az idősebbeknek, és a csángó közösségek ünnepei is mind szakrális ünnepek voltak: az egyházi év ünnepei (például karácsony, húsvét, pünkösd), a falu védőszentjének búcsúja, halottak napja. A közösség kiközösítette azokat, akik bármi módon megsértették a vallási előírásokat, például elmulasztották a rendszeres misére járást.
Mindez annak ellenére volt így – vagy ki tudja, talán ezzel összefüggésben is? –, hogy a moldvai csángók csángók évszázadokon át nem kaptak olyan papokat, akik értették volna anyanyelvüket. Ennek a 17. századi történeti eseményeken kívül, amikor Moldvai több sereg fölvonulási területe volt az oszmánok és Európa háborúskodásában, elsősorban a Vatikán egyházpolitikája volt az oka. Ez utóbbi játszotta a vezető szerepet a csángók elrománosításában is, így érdemes lesz egy következő alkalommal alaposabban is megismerkedni a katolikus egyház moldvai törekvéseivel, amelyek – finoman szólva – nem a hívek, hanem a Vatikán saját érdekeit szolgálták.
A „szegény ember papjai”: a deákok
Nem csak magyar, de még idegen nyelvű papokból is nagy volt a hiány. Voltak olyan falvak, amelyekben bizonyos időszakokban hetekig, hónapokig nem fordult meg pap. A csángó falvakban így nemcsak a gazdálkodásban, hanem a vallást illetően is önellátásra rendezkedtek be a 17–18. században. Papok hiányában a közösségek vallási vezetői a deákok voltak: olyan nagy tekintélyű, írástudó emberek, akik alaposan ismerték a liturgia szabályait, a szenténekeket, és a vallási előírások olyan részleteit is, amelyeket a közösség többi tagja nem föltétlenül tudott. A deákok nem voltak ugyan fölszentelt papok, de tudásuk akár azokéval is vetekedhetett, és szükség esetén papi feladatokat is elvégeztek: kereszteltek, eskettek, temettek, ha nem volt más lehetőség, akkor gyóntattak és áldoztattak is.
A deákok szerepe csak a 19. században csökkent, mikor – a század végére – egyfajta egyensúlyi helyzet alakult ki a hivatalos, templomi vallásosság és a népi vallásosság között. Az előbbi akkor már románul, az utóbbi a hívek anyanyelvén folyt egészen a 20. század első harmadáig. A deák feladata volt, hogy a pap távollétében vasárnaponként az olvasót mondja a híveknek, előénekelt búcsúkon, a temetéseken, ő végezte a hitoktatást, az elsőáldozók, bérmálandók, jegyesek fölkészítését. Többnyire ő vezette a búcsúkra a falut, ő irányította a virrasztáskor, a temetésen és a toron az imádkozást és éneklést, és ő búcsúztatta el a halottat.
A huszadik század végére a deákság intézménye gyakorlatilag eltűnt, feladatkörükből a búcsúvezetést és a halottas imádságok mondását több faluban írástudatlan, a többiek közül inkább csak énekismeretükkel kiemelkedő férfiak vagy nők vették át – az, hogy nők is vállalhatták ezt a szerepet, a csángó archaikus imádságokkal foglalkozó, már idézett Tánczos szerint szintén a feladat társadalmi leértékelődését mutatja.
Archaikus imák
S ha már az archaikus imákat említjük: ezek az imák a hit legbensőségesebb megéléséhez tartoztak. Moldvában az öregektől egy-két évtizede még lehetett olyan imákat gyűjteni, amelyek középkori gyökerekből eredtek, és egy közös európai, ezen belül közös magyar hagyomány utolsó darabjai voltak, az egykori írott irodalom szóbeli hagyománnyal átadott elemei. Általában kötött rendű liturgikus szövegek (mint például a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hiszekegy) után, többnyire hosszú imafüzért alkotva imádkozták őket egyénileg, esetleg szűk családi körben, de régebben nyilvános alkalmakkor is, ez utóbbi nyomai néhány közösségben nemrég még megvoltak.
Az archaikus imák funkciójuk szerint lehetnek a szenvedéstörténetet felelevenítő „pénteki imák”, lehetnek rendszerint este mondott bajelhárító vagy védekező imádságok, de mormolták őket a magányt, félelmet enyítendő is. Az archaikus imákban fölfedezhető a középkori angyalkultusz, a szentek közül pedig kedvelt alakjai Mária és édesanyja, Anna, mindketten olyan motívumokkal összekapcsolva, amelyek az egykori pogány, kozmikus női istenségre utalnak. Középkori hagyományként van jelen az imákban Szent Borbála, a jó halál védőszentje, (Antiochiai) Szent Margit, akit a Grál hordozójaként tiszteltek, és Szent Antal, a ház védelmezője.
Szent Borbár imája, 1992-ben gyűjtötte Tánczos egy akkor 67 éves klézsei adatközlőtől, aki a reggeli imák közt mondta ezt is:
Szent Borbár az égbe, térdig álló vérbe,
könyökig könyübe, aran haja leeresztve,
vas rudakval lecsiptetve.
Ki elmondja este lefektibe,
régvel felkeltibe, övé lészen a paradicsomkertibe, ámen.
Régebben nagy gondot fordítottak arra, hogy a családban átörökítsék a régi, hagyományos imaszövegeket, ma már azonban a legidősebbeknek is csak kis része ismeri őket. Ez nemcsak az életforma változásával, hanem a vallási életen belül bekövetkezett nyelvcserével is összefüggésben van. Az archaikus imákhoz kapcsolódó műfajok, például a kántáló és nagyböjti énekek, valamint a ráolvasások története hasonlóan alakult.
Születés és halál
A hétköznapi életet átható szakralitás nemcsak a katolicizmushoz kötődő vallásosságban, hanem az ebbe szervesen beágyazódott gazdag – és végső fokon pogány eredetű – hiedelemvilágban is megnyilvánul. A médiából jól ismerjük a képeket, amikor a csángók pünkosdkor, a csíksomlyói búcsún várják a napfölkeltét, hogy a kelő Napban meglássák a Szentlelket. A napvárás azonban nem volt különlegesség más napokon sem: Moldva-szerte kelet felé fordulva imádkoztak reggelente, az „áldott Napot” köszöntve, a sötétségen győzedelmeskedő Napban Krisztust ünnepelve.
Természetes, hogy az életfordulókhoz erős metafizikus töltetük miatt kiterjedt hiedelemrendszer tartozik. E hiedelmek szerint például a várandós asszony érintése termékennyé tesz, vagy – összefüggésben a termékenységgel – akár esőt idézhet elő. A csángók hiedelmei szerint az újszülött gyermek megtörlésére használt textília színét gondosan meg kell választani, mert kihat a gyermek jövőjére, s ügyelni kell arra is, hová öntik a gyerek fürdővizét, nehogy ártson a gyereknek, aki belelép.
Hasonló gondossággal kell bánni a halottal érintkező tárgyakkal, textíliákkal is, mert ezeknek is mágikus erőt tulajdonítanak. A halált a hiedelem szerint különböző jelek előzik meg; a haldokló szenvedését imával próbálják enyhíteni. A csángóknál töredékeiben megfigyelhető valamiféle kettőslélekhit: eszerint az embernek van egy olyan lelke, amely egész életében a testben marad, ez távozik el a halál bekövetkeztekor a testből, de van egy másik lelke is, a „szabadlélek”, amely az ember élete során, például alvás közben, elhagyhatja a testet.
Amikor valaki meghal, ajtót, ablakot nyitnak, hogy a lélek könnyebben elhagyja a házat, s a távozó lelket ki is kísérik. A halottat a házban ravatalozzák föl, a házban a tükröt letakarják. A temetés többnyire a harmadik napon van, előtte való éjjel zsoltárokat énekelve virrasztanak. A temetést természetesen a halott beszentelése és mise előzi meg. A koporsót „Szent Mihály lován” vitték a temetőbe, de újabban gyakoriak az olyan temetések is, amikor a koporsót nyitott teherautó feldíszített platóján viszik a temetőig. A temetés után, sok helyen az azt követő negyvenedik napon is „asztalt tesznek”, azaz tort rendeznek.
Ez a második, a negyvenedik napon rendezett halotti vendégség a szabadlélek távozásának szól, mert az csak negyven nap múlva hagyja el az előket. Ez idő alatt igyekeznek mindent megadni neki, amire a túlvilágon szüksége lehet: éjszakára vizet és ennivalót készítenek ki számára, s azért rendezik több száz meghívottal a tort, mert az ott „Isten nevében” felajánlással adott étel és ital hitük szerint a meghalt lelkéhez kerül a túlvilágon.
Gyógyítás és ármány
A mágiának a hétköznapi életben is nagy szerep jut: a bajelhárítás különféle módjaiban (pl. betegség, rontás, rossz időjárás esetén), a halottakkal való „kapcsolattartásban”, de akár a népi gyógyászatban is. Ez utóbbiban a gyógyító hatású növényekből készített főzetek alkalmazása – ez ma is általános a csángó falvakban – elválaszthatatlan a ráolvasástól, egyéb mágikus eljárásoktól. Különös erőt tulajdonítanak például a megszentelt helyen szedett növényeknek. Ezeket jónak tartják többek között termékenység-varázslásra, időjóslásra, állatok gyógyítására. Ma már persze orvoshoz – vagy orvoshoz is – fordulnak, régebben a kisebb betegségeket maguk is ellátták, súlyosabbnak ítélt helyzetben messze földön híres tudósasszonyokhoz fordultak.
Nemrégiben még a hétköznapi élet része volt a tükör segítségével végzett szerelmi varázslat, a babbal vagy kukoricával történő jóslás. Az állatokat és a palántát vörös fonallal óvják a rontás ellen; ilyen vörös fonalat kisgyerekek csuklóján is gyakran látni. A magvetés, palántázás idejét a hold járásához igazítják: fogyó hold idején vetett növénytől botorság jó termést remélni.
Nemcsak a mágia, hanem a szellemvilággal való aktív kapcsolattartás, a misztikum is szerves, mindennapi része a csángó kultúrának. Egyáltalán nem szokatlan, hogy a csángók látomásokat látnak, de mindig vannak közöttük néhányan, akiknek gyakrabban vannak jelenéseik. Hisznek nemcsak az áldásban, de az átokban is, ezért haragosaikra időnként „fekete misét” mondatnak a „román pappal”, azaz az ortodox pópával. Nem ismeretlen a csángó falvakban a táltos és a garabonciás figurája. Az előbbinek nagy befolyást tulajdonítanak, nevezetesen hogy „nagy érdeme van Istennél”, a garabonciás azonban gonosz alak. A csángó hétköznapokat a szenteken és különféle lelkeken kívül egyéb földöntúli lények – férfiakat elcsábító „szépasszonyok”, lidércek, boszorkányok, házikígyók népesítik be.
Irodalom
Pozsony Ferenc (szerk.): Dolgozatok a moldvai csángók népi kultúrájáról. 1997.
Tánczos Vilmos: Keletnek megnyílt kapuja. 1996.
Tánczos Vilmos: A szent megnyilatkozásai a moldvai és gyimesi népi imádságokban.