„Minden bajnak gyökere”
A hét főbűn közül talán a fösvénység futotta be az elmúlt kétezer évben a legnagyobb karriert. A túlzott mértékű szerzés és az ugyancsak túlzott mértékű birtoklás vágyában megnyilvánuló fösvénység koronként eltérő megítélésére jellemző, hogy „minden bajnak gyökeréből” idővel társadalomszervező, civilizációs tényezővé válik.
A főbűnök hetes rendszerében a fösvénység sokáig bizonytalan helyzetben, átmeneti bűnként szerepel: Thomas of Chobham (kb. 1160-1233/1236) egyfajta „kevert bűnnek” tekinti. Szerinte a fösvénység ugyanis látható bűn, ha uzsora, lopás vagy rablás formájában nyilvánul meg, de rejtve marad, ha „csupán” a felesleges javak birtoklásaként jelentkezik.
A korai egyházatyák gondolkodásában a fösvénység szűkebb és tágabb értelemben vett célja is hamar megjelenik: szűkebb értelemben a kapzsiság a pénzre irányul, tágabb értelemben azonban mindenre, ami megszerezhető, birtokolható (ilyen akár pl. a tudás).
A szűkebb értelmében a pénzre irányuló fösvénység sajátos etimológiáját adja Sevillai Izidor (556-636): szerinte a latin avaritia ’fösvénység’ az aviditas auri ’az arany iránti vágyakozás’ kifejezésből származik.
(Forrás: Wikimedia Commons / Hieronymus Bosch (circa 1450–1516))
R.O.M.A. – Radix Omnium Malorum Avaritia
A fösvénységet már Szent Pál is igen előkelő helyre pozicionálja (1Tim 6,10):
Minden bajnak gyökere ugyanis a kapzsiság.
Szent Pál e meghatározása vezet oda, hogy idővel a fösvénység komoly rivalizálásba kezd a minden bűnök eredeteként számon tartott kevélységgel. Olyannyira, hogy társadalmi helyzettől és attól függetlenül, hogy egyházi vagy világi személyekről van szó, a fösvénység mindenhol elburjánzik. Idővel maga Róma, a kereszténység központja is a fösvénység par excellence példájává válik; a végletekig korrupt, kapzsi és fösvény klérussal szemben születik meg a Szent Pál-i intelemnek megfelelő kritikus akrosztichon: Róma, azaz Radix Omnium Malorum Avaritia – a kapzsiság minden rossz gyökere.
Petrus Lombardus (1100 k. – 1160) a kapzsiság elharapódzását követően már szinte egyenrangúnak tekinti a kevélységet és a fösvénységet:
„Nincs olyan bűn, amely némely esetben ne a kevélységből, más esetben ne a kapzsiságból származna. Vannak ugyanis olyan emberek, akik kapzsiságuk miatt válnak kevéllyé, míg mások kevélységük miatt válnak kapzsivá. Az első csoportba tartozók [...] nem szeretnék a pénzt, ha nem úgy gondolnák, hogy általa kiválóbbá lehetnek. (...) A második csoportba tartozók pedig nem vágynának arra, hogy kitűnjenek, ha nem úgy gondolnák, hogy ily módon nagyobb gazdagságra tehetnek szert [...]. Tehát mindkettőt nevezhetjük minden rossz gyökerének.” (Casagrande – Vecchio, 151. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Pieter Brueghel (1526/1530–1569))
Sajátos módon Dante Isteni színjáték c. művében a fösvények a Pokol és a Purgatórium legnépesebb közösségét alkotják. Arról pedig, hogy a fösvénység a maga földhöztapadt, nem Isten keresésére, hanem az evilági javak hajszolására irányuló mivoltában mennyire is súlyos bűn, jól látszik abból, ahogy Dante a fösvények túlvilági büntetését ábrázolja a Purgatórium XIX. énekében:
Mi a fösvénység: itt tünik föl épen,
hol, könnyel, megtört lelkeink lemossák:
nincs nagyobb kín a Hegy bármely körében!
Mert szemeinket sohsem a Magasság,
csak földi kincsek vonzották örökké:
azért ver földre minket az Igazság.
S mint a fösvény nem gondol másra többé
kincsén kívül, s a jót felejti tenni:
úgy kellett nékünk itten nyűgözötté
– kezünk és lábunk megkötözve – lenni;
s mig tetszik majd az igazságos Úrnak,
mozdulatlan heverünk e helyen mi.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gustave Doré (1832–1883))
A társadalom és gazdaság változásával azonban a fösvénység is átértékelődik.
Feudalizmusból kapitalizmusba
Amellett, hogy a fösvény egyfajta bálványimádást követ el (Isten helyett a pénzt, a javakat imádja), a kapzsi ember vágyai kielégíthetetlenek: szemben a többi bűnnel, melyek legalább ideiglenes kielégülést nyújthatnak, a szerzési és birtoklási vágy nem ismer határokat.
Hogy a kapzsiság e sajátságára milyen korán felfigyelnek a korai egyházatyák, példa Szent Ambrus (339-397) alábbi írása:
„Bármennyit is értél el, többre vágysz, és bármennyit szereztél, még mindig hiányzik neked valami. A fösvénység sohasem csökken a keresettel, hanem csak lángra kap. A kapzsiság lépcsőfokai olyanok, hogy minél magasabbra jut, annál gyorsabban kapaszkodik tovább.” (Casagrande – Vecchio, 171. oldal)
Johan Huizinga holland történész kutatásaira alapozva más kutatók is arra a megállapításra jutnak, hogy a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenettel párhuzamosan a kevélység és a fösvénység képi ábrázolása is hűen tükrözi a társadalmi változásokat: míg a „feudális” kevélységet gyakorta egy ragyogó fegyverzetű lovag, a „kapitalista” fösvénységet a kezében vagy nyakában táskát hordó férfi jeleníti meg.
(Forrás: Wikimedia Commons / MelodeeMay / CC BY-SA 4.0)
Az újkor felé közeledve Thomas Hobbes (1588-1679) már kifejezetten pesszimista képet vizionál az általános emberi tulajdonságként kezelt fösvénységgel kapcsolatban. Hobbes Leviatán című művében úgy fogalmaz:
„az egész emberiség általános törekvésének elsősorban az újabb és újabb hatalom iránti örökös és szüntelen vágyat tartom, amelynek csak a halál vet véget.” (Zamagni, 115. oldal)
A fösvénység értékelésében az igazi fordulatra azonban nem kell sokáig várni: a feudális kor egyik főbűnéből a kapitalista kor civilizációteremtő polgári erényévé válik (természetesen az isteni gondviselés kegyelméből). Amellett, hogy a birtoklás szempontjából egyre inkább bizonytalanná válik a „szükséges” és a „felesleges” fogalma, egyes közgazdasági gondolkodók az önző fösvénységet a társadalom érdekében munkálkodó, értékteremtő kereskedelem képében látják újrafogalmazódni: a felhalmozás, a birtoklás követendő példává, össztársadalmi érdekké válik.
Források
Carla Casagrande – Silvana Vecchio: A hét főbűn. A bűnök középkori története. Európa, Budapest, 2011
Dante: Isteni színjáték. Révai, Budapest, 1942
Stefano Zamagni: Fösvénység. A birtoklás szenvedélye. Typotex, Budapest, 2013